Huszonnyolc nagynevű tudós és fiatal szakember, egy kéttagú tévés stáb 2005. május végén indult útnak. Családtagjaikat természetesen nagyon érdekelte, hogy mekkora veszélynek van kitéve az, aki manapság Csernobilba utazik. Az expedíció vezetője, Aszódi Attila, a Budapesti Műszaki Egyetem Nukleáris Technikai Intézetének igazgatója mindenkit megnyugtatott: „Az út során gondosan ellenőrizzük a résztvevők külső és belső dózisterhelését.” Ezért minden résztvevőnek egy film- és termolumineszcens dozimétert tartalmazó vászontokot kellett hordania a nyakában.
A csernobili Lenin Atomerőmű körüli 30 kilométer sugarú kör az első biztonsági zóna határa. Ezen – a megfelelő igazolások birtokában – könnyű átjutni. A buszt azonban – a magyar sofőrök megkönnyebbülésére – Szlavuticsban kellett hagyniuk, ugyanis az út további szakszán a „zónából” érkezett helyi jármű szállította tovább az utasokat.
A második, az erőműtől 10 kilométernyire húzódó határt is gond nélkül átlépték; ott azonban „kifelé” jövet a busznak már át kellett esnie egy ellenőrző mérésen. Az első állomás a már véglegesen leállított 1-es blokk volt. Mindenkinek alá kellett írnia egy nyilatkozatot, miszerint saját felelősségére lépi át a küszöböt. Az erőmű a „nyugati” szemnek lesújtó látványt nyújtott.
Még nem épült tároló a kiégett fűtőanyagnak
Bár a 2-es, az 1-es és a 3-as blokkot 1991-ben, 1997-ben és 2000-ben leállították, az utolsó hasadóanyag-töltetek máig az 1. és 3. reaktorokban találhatóak. Ugyanis a kiégett üzemanyagnak még nem épült kellő befogadóképességű tároló. Ezért a reaktorok hűtése és bizonyos biztonsági rendszerek máig üzemelnek, a blokkokban és a vezénylőkben ma is ott vannak a szakemberek.
Bár az említett biztonsági funkciókat nem okvetlenül érinti, mégis kellemetlen látványt nyújtanak a hanyagság jelei: a reaktoroperátorok dohányoznak, a vezénylőpulton „Ne kapcsold be, emberek dolgoznak!” feliratú táblácskákkal „védik” a kapcsolókat. A hajdan mind a négy elkészült blokkot kiszolgáló turbinacsarnokban ma a szarkofág fala választja le a 4-es blokkhoz tartozó berendezéseket. A látvány riasztó: oszlás, korrózió, a falakról mállik a festék, szanaszét víztócsák. Aszódi Attila nem ok nélkül jegyezte meg: „A lepusztulást látva megnyugtató, hogy az erőmű épen maradt blokkjait is leállították már.”
Ennél is lehangolóbb a robbanás óta lakatlan Pripjaty nevű település látványa. Ezzel szemben Csernobil (ukrán nevén:Csornobil) ma is élő település, a szennyezettség nem lépi túl a megengedett mértéket. Egy a környéken található roncstelep szintén nem szívderítő látvány az arra járó számára, ugyanis ott a baleset utáni mentésben, illetve a szarkofág elkészítésekor alkalmazott több ezernyi munkagépből, helikopterből, teherautóból, katonai járműből, autóbuszból a legszennyezettebbeket agyaggödrökbe temették. A kevésbé szennyezetteket azonban csak szögesdrót kerítés és néhány őr vigyázza. Ez a védelem aligha riasztotta el a fosztogatókat. Olyan teherautók és katonai járművek sorakoznak ott, amelyekből eltulajdonították a motorokat, nyilván „külső” felhasználásra.
A Vörös Erdő
A katasztrófa után az erőműhöz közeli és a szél irányába eső, ma Vörös Erdőnek nevezett területen hullott ki a legtöbb radioaktivitás – a talajba keveredett radioaktív szennyezés formájában itt van az elpusztult reaktor anyagának számottevő része. A roppant sugárzástól elpusztult fenyők megvörösödtek – ezek a fák adtak új nevet az erdőnek. A balesetet követő napokban egyetlen órányi itt-tartózkodás alatt halálos dózis érte volna az embert.
A szennyezett terület radioaktivitása azóta csökkent, de bizonyos pontokon még most is ötszázszor akkora, mint Budapesten. Ettől a meghökkentőnek tűnő számtól nem kell túlzottan megijedni, aki ma – mondjuk – két órát tölt az erdőben, nem kap nagyobb sugárterhelést, mint amekkora például egyetlen fogröntgenezéskor éri.
Megfelelő védőöltözetben és a sugárvédelmi szabályok betartásával – ahogyan azt a kutatócsoport is tette – dolgozni is lehet az immár valószínűleg mindig Vörös Erdőnek nevezett területen. A katasztrófa után messziről szállított friss földet terítettek a szennyezett talajra, ezzel is csökkentve az időközben újraéledt élővilág, valamint az itt dolgozó emberek sugárterhelését. A kutatócsoportnak a helyi kutatók méréseivel összecsengő adatai szerint – noha a táplálékláncban még ma is számottevő mennyiségű radioizotóp mozog – sem az emlősökben, sem a madarakban, sem a rovarokban nincsenek a sugárzásnak tulajdonítható rendellenességek.
A sugárvédelmi szakemberek megnyugtató adatokkal szolgáltak: e legszennyezettebb területtől már néhány kilométernyire a nálunk is megszokott nagyságú dózist mérték a műszerek. Senkinek sem kell tehát attól félnie, hogy a katasztrófa utáni sugárzás káros hatással lenne Magyarországra. Ehhez tudni kell, hogy a természetes, azaz Csernobiltól függetlenül meglévő háttérsugárzás évenként 2,4 millisieverttel terheli honfitársainkat (sievertben mérik a radioaktív sugárzás által emberi szövetben okozott dózisterhelést, a millisievert ennek ezredrésze).
A katasztrófa utáni első évben a talajról, a levegőből és az elfogyasztott élelmiszerekből átlagosan 0,5 millisievert dózis érte a magyar állampolgárokat. A sugárzás az évek múlásával viszonylag gyorsan csökkent, így a Magyarországon 1986-ban születetteket az évi 2,4 millisievert „természetes” dózison kívül életük folyamán összesen 1 millisievert terhelés éri.
A sugárzás idővel – a folyamatos vizsgálatok számára az atomerőmű közelében kijelölt, későbbi beavatkozásoktól mentes akkreditált területen is – elviselhető mértékűre csökkent. A magyar kutatók ezen a területen szerezték be a legértékesebbnek tartott kincseiket: talaj-, növény- és állati eredetű mintákat. Surányi Gergely geofizikus földmintavétel közben többek között elmondta, hogy a különben tragikus robbanásnak tudományos szempontból pozitívan értékelhető hatása is volt: „A radioaktív szennyezés afféle nyomjelzőként beépült a talajba, és ezzel segíti a különféle üledékesedési folyamatok, talajmozgások vizsgálatát.”
A minták gyűjtése mellett a tudósok a helyszínen is végeztek gamma-spektrometriai méréseket. „Ez az in-situ gamma spektrometria abban különbözik a laboratóriumitól, hogy nem veszünk mintát a környezetből és visszük be a laboratóriumba, hanem a laboratóriumi eszközeinket hozzuk ki a természetbe, és a területen mérjük meg az egész környezetet, mint egyetlen mintát” – magyarázza Zombori Péter.
„Új világot építünk”
Pripjaty kiürítése után néhány hónappal az erőműtől 50 kilométernyire keletre megkezdődött egy új város, Szlavutics építése. Házait, középületeit, infrastruktúráját az akkor még létező Szovjetunió tagköztársaságai ajándékozták a visszaköltözőknek, és az újonnan odatelepülőknek. Itt működik a Nemzetközi Csernobil Központ.
Ma a városnak húszezernél több lakosa van, többségükben fiatalok. Szlavutics ma lakóit tekintve is Ukrajna legfiatalabb városa. Szlavuticsban béke, nyugalom honol. Lakóinak számottevő része ifjú koránál fogva csak hallomásból ismeri a nem is olyan régi múlt tragédiáját. Felejteni, persze, nem lehet. Emlékmű tiszteleg a legelső halottak előtt: alacsony kőfalon fekete márványtáblák. Beléjük vésve harminc portré: idősek, fiatalok, férfiak és nők. Mellettük két óriásplakátnyi – a szocreál művészet stílusában fogant – emlékfal. Az egyiken védőöltözetes férfiak láthatók a romok fölött, a másik főszereplője egy feltételezett új erőmű fehér köpenyes gázmaszkos operátora. Az elsőn oroszul és angolul is: „A múlt porából és hamujából”, a másodikon az „Új világot építünk” felirat díszeleg.
