Jövőkutatók már többször felhívták a figyelmet arra, hogy a jövő háborúit minden valószínűség szerint már nem a fekete aranyért, hanem a jelenleg még nem túl sokra becsült ivóvízért fogják vívni. A Földön sok helyütt már ma is igencsak komoly küzdelem folyik az iható víz felszínre hozataláért – és nem csak Afrikát érinti a probléma, ahogy azt sokan gondolnák.
Bár a fekete kontinens kétségkívül sok tekintetben a Föld egyik legelmaradottabb területének számít, azért úgy tűnik, hogy vannak olyan afrikai országok, amelyek szeretnének kitörni a természet fogságából. A Khadafi tábornok uralma alatt nyögő Líbia már a hetvenes évek végén megtervezte, a nyolcvanas évek elején pedig el is kezdte építeni a Khadafi által csak a világ nyolcadik csodájának nevezett építményt, a több ezer kilométer hosszú csatornát, melynek segítségével emberek milliói juthatnak a csapadékban és vízben ugyancsak szűkölködő országban tiszta ivó- és öntözővízhez.
Olaj után kutatva
Líbia területe ugyan háromszor akkora, mint Franciaországé, lakossága azonban alig éri el az öt és fél milliót, ráadásul kilencven százalékuk a Földközi-tenger partján, egy vékony sávban tömörül. Területének java részét a lakatlan Szahara teszi ki. A sivatag ma már nem egyenlő a pusztulással vagy a halállal. A hatalmas Szahara alatt ugyanis, – néhol persze több száz méter mélységben –, egy óriás víztározó húzódik: az utolsó jégkorszak idején, jó 38 ezer évvel ezelőtt földbe zárt víz mindmáig kristálytiszta maradt. A probléma tehát csak annyi, hogyan aknázzák ki ezt a kincset.
Líbia a hetvenes évek közepén olaj után kutatva bukkant rá a vízforrásra, és azonnal bele is fogott a világ legnagyobb csatornahálózatának tervezésébe illetve megépítésébe. 1991-ben adták át az ötfázisú építkezés első részét, amely hozzávetőleg 1500 kilométernyi, tiszta vizet szállító csatornahálózatot jelentett.
A tengerparti nagyvárosokat, valamint a mezőgazdasági művelés alá vont terülteteket naponta 6,5 millió köbméter tiszta vízzel ellátó csatornarendszer egyes becslések szerint 30 milliárd dollár befektetést igényel, amelyet az autoriter berendezkedésű Líbia külső források bevonása nélkül kíván biztosítani.
Khadafi a külföldi kölcsönök elutasítása mellett egyéb módon mégis igénybe veszi az egyik legnagyobb ellenségének tartott ország, az Egyesült Államok vállalatainak segítségét: a tervezés során ugyanis azt az amerikai nagyvállalatot (Brown&Root) bízták meg, amelyet alelnökké választásáig Dick Cheney is vezetett. A projekt kivitelezése ugyanakkor már szigorúan líbiai kezekben maradt: kifejezetten a csatornahálózat anyagszükségleteinek kielégítésére létrehozott líbiai gyárakban állítják elő az alapanyagokat, és a kivitelezés során is a hazaiakat preferálta Khadafi rendszere.
De meddig tart ki?
A végeredmény valóban lenyűgöző lehet: összesen mintegy 5000 kilométernyi csatornahálózat lesz 2010-ben üzemképes. A líbiai nagyvárosok vízellátása mellett öntözőrendszerek kiépítésén is dolgoznak a tengerparti régiókban, amely Líbia önállóságához szinte elengedhetetlennek tűnik, mivel jelenleg az ország élelmiszerigényének 70 százalékát kénytelen importálni.
Az öntözőrendszerek kiépítésével mód nyílik hatalmas területek mezőgazdasági művelés alá vonására, bár szakértők figyelmeztetnek: korántsem mindegy, hogy milyen jellegű növényeket akarnak majd termeszteni Líbiában. Búza, árpa vagy rizs termesztése semmiféleképpen sem kifizetődő, mivel nagy a vízszükségletük ezeknek a növényeknek, szemben például a zöldségekkel vagy bizonyos gyümölcsökkel.
A legnagyobb kérdést a víz helyes felhasználásán túl azonban az jelenti, hogy vajon meddig lesz elég ez a meg nem újuló vízforrás? Egyes becslések szerint maximálisan is fél évszázadról lehet szó, ami viszont már megkérdőjelezheti a projekt rentabilitását. Persze több millió ember ivóvízellátása korántsem csak gazdasági kérdés, a gondot inkább az jelentheti majd, hogy mi fog történni a nem is olyan távoli jövőben, ha egyszer elapadnak a szaharai vízforrások?
Díjat neveztek el a projektről
A kérdést jelenleg még nem sokan feszegetik, az UNESCO is egyelőre a hatalmas projekt igézetében él: külön UNESCO-díjat hoztak létre a csatornahálózat eredeti neve után (Great Man-Made River International Prize). A kitüntetésben olyan kiemelkedő személyiségeket, intézményeket, kutatócsoportokat részesítenek, amelyek sokat tettek a száraz éghajlatú területek vízellátási gondjainak megoldásáért.
A tavalyi kitüntetett érdekes módon éppen egy másik autoriter államból származik: a vízellátási gondokkal küszködő Iránban Dr. Sayyed Ahang Kowsar valóban igen sokat tett azért, hogy az iráni folyók áradásának fölös vízmennyiségét hasznosíthatóvá tegyék. A díjat egyébként tavaly januárban éppen a Budapesten megrendezett World Science Forum keretében adták át az iráni tervezőnek. Az UNESCO ezen túl jelentős anyagi hozzájárulással is támogatja a líbiai projektet, a tervezésben részt vevő afrikai szakembereket különféle ösztöndíjakban illetve közvetlen támogatásban részesítve.
