Napok óta Parajd tragédiájától hangos a sajtó: a Kárpát-medence legfontosabb sóbányászati lelőhelye, a parajdi sóbánya hatalmas bajba került azt követően, hogy a heves esőzések következtében a Korond-patak megáradt, a víz pedig elöntötte a sóbányát. Kedd este az utolsó civil is elhagyta a föld gyomrát, a károkat és a jövőt pedig egyelőre megsaccolni sem lehet. Az Európa egyik legnagyobb sótartalékát rejtő hely Erdély egyik legfontosabb kincse, ráadásul a környék szinte kifejezetten ebből és az erre épülő turizmusból él – jelentőségéről itt írtunk bővebben.
A bányában akkor jártunk, amikor még nyoma sem volt a pániknak, sőt, Michelin-csillagos gasztrofesztiválnak adott otthont. Itt rendezték ugyanis a Taste of Transylvania Underground gasztrorendezvényt, ahol napokon keresztül lehetett az erdélyi, a magyar és a román séfek fogásait kóstolni – sajnos utoljára, a fesztivált szervező, korábban a lapunk által is megszólaltatott Trucza Adorján a közösségi oldalán megható szavakkal búcsúzott a bányától.
Az álmaink itt maradtak a falak között
– írta.
A szomorúságnak azonban ekkor még nyoma sem volt, és a sürgő-forgó séfektől távol, a bánya másik szegletében, a kézművesudvarban is találtunk érdekes történeteket erdélyi mesteremberektől, vendéglátóinknak köszönhetően pedig volt szerencsénk körbejárni a vidéket, ahol ugyancsak nagy szeretettel – és jellemzően dupla adag pálinkával – fogadtak a helyiek. Fazekasmesterrel, sókitermelővel, sajtkészítő mesterrel és taplásszal is volt szerencsénk beszélgetni.
A só itt tényleg aranyat ér
Ha Parajd irányából érkezünk Korondra, nagyjából fél kilométerre a falutáblától két jókora plüssmedve ücsörög műanyag székekben. Sajátos és ügyes vendégcsalogató, jellemzően mindenki felkapja rá a fejét, hogy aztán a tekintete jó eséllyel átcsússzon a medvék mögötti boltra: egy sószaküzletre. A boltban Tófalvi Csabát találjuk, akitől megtudjuk, mi mindent lehet kihozni egy olyan egyszerű anyagból, mint a só.
Itt ugyanis kis túlzással minden erről szól: a székelyföldi Sóvidék központjának számító parajdi sóbánya Európa egyik legnagyobb sótartalékát rejti.
Nem véletlen, hogy Parajdon és a környező falvakban a legtöbb turistaboltban sóból készült termékeket kínálnak – így tesz Tófalvi is, aki azonban arra figyelmeztet, hogy mivel a parajdi só, mint márkanév rendkívül népszerű, nem árt odafigyelni, mit is veszünk pontosan. A termékeken ott kell lenniük legalább három pecsétnek:
- az egészségügyi minisztériuménak arról, hogy bevizsgált termékről van szó;
- a Székely Termék védjegynek, amely garantálja, hogy minden elemét itt készítették;
- valamint a Transylvania Authentica védjegynek, amelyet ugyancsak nagyon szigorú kritériumoknak megfelelő székely termékek kapnak meg.
Tófalvi szerint ezeket kell nézni, különben könnyen előfordulhat, hogy nem megfelelő minőségű sót veszünk parajdiként eladva.
Parajdon és Korondon nagyon hamar feltűnik, hogy valamilyen formában mindenkinek köze van a sóbányához: vagy dolgozott ott, vagy van olyan rokona, ismerőse, aki ott vállalt munkát. Tófalvi az első kategóriába tartozik, 2011-ig állt a sóbánya alkalmazásában, akkor kezdett szöget ütni a fejében a gondolat, hogy saját céget kéne csinálnia. Nem sokkal később felmondott, és így is tett, létrehozott egy kft.-t, amelyet azóta a családjával működtet, mindenki kiveszi a részét a munkából. Saját vállalkozását immár közel 15 éve működteti egyre nagyobb sikerrel, az üzlet mellett turistacsoportokat is fogad, akiknek a műhelyben bemutatja a teljes feldolgozási fázist.
A teljes folyamat így néz ki:
a parajdi sóbányából hozzák el a sokszor százkilós sótömböket, amelyet aztán a saját műhelyükben dolgoznak fel. A fehér tömbökből étkezési só lesz, a nagy darabokat megőrlik. Nincsen benne sem kén, sem jód, sem csomósodásgátló, ezért kiválóan alkalmas étkezési sónak, ezt keverik össze különféle természetes ízesítőanyagokkal, amelyeket ugyancsak itt termesztenek: fokhagymával, csomborral, kaporral, tárkánnyal, lestyánnal, borssal vagy paprikával. Tófalvi látható büszkeséggel mesél arról, hogy a boltjában minden helyi: Korond határában szedik a gyógynövényeket, itt termesztik a fokhagymát, még a fenyőrügyeket is itt szedik.
A szürke színű, hivatalosan étkezésre nem alkalmas sótömböket is felhasználja: ezekből lesznek a többi közt az inhalálásra alkalmas fenyőrügyes sók, amelyekkel légúti megbetegedések tüneteit lehet enyhíteni. Megtudjuk ugyanis, hogy a parajdi só nemcsak ízesít, de gyógyít is, nem véletlen, hogy a jelenleg nagy veszélyben levő sóbánya fontos része az asztmásoknak fenntartott részleg. Az inhalálás mellett különféle sószappanokat és bőrradírokat is árulnak, amelyek az olyan bőrbetegségek kezelésére alkalmasak, mint a pikkelysömör, az ekcéma vagy a pattanásos bőr. Készít még sótálat is, amely igazi szuvenír: Korondon gyártott kerámiatálba rak kisebb sótömböket, amelyek a lakásba kihelyezve jótékony hatással vannak a levegőminőségre: párátlanít, mikor túl párás a levegő, amikor viszont száraz, akkor újra párologtat. „Mikor túl sok, elvesz, mikor túl kevés, visszaad” – foglalja össze Tófalvi.
A korondi fazekasok Gagarint is megelőzték
A sóüzlettől néhány perces autóútra fazekak, korsók és vázák tűnnek fel az út mentén. A korondi kerámia mintáit valószínűleg az is ismeri, aki még sosem járt az erdélyi faluban: a jellegzetes színes virágmintákkal, tulipánokkal, levelekkel és madarakkal díszített kerámiatárgyak Európa-szerte ismertek. A mesterséget az 1600-as évek óta űzik, nagy hagyománya van a faluban, eleinte használati tárgyakat készítettek, az 1950-es, 60-as évektől került nagy hangsúly a turistákra, így a díszkerámiára is. Betérünk az egyik ilyen műhelybe, amelyet Ravasz János és a felesége, Anna néni működtetnek. A nyugdíjas házaspár az Erdélyben már-már kötelező jelleggel kínált, egyből két pohár belépőpálinka után mesélni kezd, sőt, János bácsi oda is ül a munkaasztalához. „Korongozzunk egyet!” – mondja, beindítja a szerkezetet, és ahogy az agyag formálódni kezd kezei között, belekezd történetükbe.
Őt hallgatva az a prekoncepcióm csorbul, amely szerint itt jellemzően generációról generációra adják tovább a családok mesterségeik kulcsát, hatalmas kézművesdinasztiák képei körvonalazódnak. Kiderül azonban, hogy, bár vannak ilyenek, ezekből van kevesebb, a megszólaltatott négy mesterember közül mind a négyen újgenerációsok, azaz maguk fogtak bele a kézműveskedésbe. Ravaszék is közéjük tartoznak. „Nem hobbiból csináljuk ezt, ebből élünk” – szögezi le az elején.
János viszonylag hamar kerámiaközelbe került: a helyi kerámiagyár által működtetett szakiskolába íratta be a nagyapja, hogy legyen fazekas. Ezt követően „maradtam a gyárban korongozni, napszámban dolgoztam, a korsók után kaptam a fizetést.” Egy ideig Magyarországon is korongozott, végül azonban a két fiuk miatt hazajött, és 1996-ban döntött úgy, hogy saját üzletbe kezd. Abban a régi csűrben alakította ki műhelyét, ahol a beszélgetés alatt is ülünk.
Miközben ő a korsókat formálja, Anna néni díszít: profin, gyorsan, tűpontosan varázsolja rá a virágmintát az edényekre. Ő maga teljesen autodidakta módon tanulta meg a mesterséget, férjével azóta fáradhatatlanul dolgoznak. Korondon két család specializálódik az agyagkitermelésre, Ravaszék is tőlük veszik az eredetileg vörös színű agyagot. Ebből formáz épp egy kancsót, amire aztán ráöntik a fehér mázat, amelynek jellegzetes színét a kaolin adja, a végleges színt azonban a kemencében kapja meg a kerámiatárgy.
Mikor arról kérdezem, hogyan néz ki egy munkanapjuk, felnevetnek: Nem kifejezetten darabszámra dolgoznak, inkább az a rendezőelv, mit készítenek: ha épp fazekakat, abból 100–200 darabot is legyártanak egyszerre, de van, amiből csak ötvenet. A gyertyatartó, amit éppen készít, három perc alatt elkészül a kezei alatt. Anna néni nagyjából ugyanilyen gyorsan fest kék virágokat egy vázára. Mint mondják, nagyon nagy türelem kell ahhoz, hogy az ember ilyen szintre fejlessze a tudását, ha az ember ebből akar megélni, ahhoz rengeteg idő szükséges.
Megmutatják a hagyományos fatüzelésű kemencét is, amelyben minimum 900 fokon, 8–9 óra alatt égetik ki a tárgyakat. Mellette található egy kisebb, de még így is tekintélyes méretű elektromos kemence, amelybe a kisebb darabok kerülnek. A kész termékeket aztán saját üzletükben adják el, amely szintén pár lépésre található a házuktól. Itt egyik fiukkal találkozunk, ő üzemelteti a boltot, amely rogyásig van pakolva szinte mindennel, amit csak el tudunk képzelni kerámiából: poharak, kancsók, cserepek, korsók, csészék, különféle dísztárgyak – mindegyik Ravaszék szignójával ellátva.
A jövővel kapcsolatban azonban nincsenek rózsás kilátásaik: utánpótlás nincs, a fiatalok közül nagyon kevesen tanulták meg, és még kevesebben folytatják ezt a mesterséget.
Sajnálatos módon… és hogyha így haladunk, 20–25 év után meg lehet számolni azokat a családokat, akik még életvitelszerűen folytatják ezt a mesterséget.
De hogy jön ide Jurij Gagarin? János bácsi nevetve meséli azt a helyi viccet, miszerint, amikor Gagarin az űrbe ment, útközben korondiakkal találkozott, akik üres szekérrel jöttek visszafele a Holdról. „Mivel voltatok?” – kérdezi Gagarin. „Csiprokkal, fazekakkal” – válaszolták a korondiak. „Bárhová mész, mindenütt korondival találkozol” – summázza a történetet János bácsi.
Gombából készül a legpuhább kalap
Korondról visszatérve a föld alatt ugyancsak találunk mesterembereket. A parajdi sóbánya egyik sarkában, a kézművesudvarban egy elsőre furcsa, de érdekes tevékenységre figyelhetnek fel a látogatók: egy mesterember barna gombákat farigcsál, majd nyújtja őket hosszú csíkokra. Mögötte, a polcon, ott sorakoznak munkájának gyümölcsei: kalapok, sapkák, táskák, alátétek. Fábián Zoltántól, a taplászmestertől megtudjuk, hogy ez azonban egy egészen kicsi szelete annak, hogy mi mindenre jó a taplógomba. Az anyagról felismerek egy régebbi, Korondról kapott ajándékot: éppen ilyen barna anyagból készített, díszes kis dobozkát hoztak nekem Korondról, és már akkor is mélyen megdöbbentem, mikor közölték, gombából készült, így kapok az alkalmon, hogy kifaggassam a taplászt, miként készülnek ezek a tárgyak, sőt, magam is kipróbálhatom.
A taplógombák jellemzően az öreg, gyakran százéves bükkfákon nőnek, ezeket a környező erdőkben gyűjti be. A tapló kizárólag magasan fekvő bükkerdőkben nő, a világon összesen csak négy helyen művelték a mesterséget Erdélyen kívül, Csehországban, Franciaországban és Németországban. Mára azonban ezek közül már csak Korond maradt, ott is jócskán megcsappant az ezzel foglalkozó mesteremberek száma. A számok egészen megdöbbentők: a ma kicsivel több mint 6000 lelket számláló Korondon néhány száz éve még hetven család művelte ezt a mesterséget, ma már csak heten, köztük Fábián is. Ő maga nem egy taplászdinasztia tagja, apósa révén tanult bele a mesterségbe, amelyet ma egy túraszervező cége mellett végez, emellett tizenkét éve tart mesterségbemutatókat.
De hogy lesz egy gombából táska? Fábián megmutatja, és közben magyaráz: a taplógombának mindössze a 10–15 százaléka felhasználható, csak azok a rétegek, amelyek nem tartalmaznak fás részeket. A gomba tavasszal és ősszel is új réteget növeszt, ezeket leválasztva, egyesével lehet nyújtani. Minél fiatalabb a gomba, annál jobb az anyag. Ezeket a kis barna foszlányoknak tűnő, először még meglehetősen kicsi részeket aztán Fábián elkezdi nyújtani, majd a kezembe adja, hogy próbáljam meg én is. A feladat látszólag egyszerű: összesűrűsödött rostokat kell szétnyújtani kellő óvatossággal előbb széltében, majd hosszában. Nehezebb, mint aminek látszik, egy idő után azonban rááll az ember keze, és egészen meditatív folyamat lesz. Mikor ezt megemlítem, Fábián bőszen bólogat: már maga a nyújtás is terápia. Az így kinyert, egészen hosszú anyagokat aztán varrónőkre bízza, ebből készülnek a használati tárgyak, megdöbbentően sok dolgot lehet kihozni a taplóból. Előnye, hogy rendkívül puha, Fábián szerint a természetben a selymen kívül nem igazán akad olyan növényi eredetű anyag, ami puhaságában felvehetné a versenyt a taplóval.
További előnye, hogy nagyon könnyű, ráadásul az anyag lélegzik, esőben azonban nem tanácsos taplókalapot viselni, könnyen átázik ugyanis. A maradékokat is felhasználják: a kisebb darabokból a kalapok, táskák és egyéb tárgyak díszítésére használható fonatokat csinálnak, vagy karkötőt készítenek belőle. Ezekből rongyokat is csinálnak, amely például a lencsék, kamerák és telefonok megtisztítására használható. Sőt, az is kiderül, hogy a pici darabokat sebkezelésre használják, vérzéscsillapító, antibakteriális és antivirális hatása van ugyanis.
„A legnehezebb a belső pucolást megtanulni az öregektől, mert ilyenkor vagy az anyagot pazarolod, vagy a kezedet vágod” – mutat rá a kezén látható jókora sebhelyre. „De az a jó hírem van, hogy fel sem kell keljek, mert a legjobb anyag, ami segít rajtam, a kezemben van, tíz éve nem használok sebtapaszt.
A maradék sem veszik kárba, azt az agyagot is felhasználják, amit lefaragnak. „Úgy mondjuk, az megy a méhésznek” – mondja Fábián, majd elmagyarázza: a taplógomba füstje azon kevés anyagok közé tartozik, amely lenyugtatja a méheket, így a maradékot némi mézért cserébe mindig a méhészeknek adják.
A családja jövedelmének nagyjából a felét a taplászkodásból szerzi, a taplásztermékek iránt komoly az érdeklődés, főleg, hogy az egész világon egyedül itt készülnek.
A gombaőrült emberek alig várják, hogy gombakalapot hordjanak. Az amerikai ad 300 dollárt egy ilyen kalapért, mert tudja, hogy ezt egyetlen faluban csinálják csak az egész világon.
Ebben az is benne van, hogy kizárólag kézzel készíthetők ezek a termékek, a gyártás automatizálása nem lehetséges. Úgy látja azonban, hogy a fiatal generáció nem igazán fogékony a taplászmesterség iránt, mivel úgy vannak szocializálva, hogy minden minél gyorsabban kész legyen, és minél előbb pénzt lássanak belőle. Ő maga azt szeretné bebizonyítani a számukra, hogy igenis meg lehet ebből élni.
Úgy szokták mondani az öregek, hogy a pénz nagyon mélyen benne van az erdőben. Ősszel mész ki, télen faragod ki, tavaszra van meg az áru, és lehet, hogy csak egy nyári vásáron adod el. Ezért ódzkodnak a fiatalok.
A taplógombából készült termékek népszerűségét mi sem mutatja jobban, hogy a kínaiak máris megpróbálták lekoppintani a gyártást – sikertelenül. Fábián elmondása szerint többen érkeztek, akik végigfotózták az egész procedúrát. „Csak nyugodtan, mert ezt nem fogjátok tudni lekoppintani. A szalmakalapokkal ugyanezt csinálták, és azt például sikerült lekoppintaniuk, de ezt nem lehet” – meséli, utalva a kőrispataki szalmakalapgyártásra.
A sajtkészítésben ott van a teremtés csodája
Majdnem szemben Fábián kis taplászsarkával jókora sajtok néznek velünk farkasszemet, mögöttük pedig egy tekintélyes bajusz tulajdonosa mosolyog ránk. Fülöp Szabolcs sajtmester kóstolásra invitál minket, miközben szívesen osztja meg történetét velünk.
Fülöp nem itt nőtt fel, hanem Szatmárnémetiben egy tömbházban. Békéscsabai feleségével azon voltak, hogy Székelyföldön telepedjenek le, így kerültek 2002-ben Székelydályára, ahol most is laknak. Végzettségét tekintve lelkipásztor, a faluban ő a református lelkész. De hogyan lesz egy tömbházban felnőtt lelkipásztorból sajtkészítő? „A mezőgazdasághoz és az állattenyésztéshez még csak érintőlegesen sem volt semmi közöm soha” – válaszolja, majd a szerves műveltségről kezd mesélni, arról, hogyan érintette meg őket feleségével együtt az olyan népművelők mint Szántai Lajos vagy Molnár V. József munkássága. „Ezeken az előadásokon nagyon szépeket hallottunk a népi kultúráról, és Dályában kezdtünk el azon gondolkodni, hogy ez elméleti szinten tényleg jó és szép, de meg is kéne valósítani. A népi kultúra a népi életformából nő ki, így először vettünk egy tehenet, aztán egy csikót, és aztán ahogy egyre több gyerekünk lett, úgy lett egyre több állatunk is. Végül hatnál álltunk meg a gyerekeknél, állatokból már nagyjából hetven van. Aztán a tehenekből bivalyok lettek, és nagyon megszerettük őket. Hihetetlen szerelem volt.”
Lelkészi fizetéséből azonban egyre nehezebben tartották fenn a gazdaságot; Fülöp szerencsés egybeesésnek nevezi, hogy a Hargita Megyei Tanács épp akkor szervezett sajtkészítő tanfolyamot magyarországi sajtmesterekkel. Ekkor fordult a sajtkészítés felé, amelyet 2011 óta művel. Sajtjait nyers bivalytejből készíti, azóta fesztiválokon, termékvásárokon árulja termékeit, sőt sajtkészítő bemutatókat is tart. Olyan tejterméktípusokat is bemutat, amelyekről még sosem hallottam: az ordát, amely a sajtkészítés során fennmaradt savó melegítésével jön létre, de ilyen a zsendice is, ami akkor jön létre, ha az ordakészítés során nem szűri le, hanem a savóval együtt bögrébe tölti, meg lehet inni. Fülöp érdekes párhuzamot von a lelkipásztori tevékenysége és a sajtkészítés közt:
Legyünk őszinték, a templomaink kiürülnek, az emberek a hagyományos vallásosságot egyre kevésbé élik meg. Székelyföldön különösen. Viszont én azt gondolom, hogy a teremtés szépsége, a természet, amit a Jóisten alkotott, és az, hogy ebből ilyen ízeket lehet kihozni, ez egy kreatív, teremtő folyamat. Ilyen a sajtkészítés és az állattenyésztés is, és ennek részesei vagyunk, mi emberek. Úgy gondolom, hogy ha valaki teremtő jellegű foglalkozást vagy hivatást űz, akkor érezheti igazán embernek magát.
Fülöp szintén nem egy sokadik generációs mesterember, hanem saját elhatározásból vágott bele a szakmába. Úgy véli, megvan az oka annak, hogy Erdélyben sokan váltottak szakmát a rendszerváltás után.
Itt azért nagyon sokat számít a kommunizmus utolsó időszaka. A Ceausescu-diktatúra kiölte az egyéni kreativitást. Mindenki ügyeskedett. Emiatt kevés dinasztia maradt fenn.
Mikor az ügyeskedésről kérdezem, érzékletes leírást ad a romániai rendszerről, ahol az alapmentalitás az, hogy a bizonytalansághoz szoknak hozzá. Példának említi, hogy mióta Románia EU-tag, sosem volt még két egyforma év a mezőgazdasági támogatások terén, ezért muszáj hozzáidomulni az állandó változásokhoz.
„A balkáni alapmentalitás, hogyha hoznak egy törvényt, nem igazodni próbálsz hozzá, hanem azon agyalsz, hogy tudsz ügyeskedni. Itt kénytelen vagy improvizálni, a felszínre hozni a kreativitásodat, már ha vagy elég bátor hozzá. És innen indulunk: ez kihozza az emberből azt, hogy próbáljuk meg így, próbáljuk meg úgy, és lehet ebben valaki képes megtalálni önmagát.”
Fülöp láthatóan mert és bejött a számítása: sajtműhelye sikeres, ő pedig érezhetően ízig-vérig kézművessé vált, és élvezi is.
A sajtkészítés – és valójában az összes kézműves-mesterség – kulcskérdése az, hogy a lelked rárezdüljön arra, hogy az élet erről szól, hogy örömedet leljed abban, amit csinálsz. Mert nem azért vagyunk itt, hogy savanyú képpel állandóan utáljuk egymást meg a rendszert, hanem azért, hogy legalább abban, amit csinálsz, az örömödet leljed.
A mestersége iránti szenvedélyét a látható lelkesedésén túl az mutatja a legjobban, ahogy arról mesél, milyen kérdést kapott egyszer, és arra milyen választ adott:
Mivel kezdődik a sajtkészítés? Azzal, hogy beoltjuk a tejet? Nem. Az első fázis az, hogy saját állatunk van, és azt nagyon szeretjük.
∗
Ahogy azt hangsúlyoztuk, a mesteremberekkel még a parajdi sóbányát érintő katasztrófa előtt beszélgettünk, sorsuk – ahogy az egész régióé – bizonytalanná vált. A sóbánya elesése ugyanis nemcsak a sókitermelést érinti, hanem a turizmust is, közvetetten így a kézművesek megélhetését is veszélyezteti.
