A kissé sokkoló határátlépésre Kaew Neua-nál került sor, melynek helyes kiejtésével nem is érdemes próbálkozni. A hegygerincre épült határ sebészkéssel vágja ketté az észak-vietnami télen és tavasszal hűvös, ködös és esős időjárást a Laoszban ugyanakkor élvezhető száraz és napostól. Újra előkerülnek a rövidnadrágok és eltűnnek a pulóverek a hátizsákban.
Az eligazodáshoz kattintson a térképre!
Napsütéses vasárnap. A hétvégének sajnos anyagi vonzata is van, ilyenkor – nálunk is van szabadnapos műszak – többe kerül az útlevelek lepecsételése. Plusz ötvenezer kipperért – egy laoszi háromnapi fizetése – mehetünk, amerre látunk. Pontosabban, amerre találunk járművet, mert a vasárnap a “taxisokra” is vonatkozik – itt. Borsos árért sikerül közös nevezőre jutni egy fuvarossal: elvisz minket egy nagyobb faluig. A taxi egy laoszi viszonylatban is kicsi furgon, a platón, végig a kocsi hosszában egy-egy vedlett műbőrrel bevont deszka gondoskodik az utasok spártai kényelméről.
Laosz két és félszer akkora, mint hazánk, de feleannyi lelket számlál, tenger nincs, turizmus, pénz alig; városokról nem nagyon van értelme beszélni. Maga a főváros, Vientiane is inkább emlékeztet Hódmezővásárhelyre – ha az olvasó járt már ott -, mint egy ázsiai metropoliszra. Pedig mi ide igyekszünk, és miután átszeltünk egy tucat hegyi falvat, meg is érkezünk. 
Vientiane
Nyugodt, békés, álmos kisváros. Még a belvárosban sem ritkák a régi, nádfonatos, tikfacölöpökön álldogáló, gyönyörű házak, házikók. Elől hatalmas terasz, minden ablak kitárva, az az érzésem, mintha mindenütt, mindig vendégeket várnának. Közéjük épültek be a francia gyarmatosítók mára patinás épületei, villái.
Ilyen az elnöki palota is, ahová szakmám parancsait követve pimaszul beorcátlankodom, és ahonnan szakmájuk parancsát követve az őrök percekkel később hadonászva kidobnak. Sebaj, akad egyéb patinás, kolonialista épület. Az egyikben például igazi szövőműhely működik.
|
Gyönyörű mintákkal dolgoznak, ami azért Ázsiában nem magától értetődő. Gondoljunk csak a kínai törülközőkre. És ami lenyűgöző, a népi minták ma újra divatosan hatnak. Vásárolhatunk is belőlük, a következőképp: ők mondanak egy árat, mi mondunk egy árat, majd megint ők és végül mi.
Akit nem érdekel a néprajz, sem a divat, keressen szellemi kikapcsolódást a watok, a watok és a watok között. Még sosem láttam ennyi buddhista templomot egy helyen. A különböző háborúknak és rombolásoknak “hála” egyik sem antik darab, viszont minden sarkon van belőle. Már távolról felhívják magukra a figyelmet tarajos tetejükkel, éjszaka óriási pálmára emlékeztető sziluettjükkel. A vientianeiek szerint azonban nincsen elég belőlük. Tetoválásokkal díszített szerzetesek hordják sárga csuhájukban a malteros vödröket, szájukban cigarettával, építik az újabb watokat.
Láthatjuk végül a másfél évtizedes szovjet örökség nyomait is, elfeketedett, használaton kívüli kultúrházak és egyebek formájában.
Az egyikkel szemben lakom: kora reggel műanyag asztalokat állit fel benne egy lacikonyhás, és az épület reggelizővé alakul. A reggeli pedig a Távol-Keleten: tészta. Pálcikák cikáznak a levegőben, szemben a néhai pénztárral.
Lelassulnak a napok, nincs forgalom, nincs zaj, az emberek nem kapkodnak. Észre sem vesszük, elmegy egy hét. És minden nap kakaskukorékolásra ébredhet az ember a belvárosban, ami, valljuk be, ritkán történik meg velünk.
Vang Vieng
Az északi Vang Vieng a főváros komplementere. Ránézésre épülő vadnyugati településre hasonlít egyszintes házaival, melyek a főutca két partján sorakoznak. De odébb, a hotelek és éttermek mögött zubog a folyó karsztos-bütykös hegyek között és alatt – tele bebarangolható barlanggal. 
Nem mondom, hogy azért szeljük át a világot, hogy Vang Viengben vadvízievezzünk, inkább azért, hogy egy keményre fújt traktorgumi belsőjén, mint egy óriási uszógumiban ereszkedjünk le a folyón. A megdöbbentő élmény 90 percig tart majd. Ha tetszik, maradjunk még egy napot, egy kétágyas hotelszoba csak 4 dollárba kerül. Itt gondoskodnak róla, hogy megfelelő hangulatban kezdődjék a nap, nem kakaskukorékolásra ébredtem. A fák tetejére erősített falurádió hangszóróiból hajnali hétkor ismerős dallamok szálltak felém: az Internacionálé volt az.
|
Ha tovább tapossuk az utat észak felé, Luang Prabangba érkezhetünk. És miért a ha? A huszonegyedik század az őserdőt átszelő kétszáz kilométeres út életében új fejezetet nyitott. Fegyveres banditák kezdték fosztogatni az arra közlekedő buszokat, időnként vérfürdőt rendezve. A feltehetően a nyomortól vezérelt bozótlakók semmi különbséget nem tettek laoszi és nem laoszi között, egyformán kivégezték a nyugati turistákat is, ha ellenállást tanúsítottak. Egy éve csend honol a dzsungelben, de a kilencórás hegyi szerpentin így sem idegszanatórium.
Luang Prabangba – minthogy a világörökség része – sok pénz folyik, és ez meg is látszik a városon. Aszfaltos utak, közvilágítás, felújított épületek. A már ismert facölöpös, pálmalevéllel fedett és a kő kolonialista házak versengenek kegyeinkért a Mekong ás Nam Khan folyók összefolyásánál. A városka magasabb fekvésű dombjain pedig a buddhista templomok is beszállnak a ringbe, vallásos intézményeknél némileg elítélhető módon belepődíj ellenében.
Ha délutánig nem sikerült dönteni, mi legyen a befutó, a kérdés megoldódik – mintegy magától – napnyugtakor, mikor végre kinyit a kilométer hosszan nyujtózkodó éjszakai piac, biztosítva, hogy ne csak az Unescoból éljen meg a város.
