Még mindig Mumbai és a Szociális Világfórum. Éjjel háromkor csörgött az e célra beszerzett mobilom, hogy meglátogatni készülő, régen nem látott családtagjaim nem tudtak felszállni arra a repülőgépre, amire a jegyük szólt! Az utóbbi időben azzal áltattam magam, ilyen csak Indiában fordulhat elő, de lám Európában is vannak furcsa dolgok. Végül egy későbbi géppel jöttek, és pár száz rúpiát eltelefonálva sikerült megszerveznem, hogy értünk jöjjön egy taxi Puneból. Máar majdnem azt hittem, hogy mindent leszerveztem, mikor jött a hír: az értünk küldött taxi karambolozott egy részeg motorossal, de ne aggódjak, mindjárt jön a következő… jó dolog, ha ennyien vannak (munkanélküliek) egy országban, mindig akad tartalék.
Végül az otthoniak és a taxi is időben megérkeztek a bombayi repülőtérre, így másnap hajnalban már a jó öreg Puneban voltunk. Amíg én napközben a suliban ücsörögtem – leginkább a tanárokra várva –, addig az „újak” a várossal ismerkedtek. Érdekes volt megfigyelni, mi keltette fel leginkább az érdeklődésüket, hiszen mikor én érkeztem Indiába, túlságosan sok energiámat kötötte le az események „kézben tartása”, az új életforma kialakítása, így nem volt alkalmam nyugodtan és kíváncsian, de a relatíve gyors hazatérés bizonyosságában, biztonságában rácsodálkozni az újdonságokra.
Őket leginkább a színes állatvilág (legjobban a már korábban felemlegetett kutyák) és a kissé anarchikusnak tűnő közlekedés ragadta meg, ez utóbbi annyira, hogy az első nap szinte csak egy háztömb körül sétálgattak az úttesten való átkelés szokatlan nehézségei miatt.
Kirándulás a ex-fővárosba
A hét végén aztán ismét autót béreltünk, és kiegészítve az itteni cimborákkal, elutaztunk Aurangabadba. E város több szempontból is érdekes. Néhány száz évvel ezelőtt az uralkodó (akkor épp mogul) kitalálta, hogy áthelyezi ide a székhelyét és ezzel együtt az ország fővárosát Delhiből. Össze is cuccolta a kegyvesztett főváros teljes
lakosságát, és rohamléptekkel átvágtázott Aurangabadba – hogy aztán alig pár hónappal később belássa hibáját, és azzal a lendülettel, ahogyan érkezett, vissza is költözzön északra. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy több ezer ember halt bele a kegyetlen menetelésbe. Ez a város egyik érdekessége, ám mivel a történet nem sok vizuális élményt tartogat a turisták számára, szükség volt egy jelenkori látványosságra is: ez pedig Bibi-ka Maqbara, „a szegények Taj Mahalja”.
Összegezve cimboráim beszámolóit, a lényeg így foglalható össze: [1] Az igazi Taj Mahalban a nagy várakozások miatt többnyire csalódik az ember, mikor „szemtől szembe” kerül vele, [2] aki már látta az igazit, az szánalmasnak tartja a „szegények Taj Mahalját”, [3] akinek viszont csak ez utóbbi adatott meg, az többnyire meglepően szépnek tartja a „kistestvért”. Bár biztosan akadnak kivétek, a rám eső rész igaznak bizonyult, én valóban nem voltam elájulva tőle.
A szigorú útikönyvekkel ellentétben engem nem az zavart, hogy másolat az egész, inkább az, ami szinte az összes látványosságra igaz: egy kis gondoskodással, szervezéssel és egy mindent átfogó alapos takarítással hatalmasat lehetne dobni az összképen. Ennek hiányában én úgy éreztem magam, mintha véletlenül eltévedtünk volna egy falusi parasztház hátsó kertjében, ahol a gyom alatt, a kiterített ruhák és a szemétdomb mellett valami egykor értékesnek és szépnek tűnő dolgot pillant meg az ember.
Templom a barlangban
A következő nap aztán kárpótolt minket. Bár a helyi várat egy apró szervezési hiba miatt nem sikerült „becserkésznünk”, elmentünk felfedezni az állam egyik legnevezetesebb hírességet, az elorai barlangokat (az állam másik legnevezetesebb látványossága az innen alig több mint száz kilométerre fekvő ajantai barlangok). Ez már nem koppintás volt, és az ámulat sem maradt el. A hely „ékköve” egy hatalmas hegybe vájt templom, melyet olyan alaposan kiástak a hegyből, hogy a csodás építményt felülről is meg lehetett tekinteni, és így még a méregdrága belépőt is megspórolhatta az ember.
Ám ezen kívül is több mint egy tucat hatalmas terem, kisebb-nagyobb üreg, kegyhely és folyosók „tarkították” a helyet, a méret alapján beköltözhetett volna egy teljes általános iskola is – nem is csoda, máskülönben hová helyezték volna el a több száz ülő Buddha-szobrot. Mindezek alapján még az is hihető (különösen, ha figyelembe vesszük az itteni foglalkoztatási viszonyokat és az általános munkatempót), hogy anno 600 évre volt szükség a barlangrendszer kialakításához.
A kétnapos aurangabadi kirándulást követően Mumbai felé vettük az irányt, azaz csak vettük volna. A helyi közlekedési hálózatnak köszönhetően először vissza kellett menni Puneba, majd ott északra fordulni, így éjjel kettőkor érkeztünk meg Mumbaiba. Tulajdonképpen nem volt nagy kitérő, csak mintha az ember Pestről Baján át menne Debrecenbe.
A Szociális Világfórumnak köszönhetően ekkor már voltak benyomásaim „Mumbai mindennapjairól”, majd az érkezésünkkor adódott szállás-anomáliáknak köszönhetően volt szerencsém bepillantani az „éjszakai Mumbaiba” is, így a következő napokra nem maradt más, mint felfedezni Mumbait mint látványosságokat felvonultató turista-célpontot. Bár sajnos e téren kissé csalódást okozott, – nemhiába ragadt rajta a „pénzügyi és kereskedelmi központ” jelző – azért mi mindent megtettünk, lelkesen látogattuk az útikönyvben megjelölt helyeket, szóval minden esélyt megadtunk a városnak, hogy megszerettesse magát velünk. Néha ez sikerült is neki.
Ganesh – a régi ismerős
Bár a útikönyvek többsége nem említi, nekem az az öreg hindu tetszett a legjobban, akit minden reggel ott találtunk az India kapuja mögött (vagy inkább előtt?), amint az Arab-tengerbe vezető lépcsők tetején ül törökülésben. Egyik oldalán egy hatalmas zsák ropogós zsemle, másik oldalán jó néhány kockavaj, kezében egy hatalmas kés, ölében pedig egy meglehetősen mocskos rongy – ezen vágja és vajazza a zsemléket és árulja öt rúpiáért darabját.
Becsületes európai turista módjára az első napokban a templomokra koncentráltunk: elsőként az elefántfejű hindu isten (Ganesh) templomát tekintettük meg, mely tetszett, bár finoman szólva is túl vagyunk már az ismerkedés kezdeti lépésein. Ebben az államban ugyanis, és így Punéban is, Ganesh a legnépszerűbb Isten, ha nem lenne vízhiány, azt írnám, hogy még a csapból is ő folyik, így azonban talán elég, ha megjegyzem, hogy még a függönyömről is egy félméteres Ganesh figyeli minden mozdulatomat a koliszobámban, szóval nem most találkozunk először.
Ezután jöttek a Goában már megszokott keresztény templomok, majd megnéztünk egy tengerbe benyúló földnyelven álló, valaha talán nagyon szép mecsetet is, legalábbis amennyit a kosztól és mocsoktól látni lehetett belőle. Nálam mindenesetre a város egyik nyugalmasabb negyedében fekvő zsinagóga vitte el a pálmát, mely bugyikék színével nyilván sokat segített az indiai zsidók beilleszkedésében.
Meglepően színvonalasnak tűnt viszont néhány kiállítás és kortárs galéria. A legemlékezetesebb egy pompás fotókiállítás volt, mely előtt az indiaik hosszú sorokban várakoztak, a fehéreket viszont soron kívül beengedték. Meg mielőtt egy percre is azt sugallná e beszámoló, hogy mennyire jó dolog ebben az országban fehérnek lenni, rögtön hozzáteszem: harmincháromszor verte le ezt a sorban állást rajtunk az indiai Ludas Matyi. Például abban a szintén mumbai múzeumban, ahol az indiaiaknak tíz rúpia a belépő, a külföldieknek viszont 300. Ja, és keddenként ingyenes – persze csak a helyieknek.
2004. január
A következő rész:
