Két héttel ezelőtt hátamra vettem kis batyumat, hogy tiszteletemet tegyem a szomszédos Mumbaiban zajló Szociális Világfórumon. Még be sem tettem a lábam Ázsia legszegényebb városába (ötmillióan élnek nyomornegyedekben), már le voltam
nyűgözve. A Puneból Mumbaiba tartó buszút ugyanis, melyet utoljára közel hat óra alatt sikerült abszolválnunk, ezúttal alig több mint két órát tartott – úgy látszik, tényleg nem mindegy, hogy mennyi idős az a járgány, melyen a hegyek között átzötyög az ember.
Az „ország pénzügyi és kereskedelmi központja”, ahogyan a útikönyvekben említik az egykori Bombay-t, már korábban, egészen pontosan 2003. szeptember 11-én, azaz érkezésem napján belopta magát a szívembe.
|
Akkor ugyanis – mivel a repülőgép éjjel egykor landolt – a hajnali órákban hajtattam át a városon, mely olyan volt, mintha átok ült volna rajta, pontosabban mintha Csipkerózsika éppen a társasházak általános hó eleji lakógyűléseinek idején szúrta volna meg az ujját éppen itt, Mumbaiban. Mintha a közös képviselő minden lakót kitessékelt volna a ház elé, hogy együtt rágják át magukat a ház jövő évi költségvetésén és varázsütésre ekkor merült volna álomba mindenki, azon a ponton, ahol korábban állt. Hát valahogy így festett Mumbai külvárosa, a járdán egymás mellett fekvő emberek sűrűjében azon a szeptemberi éjszakán a monszun miatt elviselhetetlen páratartalomban.
Mivel a maga módján most itt tél van, a páratartalom azóta jelentősen javult, a külváros látképe azonban semmit sem változott. A Szociális Világfórum a tengertől és a képeslapokon reklámozott turista-csalogató helyektől távol, egy hatalmas, Margit-sziget nagyságú területen volt, s két egymást követő regisztráció után (nehogy megfeledkezhessünk arról, hogy Indiában vagyunk), sikeresen bejutottam a hatalmas vásári forgatagba, amely nem volt mindennapi.
Bush volt a téma
Két dolog biztos: sokan voltuk, és valamit nagyon akartunk. Az számomra nem derült ki, nem derülhetett ki, hogy mit is, ám az nyilvánvaló volt, hogy itt mindenki akar valamit, és azt nagyon. Harsány mondanivalóból, kőkemény álláspontból és altruista érzelmekből tehát nem volt hiány, ám átgondolt elképzelésekkel, következetes programmal én nem találkoztam – ami persze lehet az én hibám is.
Így aztán csak arra figyeltem, nehogy kihagyjak valamit a több tízezres vendégsereg számára elkészített, amúgy meglehetősen gyengus, ám négyhónapnyi indiai koplalás után nagyon is vonzó kontinentális kajákból, és hogy minél több kulturális programot megtekinthessek, ez
utóbbiból szerencsére volt bőven. Ennek ellenére abban is biztos vagyok, hogy a fórumról valószínűleg arra a George Busht letolt gatyával ábrázoló tolltartóra fogok legtovább emlékezni, melynek használatakor a tollat a fórumon nem túlságosan népszerű amerikai elnök pucér hátsójából kell előhúzni – és használat után persze szép lassan ugyanoda visszadugni.
Önként és dalolva
Mire eljött az este rendesen ki is fáradtam a bámészkodásba, ám ekkor kellett rájönnöm, hogy az indiai normákhoz képest aránylag gördülékenyen folyó rendezvény szervezői egy dolgot hagytak csak figyelmen kívül: hiába vörös az ember szíve és/vagy mutat fityiszt a globalizációra, mosakodás nélkül, állva aludni csak kevesen szeretnek, az „aludjunk együtt a járdán” típusú mumbai stílus pedig a többségnek nem fekszik.
Szóval a város nem készült fel a fórumot elárasztó tízezrek elszállásolására, emiatt azután egy szobának jóindulattal sem nevezhető valamiben szálltunk meg, elképesztően magas áron. És még nem is panaszkodhattunk, hiszen ehhez is 3 órát riksáztunk a külvárosban, a fórum egyik önkéntesének (!) segítségével, aki azért a végén önként legombolt rólam háromszáz rupiát szolgálataiért cserébe.
2004. január
A következő rész:
Indiai útinapló XV. – Amikor India fővárosa elköltözött
