Háromhetes észak-indiai kirándulásunk előkészületei során úgy gondoltuk, hogy jobb minél előbb túlesni az ismerkedésen, és bátor kezdőként rögtön a harmadosztályra vettünk jegyet a bemelegítő Pune-Mumbai útvonalra. Nem csalódtunk: az egész túra alatt levonatozott közel 80 órához képest igencsak rövid, 3 órás út alatt sikerült felfedeznünk az indiai vasút, ha nem is minden, de szinte minden szépségét.
Egy gombostűt sem lehetett leejteni, annyian voltunk a vasúti kocsiban, ez azonban nem zavarta a mozgóárusokat, akik négypercenként követték egymást, és nem fukarkodtak a hangerővel, hogy világgá kürtöljék, mit is próbálnak rásózni a szerencsétlen utazókra. A kocsi maga egyébként leginkább egy középkorú HÉV-re emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy a plafonra szerelt több tucat hatalmas ventillátornak köszönhetően olyan volt az egész, mint egy aknamező alulnézetből.
Vendégek a vonaton
Nem kellett sokat várnunk a koldusgyerekekre sem, akik elég kellemetlen stratégiával próbálkoznak. Odaállnak a (fehér)ember elé, és különböző zajkeltő eszközök segítségével próbálnak meg minél nagyobb lármát csapni. Kezdődik az idegek harca: ki bírja tovább? Engem leginkább az bosszantott, hogy ha egy picit visszavennének a hangerőből, akkor akár még élvezhető is lenne az előadás.
Ezután következett a vonatozás egyik fénypontja. Bár van valami speckó nevük is, én egyszerűen unisex emberkéknek hívom őket. Róluk azt kell tudni, hogy első pillantásra olyan, mintha a “normális”, európai transzvesztiták indiai megfelelői lennének, csakhogy ők nem szabad akaratukból, saját választásuk szerint lettek azzá! A természet is jócskán rásegített (részletek kizárólag 18 éven felülieknek). Beilleszkedésük a társadalomba aligha nevezhető sikeresnek, tudomásom szerint mindössze két életforma közül választhatnak: vagy egy igen-igen szűk és aberrált, főleg homoszexuálisokból álló társadalmi réteg szexuális igényeit igyekeznek kielégíteni a prostitúció keretei között, vagy pedig hol magányosan, hol csoportokba verődve koldulnak, és tapsolva (de amúgy teljesen ártalmatlanul) riogatják az aludni vágyó utazóközönséget. Nem kétséges, igazi csemegékkel szolgál az indiai vasút egy szociológustanonc számára.
Mumbaiban aztán rövid autós kirándulást tettünk egy nem túl impozáns nyomornegyedben, majd 24 órával később megérkeztünk Rajasthan állam fővárosába. Jaipurt nem a leglátványosabbak között tartják számon, ám magán viseli az észak-indiai városok két legfontosabb jellegzetességet: Tradicionálisabb kultúra és nyomulósabb népek. Előbbi egyaránt utal az építészetre, öltözködésre és életmódra, illetve a modernizáció igen-igen lassú tempójára és a nyugati civilizáció relatív alacsony befolyására. Utóbbi a fehér turistákat övező sokszor igen fárasztó, nyereségvágytól sem mentes érdeklődést jelenti.
Medve az út szélén
Számomra lenyűgöző volt az állatok és az emberek harmonikus együttélése is. Korábbi leveleimből talán kiderül, hogy Pune sem piskóta e téren, ám Rajasthanhoz képest mégis állatmentes övezet. Itt nem csupa szent tehénkék, kecskék, malacok és ehhez hasonló háziállatok bóklásztak az emberek között. A tevék és elefántok is gyakran szerves részei a forgalomnak, nem is beszélve a mindenhol felbukkanó majmokról, és utazásunk során egy alkalommal még egy nem túlságosan kicsi medvét is sikerült felfedeznem az út szelén.
A rózsaszín várost egyébként meglepő módon rózsaszín várfal veszi körül, melyet többek között anno a ragadozók ellen húztak fel, kapuját minden este hét órakor bezárták, és legközelebb csak másnap reggel nyitották ki. A várfal mindenesetre meglehetősen zsúfolt és hangos, de indiai viszonyok között hangulatosnak nevezhető, többnyire rózsaszín házakból álló óvárost takar, melyet megalomán maharadzsák kastélyai, várai, erődei díszítenek.
|
A városnézés során megismerkedtünk két igen különös riksással is. Az elsőt Ali Babának hívták, és referenciaként az emlékkönyvét nyomta a kezünkbe, hogy saját szemünkkel győződjünk meg arról, milyen jó véleménnyel voltak róla korábbi (turista) utasai. Én ilyet utoljára azt hiszem az ált. iskola harmadik osztályos évzáróján láttam, csak abban még rajzok és versek is voltak. Ali Baba, miután rájött, hogy a mi borravalónkból nem fog magának palotát építeni, még utoljára átvágott 100 rúpiával, és átpasszolt egy másik riksásnak. Ő olaszos nevet választott magának: Donnak hívták.
Szóval Don leginkább pszichológiai érzékével vívta ki elismerésünket. Kulturális különbségekből fakadó kellemetlenségek miatt (azaz tele volt a hócipőnk az összes nyomulós és lökött indiai pincérrel, portással, riksással, jegyszedővel, árussal és az utcán tágra nyílt szemekkel bámuló és hangosan hellózó indiaival) éppen kissé frusztráltak voltunk, mikor Donnal elvitettük magunkat a Tigris erődhöz.
Don csöndben és fegyelmezetten vezetett, majd mikor odaértünk a domb lábához, közölte, hogy nem igazán érti, mi a csudát keresünk ebben az ocsmány városban, de szerinte húzzunk el minél előbb, és amúgy is siessünk a Tigris erőd megtekintésével, mert sötétedés után jó esély van arra, hogy megesznek minket a tigrisek, de ha mégsem, a helyiek akkor is megerőszakolják asszonyainkat. Don értett hozzá, hogyan kell kedvet csinálni a városnézéshez és motiválni az embereket. Az elmondottak miatt kissé kapkodva ugyan, de ép bőrrel megúsztuk a Tigris erőd megtekintését, majd könnyes szemmel lemondtunk Don további szolgálatairól.
Elefántok között
A következő napra újabb erődöt jelöltünk ki úti célként, ám a lépcsőzés és a hegymászás ezúttal elmaradt, megtették mindezt helyettünk az elefántok! Ide ugyanis elefántháton lehetett feljutni. Nekünk egy Jamba nevű nőstény jutott, aki kicsit ugyan dülöngélve, meg-megállva, de elég kényelmes körülmények között vitt fel minket a domb tetejére.
Visszafelé is ugyanígy jöttünk négyesben, az elefánt (Jamba), az állat hindu gazdája az elefánt fején üldögélve, német útitársnőm és én egy jópofa „ketrecben”, melyet az elefánt hátára erősítettek. Szóba elegyedtünk a gazdával, és kiderült, elefántunknak van egy nyolc hónapos gyermeke is, aki otthon vár reá, de ennél is meglepőbb volt, hogy a gazda rögtön beleegyezett, hogy meglátogassuk a kicsit.
Egy órával később már a család otthonában voltunk, melynek hátsó udvara egy istállóhoz hasonlított, azzal a különbséggel, hogy lovak helyett elefántok sorakoztak egymás mellett, azokon pedig a gazda családtagjai, és isten tudja honnan szalasztott hinduk ugrabugráltak. A hatalmas állatok szó nélkül tűrték, hogy ezek az emberkék mászókaként használjak őket, azon sem lepődnék meg, ha kiderülne, néha csúszdáznak az ormányukon.
No, mindenestre igazán szokatlan látvány volt, de sok időnk nem volt ezen mélázni, minket is bevontak a játékba. Ki-ki bátorsága szerint kapcsolódott be a dologba, etettük és szórakoztattuk az elefántokat, köztük a nyolc hónapos Gorat. Furcsa lesz ezután újra a rácsokon keresztül nézegetni őket az állatkertben.
2003. december
A következő rész:
