Élet-Stílus

Indiai útinapló – Érkezés repülőn, buszon, riksán

A punei egyetemváros területén a monszunnak köszönhetően mindent sár borít, a természet viszont csodálatosan zöld. Rengeteg motoros, biciklis és kuncsaftra váró riksa.

Hát itt vagyok, megérkeztem Indiába, azaz Puniba (hivatalosan Pune a neve, Bombay alatt egy fennsíkon nyugszik). Már az út sem volt zökkenőmentes: a Lufthansa illetékesei még Ferihegyen közölték hogy a két hatalmas bőröndöm közül az egyikről le kell mondanom, vagy ha mégsem, az 87 ezer forintomba fog kerülni. Lett nagy veszekedés, kiabálás, anyázás…stb. Természetesen a végén ők nyertek: az egyik bőröndöm maradt. Nem volt jópofa húzás, kicsit stresszes dolog a reptéren szelektálni, mire van nagyobb szükség Indiában, egy tiszta lepedőre, vagy egy plusz tekercs vécépapírra, ráadásul a gépen a mellettem lévő hely üres volt. Erről ennyit.

Ősöreg járgányokon zötyögve


Indiai útinapló – Érkezés repülőn, buszon, riksán 1

Megérkezvén Bombayba, először is az tűnt fel, hogy semmit sem látok. A páratartalom miatt ugyanis annyira bepárásodott a szemüvegem, hogy gondolkodás nélkül le kellett mondanom az okuláré előnyeiről, ha nem akartam nekimenni az első szembejövő hindunak. Szerencsére a reptéren várt egy elég kedves ember, akivel hajnali 1-től fél négyig dumáltunk egy viszonylag konszolidált váróteremben.

Ezután taxiba ültünk, nem is akármilyenbe! A jármű ugyanis egy hatvanas években készült Fiat volt! Átkocsikáztunk Bombay-en – nem egy egyszerű hely. Megálltunk a dzsumbuj közepén, és az ipse rávett, hogy szálljak fel a Puniba akkor induló buszra, ne várjak légkondisra, mert az másfél óra. Én végül megkönyörültem rajta, elbúcsúztunk egymástól, és nekivágtam.





Pune – kelet Oxfordja

A hárommilliós kisváros Maharasthra államban található 150 kilométerre dél-keletre Bombaytól. 600 méter magasan fekszik és ennek köszönhetően a szubkontinens legtöbb városához képest az európai ember számára elviselhetőbb az éghajlat. A nyári legmagasabb hőmérséklet 42 Celsius fok, de téli éjszakákon sem csökken a hőmérséklet 8-10 Celsius fok alá. A júniusban érkező monszunnak köszönhetően évente 68 cm csapadék esik a városban, ahol a zöldterületek aránya 40 százalék. Ennek ellenére egész Ázsia egyik legszennyezettebb városa, ami elsősorban a katalizátor nélkül közlekedő riksák és a többszázezer motoros számlájára írható. A város leginkább egyetemeiről, főiskoláiról híres, ezért gyakran a kelet Oxfordjaként emlegetik. Az angolok idejében Poona volt a neve.

Felszállás után rögtön hangos szóváltás alakult ki egy helyi arc és a vezető között, amiből nem sokat értettem, de engem az lepett meg a legjobban, hogy egyáltalán elindultunk. A busz ugyanis ránézésre idősebbnek tűnt az országnál, de biztosan egy generációhoz tartoznak. Mint egy kerekeken guruló acéldoboz, üveg nélkül, acél ablakkeretekkel, rugalmassága pedig egy teknősbékára emlékeztetett. A zötykölődés nagyjából négy órán át tartott, a táj lenyűgözően zöld, a falvak pedig egészen furcsák voltak. A tomboló monszunnak köszönhetően a látvány a régi vietnámi háborús filmek falvaira emlékeztetett.

Meglepetések a vizes blokkban

Éppen egy elég lehangoló – már-már ocsmány – városkában kanyarogtunk, amikor szóltak, hogy szálljak le. Ott álltam tanácstalanul, mint szamár a hegyen, zuhogó esőben a trutyi közepén. Gyorsan beugrottam egy riksába és próbáltam elmagyarázni a sofőrnek, hogy vigyen az egyetemre. Végül is sikerrel jártam. Miközben még mindig a hajnali órákban, és továbbra is zuhogó esőben átutaztunk a városon, úgy éreztem magam, mint egy világjáró tévésorozat főszereplője a Spektrumon vagy a National Geographic-on.

Az indiai hétköznapi élet szempontjából kissé korán érkeztem, így volt alkalmam összebarátkozni a tanszéki mindenessel és a biztonsági őrrel. Mikor beindult az élet, elküldtek egy motoros riksával a nemzetközi kollégiumba, ahol rögtön kaptam egy egyágyas szobát, hogy aztán dobhassak egy hátast a körülményeket látva. A szoba egy lepukkant börtöncellához hasonlított leginkább, a közös vizes blokk pedig egészen újszerű volt. A guggolós WC még oké, de a zuhanyzás abból állt, hogy egy vödörből locsolhattad magadra a vizet egy speckó pohárral. Na jó nem panaszkodom, várható volt, végül is nem Svájcba készültem.

Az egyetemváros hatalmas területén a monszunnak köszönhetően mindent elborít a sár, a természet viszont csodálatosan zöld. Rengeteg motoros, biciklista és kuncsaftra váró riksa, csomó állat és tengernyi szemét az eltérő stílusú, viszont egységesen lerobbant épületek között.

Könnyű rákattani a vásárlásra

Az első hétvége különösen izgalmasan telt. Az egész úgy kezdődött, hogy mondták, van egy bolt a campuson beül, én meg elhittem. Elindultam a megjelölt irányba, s mikor elértem a campus bejáratához, akkor jöttem rá, hogy valamit félreérthettem. Szóval egyszer csak ott találtam magam a kapuban, s egy cigarettányi erőgyűjtés után úgy döntöttem, hogy nekivágok a városnak.


Indiai útinapló – Érkezés repülőn, buszon, riksán 10


Egészen elképesztő látvány fogadott, mikor kiléptem az utcára: hatalmas ricsaj és rengeteg különböző jármű. Volt ott bicikli, motoros riksa, motorbicikli, személyautó, teherautó, busz – ez utóbbi két típus átlagéletkora legalább 30-40 év – egy csomó ember és persze egy rakás különböző állat (tehén, kecske, ló, szamár, kutya, macska). Mindez akár szép is lehetett volna, ha nincs az az őrült hangzavar és dudálás, illetve az elképesztő szmog, de erős nyomott hagyott bennem a dülöngélő bódék, sátrak, de épületnek semmiképpen sem nevezhető tákolmányok meglehetősen furcsa látványa is.


Indiai útinapló – Érkezés repülőn, buszon, riksán 11

Na mindegy, gondoltam. Nagy levegőt vettem, és elindultam egy távoli piacszerűség felé. Bátor vállalkozásom végül is nagyon jól végződött. Az emberek, bár termeszétesen felfigyeltek rám, nem néztek ki maguk közül. Találtam isteni kis bodegákat, sátrakat vagy hogy is nevezzem őket. Kifejezetten büszkén nyugtáztam, hogy az egyik hindu 40 rupiért akart eladni nekem egy poharat, ám én fityiszt mutattam neki és a szomszéd teázóból 10 rupiért szereztem egyet.

A nagy cél igazából a budipapir volt, s még ezt is sikerült beszereznem. Találtam egy könyvesboltszerű dolgot is, amelynek hátsó részében – egész meseszerűen – egy kisfiú gyakorolt lelkesen zongorázni kottából egy szintetizátoron. Azóta rákattantam erre a sétálós-vásárlásos dologra, ami – tekintettel a hiányzó bőröndre – némileg indokolt is volt. Nagyon büszke vagyok a feltuningolt szobámra is: vettem edényeket, szőnyeget, vödröt, rádiót és egy rakás konyhai alapanyagot.

Lassan a kollégiumi élet is kezd alakulni. Türkmén szomszédaimon kívül vannak már haverok Nepálból, Bangladesből, Iránból és Irakból is. A lányok táborából még csak Mongóliáig jutottam… Persze a kolivezető itt is amcsi…. Egész jó a hangulat, tegnap este, például egy irakival és egy iránival dumáltam. Az iráni azzal ugratta az irakit (mindketten középkorúak és a doktorijukat csinálják), hogy Irak lesz az 52. amerikai állam… Erre rögtön kontrázott az iraki, hogy Irán pedig az 53-ik…

Lassan, de bizonytalanul

Az egyetemmel kapcsolatban egyelőre sokat nem tudok írni. Kissé döcögős a regisztráció, a pekingi egyetem orvosi karán kívül már minden ázsiai várost és minden szakosodást felajánlottak, csak a helyi egyetem szociológia szakát nem, ahova az ösztöndíjam szól. Utoljára a politológia szakot emlegették, én meg rájuk eresztettem az ösztöndíjamat adó alapítványt. Megszokásból írnám, hogy holnap kiderül mi lesz, de ez India – just relax. Szóval én sem izgatom magam túlságosan, elvégre részben ő adójukból élek. Előbb-utóbb tán rendeződnek a dolgok. Ja, és ami a lényeg: még nincs hasmenésem!

India, 2003. szeptember

Következő rész:

  • Indiai útinapló II. – A biciklivásárlás rejtelmei

  • Az útinapló főoldala >>
  • Ajánlott videó

    Olvasói sztorik