A rendszerváltás előtt kivétel nélkül minden művészeti alkotást véleményezett egy arra kijelölt zsűri, amely elsősorban politikai szempontok alapján mondott ítéletet. Csak így kerülhetett nyilvánosság elé egy szobor, egy festmény, vagy egy film és jutott a szigorúan ellenőrzött nyomdákba bármiféle megjelenő írás. Ez vonatkozott a könnyűzenére is, soha nem az ideológia, hanem a jó ízlés nevében tűrték meg, vagy tiltották be.
“Mi a csövesek zenekara voltunk, és hát nyilván, amikor a szegényekről kezdtünk el énekelni, vagy azt mondtuk, hogy mi is szegények vagyunk igazából, akkor behívattak engem. Emlékszem, akkor még a budapesti KISZ bizottságban voltak barátaink, elmondták, hogy ilyen hülyeséget ne beszéljek. Magyarországon nincs szegény ember…” – mondta a XXI. század kedden adásba kerülő riportjában a nemrég még meztelen nőt dobáló Nagy Feró.
Voltak tabu témák. A szovjet katonák ideiglenes magyarországi állomásoztatása, vagy az egypártrendszer. Ezt mindenki tudta. Ilyen volt a szegénység is. Kifelé azt sugallták, hogy erősödik a szólásszabadság, megszűnt a hivatalos cenzúra. Helyét azonban átvette az öncenzúra. A szerkesztők, kiadó igazgatók, művészek paranoiás reflexekkel végezték mindennapi munkájukat. A merészebbek azonban egyre jobban feszegették a valóság ábrázolásának, az igazság kimondásának a határait. Tudni akarták, meddig mehetnek el. Így tettek Nagy Feróék is.
