Puzsér Róbert: A külső rémet fel lehet akasztani, de a belső rémtől nehezebb megszabadulni

Kicsit messziről kezdem: sok éve, amikor először láttam a tévében, nem ismertem önt, így nem tudtam azt sem, hogy a foglalkozásként megjelölt „kritikus” mire utal. Miről írt kritikákat?

Akkoriban filmkritikus voltam, de én a kritikusság fogalmát nemcsak művészetre vonatkoztatva használom, hanem tágabb jelentést rendelek hozzá: a komplett politikai, gazdasági és kulturális elitre, magára a rendszerre meg az egész társadalomra vonatkozóan értem. Társadalomkritikus elsősorban azért vagyok, mert zavar, hogy a társadalomról szinte mindig és csakis tétlen elszenvedőként beszélnek, holott a társadalom nagyon is a probléma része. Sok esetben cinkos, és kifejezetten forrása a közállapotok javíthatatlanságának.

Szépen rákanyarodott a beszélgetésünk tárgyára, hiszen a magyar társadalom aktív részese volt annak a rettenetnek, amelynek a művészi dokumentációját erre az interjúra készülve együtt néztük meg a Magyar Nemzeti Galériában. Milyen hatást tett önre ez a kiállítás emberként és kritikusként?

Megrendítő volt látni a holokausztnak ezt a szubjektív megélését. És szívszorító volt szembesülni azzal a szublimációval, amit a művészek azért végeztek el, hogy kifejezzék a borzalmat, amit átéltek. Nem kétséges számomra, hogy mindaz a képzőművészet, amit ezen a kiállításon láttunk, a gyógyulás szándékával készült. Hiszen, aki meg tudja nevezni a démonjait, azzal a gazdájukká válik. Az embert azok a démonok tartják fogva, amelyeknek nincs nevük. Aki a rettenet tárgyát ki tudja fejezni, annak arcot, nevet és formát tud adni, az a rémet megszelídíti.

Arról a démonról beszél, amely a halálra szánt emberben keletkezik, vagy arról a démoni erőről, amely a holokausztot elkövette?

A félelem belső démonjáról beszélek, ami a táborok felszabadítása után sokszor még évtizedeken át elkísérte a túlélőket. A kiállításon is szerepelnek egy olyan művésznek az alkotásai, aki harminc évvel a történtek után lett öngyilkos.

Pedig megpróbálta kirajzolni magából…

Megpróbálta, de nem tudta. A démonnak maradtak olyan iszonyatos belső tartalmai, amelyeket nem sikerült feltárnia.

Ezek a legborzasztóbb történetek, amikor felszabadul a tábor, de a túlélő belül nem szabadul fel. Már nincs életveszélyben, de hurcolja magával tovább a rettenetet, mert a külső fenyegetés belsővé vált benne.

A külső rémet Nürnbergben bíróság elé lehetett állítani, és föl lehetett akasztani, de a belső rémtől nehezebb megszabadulni. A külső rémmel szembe lehet nézni, ahogy Németországban vagy legalábbis annak a nyugati felében a társadalom szembenézett vele, és ettől meg is változott. Azok a társadalmak, amelyek a második világháború után szovjet megszállási zónába kerültek, nem tudnak vagy nem akarnak olyan módon elszámolni a múltjukhoz tartozó felelősségükkel, mint a nyugati országok népei. Úgy érzik, bőven megfizettek mindenért a négy évtizednyi államszocializmus képében, úgyhogy most már hagyják őket békén a liberális érzékenyítéssel.

A magyar társadalom sem nézett még szembe a holokausztban viselt intézményes és civil felelősségével. Mit gondol, ilyen állami és társadalmi szembenézésre alkalmat teremthet-e ez a tárlat, amely nagyon is helyesen és szimbolikus módon éppen az egyik legjelentősebb magyar állami képzőművészeti intézményben látható?

Nem hiszem, hogy alkalmat teremt a szembenézésre, mert azok, akik nem akarnak szembenézni a holokauszt mibenlétével, nem járnak a Magyar Nemzeti Galériába. Egy ilyen tárlat kulturális okok miatt sajnos csak keveseket ér el. Aki erre a kiállításra elmegy, annak szinte biztosan van valamilyen személyes kötődése a témához, és nem nagyon szorul rá arra, hogy a kiállított műtárgyakon keresztül értelmezze azt, ami történt. Akik meg rászorulnának, hogy megnézzék, azok nem járnak múzeumba.

Mivel lehetne őket rávenni arra, hogy megnézzék? Ez állami feladat volna? Iskolai szemléletformálás? Rajzórán el kellene vinni a gyerekeket erre a tárlatra?

Ha már iskola, akkor ez nem rajz-, hanem történelemórára való. Csakhogy az ilyen jellegű kiállításokra való nyitottság nem az iskolában dől el, hanem a családban.

De látja, hogy nem lehet mindent a családra bízni. Hiszen a magyar családok a felmenők bűneiről hallgattak és hallgatnak. Ezért volna az iskolának felvilágosító, beavató szerepe.

Attól tartok, ha egy családban nem teremtődött meg erre a kulturális igény, akkor azt egy iskolai múzeumlátogatás nem hozza létre. Ritka az olyan gyerek, aki a szüleivel szemben a tanárára hallgat. A kiskorúak az otthon elsajátított mintákat normákként viszik tovább, hacsak nem kerülnek szembe valamilyen okból a családjukkal.

Ön szerint mekkora jelentőséget kell tulajdonítanunk annak, hogy ezt a nagyon fontos holokauszt-kiállítást a Magyar Nemzeti Galéria, lényegében tehát maga a magyar állam rendezte meg? Lehet ez jelzésértékű?

A Fideszről sok rosszat el lehet mondani, és én rendszeresen meg is teszem – ugyanakkor a kiállítás helyszínének a jelentősége az, hogy a Fidesz mára szinte teljesen kigyomlálta a jobboldaliságból a huszadik századi típusú antiszemitizmusnak az írmagját is, és egy filoszemita szélsőjobboldaliságot gyökereztetett meg, ami ugyan bizarrul hangzik, de valósággá vált. Orbán Viktor átvezette a jobboldalt a huszadikból a huszonegyedik századba – amit ma képvisel, az a korszerű szélsőjobboldaliság. Orbán nem antiszemita, ugyanakkor hatékonyan használja az ellenségeivel szemben az antiszemitizmus mitikus toposzait és konnotációit például a Soros-kampányban, vagy abban a beszédében, ahol úgy fogalmazott, hogy „egymással hajlandók vagyunk keveredni, de nem akarunk kevert fajúvá válni.” Orbán természetesen tisztában van azzal, hogy miféle húrokon játszik, viszont játszani akar rajtuk, mert ez a huszadik század első feléből átmentett beszédmód hatalmas sérelmi energiákat szabadít fel a társadalomból, ez pedig hasznosabb diskurzust képez a számára, mintha Kelet-Magyarországnak, a közoktatásnak vagy az egészségügynek az állapotáról lenne szó.

Láttam, hogy néhány művet lefotózott a telefonjával, de feltűnően nem sokat. Mi alapján választotta ki, hogy miket fényképez le?

Azokat fotóztam le, amelyek a legsúlyosabb hatást tették rám. Ezeket otthon újra és újra megnézem.

A második világháborút jobbára fekete-fehér képeken látjuk, emiatt tűnnek nagyon távolinak az események, de ha ugyanezeket a képeket kiszínezik, akkor a felvételek maivá, átélhetővé válnak. Ebben az értelemben érzékelt különbséget a tárlat színes és fekete-fehér képei között? 

Igen. A történelemnek ezt az érzésbeli távolságát a színes kép le tudja rövidíteni, így könnyebb közel kerülni a történtekhez. Színesben Hitler is közelebb kerül a mához, és könnyebb egy színes Sztálinban meglátni Putyint, mint egy fekete-fehérben.

Az említett megrendültségéről beszélne bővebben?

Két kérdés kavargott a fejemben, miközben a képeket néztem. Az egyik az volt, hogyha akkor én lettem volna ott, mit tettem volna.

Ne haragudjon, hogy közbevágok, de végtére is ott lehetett volna, hiszen ön zsidó származású.

Persze, ott lehettem volna. De úgy hiszem, azt a kérdést, hogy „én mit csináltam volna”, minden lelkiismeretes ember felteszi magának – az is, aki nem zsidó. Az örmény népirtás képei is kiváltják belőlem ezt a kérdést, az erre való érzékenységnek nem azon kellene múlnia, hogy milyen származású az alany, hiszen az a nürnbergi törvények logikája volna. Ha zsidó származású vagy, akkor van mitől tartanod, de ha nem vagy zsidó, akkor nem kell törődnöd vele? Ha nem vagy zsidó, akkor nem a te ügyed a holokauszt? Dehogynem. A holokauszt nem a németek és a zsidók ügye, hanem egyetemes emberi katasztrófa. Mindenkire tartozik.

És a kérdésére mi volt a válasza? Mit tett volna?

Arra jöttem rá, hogy az ilyen kérdések hatására az ember „menekülőfantáziákat” kezd építeni. Azt bizonygatja magának, hogy a veszélyt megérezve ő már biztosan jóval korábban elmenekült volna, ahogy meg is tették sokan. Csakhogy ebből az a feltevés következik, hogy azok maradtak itt a holokausztig, akik nem voltak tisztában a veszéllyel. A naivak? Akik nem tudták elképzelni, hogy mi következik? Akik nem értették a történelmet? És ekkor eszembe jut Szerb Antal meg Radnóti Miklós és közvetlenül utánuk Rejtő Jenő. Róluk nem gondolhatom komolyan, hogy naivak lettek volna, vagy ne értették volna a történelmi folyamatokat. Szó sincs tehát arról, hogy aki értelmesebb vagy tájékozottabb volt, az elmenekült, a naiv tájékozatlanok pedig maradtak. De akkor mi a magyarázata annak, hogy a magyar szellemi élet színe-virága tehetetlenül várta a sorsát?

Az egyik magyarázat, amire jutottam, hogy a politikai elitek nagyon lassan adagolták a társadalmakba a mérget. A holokauszt előtt annyira fokozatosan zajlott a jogfosztás, hogy az emberek úgy viselkedtek, mint a béka, ami alatt lassan forralják fel a vizet. Nem volt egy olyan konkrét időpont, amikor egy Szerb Antal, egy Radnóti Miklós vagy egy Rejtő Jenő ki tudott volna ugrani a fazékból.

De van egy másik magyarázatom is. A két világháború között volt egy olyan közös, nemzeti ügy, amit szinte minden magyar magáévá tett: a területi revízió. Az volt az elvárás, hogy mindenki kivegye a maga részét a revízió megvalósulását célzó társadalmi erőfeszítésből. Mindenki beszolgáltatja a hazának azt, amije van, a Horthy-rendszer pedig visszaszerzi a Felvidéket, Észak-Erdélyt és a Délvidéket. A területi revízió érdekében a keresztények mentek a Don-kanyarba, a zsidók meg mentek munkaszolgálatra. Attól tartok, ennek ült fel az a magyar zsidóság is, amelyik minden értelemben a magyarsághoz tartozónak vallotta magát. Az az iszonyatos igazság, hogy a hazai zsidók „magyarságkrediteket” akartak szerezni, a magyarság ügyét akarták szolgálni, és azt szolgáltatták be, amijük volt: az életüket. A magyarországi holokausztban az a legrettenetesebb, hogy a magyar társadalom integráns, asszimilálódott, magyar tudatú polgárait irtották ki. Itt nem elkülönült tömbökben, párhuzamos társadalmat képezve éltek a zsidók, mint Lengyelországban. Itt a szomszédodat ölték meg, akivel együtt kávéztál, akivel ugyanazokat a könyveket és újságokat olvastad.

Mi volt a másik kérdés, ami a tárlaton foglalkoztatta?

Az, hogy mit tettem volna, ha tőlem kér segítséget egy üldözött. Ez még súlyosabb dilemma annál, minthogy üldözöttként mit tettem volna. Mit tesz egy keresztény ember, ha segítséget kér tőle egy zsidó? De nem is zsidót mondanék, inkább azt mondom, hogy egy idegen. Segít-e a keresztény az idegennek azon az áron, hogy veszélybe sodorja a saját életét meg a szeretteinek az életét? Ez a döntő erkölcsi kérdés a számomra.

A tárlat egyik szekciója azt a címet kapta, hogy „A szavakon túl”. Ön, aki végtére is a szóbeli kifejezés mestere, egy igazi debattőr, képes-e megfogalmazni azt a kimondhatatlant, amire ez a szekció utal?

A kiállítás sok nézőpontot kínál, ezek mindegyike személyes élményanyagra vezet vissza. Ha ezt az élményanyagot lehasítjuk a közismert, objektív történelmi tényekről, és önmagában vizsgáljuk, akkor olyan szubjektív valóságpercepció bomlik ki belőle, ami szavakkal valóban kifejezhetetlen. Egy történész leírhatja, hogy mi történt a holokauszt során, de azt nem tudja lejegyezni, hogy mindezt a borzalom elszenvedője hogyan élte meg. A szavakon túl terül el az is, hogy a holokauszt hiába ágyazódik a modernitásba, kifejeződik benne valami mélységesen és rémületesen ókori jelenség – éspedig nem a hellenisztikus vagy a latin késő-ókorból, hanem a kora-ókorból, a nagy folyamvölgyek despotikus birodalmainak korából. Adolf Hitler, ez a megszállott, ideologikus őrült egy új, démoni „fáraóként” az istenkirályok korát hozta vissza a legújabb korba, mint egy újratestesült Nabukodonozor, hogy a bukása után ugyancsak az ókorból visszatérjen a történelembe a zsidó állam. Megalakult a bolygó legerősebb nemzettudatú országa: Izrael.

Az utolsó kérdésem a legutóbbi könyvével, a Metafizika című, műfajilag szépirodalmi esszéket tartalmazó kötetével  kapcsolatos, amelyben abc sorrendben ír különböző fogalmakról az akarattól Krisztuson át a vallásig. Igyekeztem a kötetébe beilleszteni a holokausztot és annak ábrázolhatóságát, de nem sikerült, mert sajnos nem szerepel benne sem a bűn, sem a kép fogalma. Ön a kötet melyik esszéjébe illesztené be ezt a holokauszt-tárlatot?

Abba, amelyik a félelemről szól.

Miért?

A hitlerizmus eszmevilágában az első világháború lövészárkaiban hömpölygő halálfélelem vált ideologikus gyűlöletté. A nemzetiszocializmus három szellemi összetevőből állt: Hitler Darwintól vette az ideológiát, Wagnertől a mítoszt és Nietzschétől a küldetést. Természetesen mindegyiket félreértelmezte és a maga profán módján meghamisította, majd pedig olyan helyzetet teremtett, amelyben a németségnek meg kellett mérnie magát a történelemnek ezen a mérlegén: meg kellett győződnie arról, hogy Charles Darwin társadalomra átértelmezett elméletei, Richard Wagner hősi mítoszai meg a Friedrich Nietzsche által megkövetelt emberfelettiség referenciái kiválasztottá teszik-e a tűz és az acél korában. Akkor indult be a holokauszt nagyüzeme igazán, amikor kiderült, hogy a Wehrmacht és a Waffen-SS elbukik a keleti fronton: a németek a vereségtől való félelmüket a zsidók kiirtásával próbálták eloszlatni. Kellett egy védtelen ellenség, hogy valaki felett mégis megélhessék azt a diadalt, ami keleten elmaradt. Amit Hitler eszmeileg megvalósított, az valójában egy inverz judaizmus volt: a németség nevében elirigyelte a kiválasztottság mítoszát a zsidóktól, úgyhogy a germánokra alkalmazta azt, a zsidóságot pedig ellentétes előjelű kiválasztottságra, alsóbbrendűségre és kipusztításra rendelte. Egyedül az erőben hitt, ezért nem értette meg, hogy amit el akar pusztítani, azt megacélozza: három évvel a halála után létrejött a zsidó állam. Épp az ellenkezője teljesült annak, amit tervezett: el akarta törölni a zsidóságot, de a német nemzettudatot törölte el.