Amikor felkérték, hogy írjon egy tanulmányt a kötetbe, nem aggódott amiatt, hogy pusztán az újságcímlapok alapján igen töredékes, elnagyolt, olykor hamis kép rajzolódhat ki Magyarországról?
A címlapok kiemelésével a kötet kiadója gazdagon illusztrált, súlyára is tekintélyes kiadványt adott a hazai könyvbarátok kezébe, melyben a látvány ereje csaknem fontosabb, mint a benne foglalt tanulmányok betűtengerének mondanivalója. A könyv elsődlegesen nem az itthoni történésekről, hanem a világsajtó Magyarország-képéről szól. Igaza van: egyedül néhány tucat címlapsztori alapján lehetetlen a mainstream sajtó magyar politika érzékeléséről viszonylag átfogó elemzést adni. Márpedig az adott terjedelemben ezt kaptam feladatul. Ehhez temérdek további belső oldalas cikket olvastam el. De az is érdekelt, miként írnak a világlapok Köztes-Európa más államairól, egyáltalán más külországokról. Mindeközben sokat tanultam a mértékadónak tekintett újságok gondolkozásmódjáról.
A nyomtatott sajtó virágkorában minden újságíró becsvágyának célja, a szerkesztőségek versengésének kitüntetett tárgya a címlap volt. A kisebb nemzetek kiemelt szereplésében mindig akad valami véletlenszerűség. A külső megfigyelők szeme időnként mélyebbre, messzebbre lát, mégis megállapításaik többsége kategorikusan általánosító: olykor szellemesen találó, ám ritkán árnyaltan elemző. A legnevesebb lapok tudósításai is tele vannak újságírói túlzásokkal, kisebb-nagyobb pontatlanságokkal, néha bántó tévedésekkel, esetenként súlyos elfogultságokkal. Alkalmanként előbb születnek a minősítések, és csak utóbb keresnek ezeket igazolni látszó tényeket. A közép-európai létezés történelmileg determinált bonyolultsága iránt ritkán tapasztalható kellő érzékenység.
A nagy világlapok idegen országok eseményeiről írva is részben önmagukról beszélnek, és természetes leegyszerűsítéseikkel próbálják a maguk hazai közönségének átélhetővé tenni a külországok híreit. Tükröt állítanak a világ elé, ám abban részben önmagukat látják.
Hogy látja: a nyugati országok Magyarországot érintő sajtója mennyiben áll összhangban az adott állam velünk szemben folytatott külpolitikájával?
Közvetlenül nem a hivatalos külpolitika mozgatja a lapokat, hanem a műveltebb közönség értékítélete. Ahogy az Egyesült Államok legfőbb bírói fórumának irányadó érvelése még 1971 nyarán rögzítette: a sajtó szabadsága nem a kormányzati célok szolgálatának, hanem a közvélemény, a nép uralmának eszköze. A mértékadó minőségi lapok önképük szerint nem lehetnek az állam szócsövei, hanem ellenkezőleg: a főhatalom ellenőrei. A nagy világnyelvek tekintélyes újságjai a felvilágosodás gyermekei. Inkább arisztokratikus, semmint demokratikus intézmények. Közvetlenül nem a legszélesebb olvasóközönségnek, hanem a Nyugat országait vezető műveltebb eliteknek szólnak. Az önértelmezése szerint mérvadó sajtó egyfajta rigorózus beléptető kapuként minősíti hírértékűnek a történéseket és ad fórumot a rivalizáló közéleti véleményeknek. Az internet közösségi oldalainak érzelemteli demokráciájával szemben a régi mértékadó lapok szándékaik szerint a tényeket tisztelve, mindenkor ellenőrizhetően, visszafogott hangnemben és főleg racionálisan érvelve beszélnek a közügyekről. Egyetlen közhatalmi igény, közjóra vonatkozó elképzelés sem vonhatja ki magát elvileg a kritikájuk alól.
A közéletben akár hevesen szembenálló értékek, érdekek és nézetek ütköznek. Ezek békés rivalizálása és főleg az országos közjó vitatkozó keresése azonban csak akkor lehetséges, amennyiben a mérlegelés közös nevezője, váltópénze, az egybevetés eszköze a tények tisztelete és a racionális érvelés elvárása. Amely nélkül a szembenálló véleményeket egyetlen közös erőtérbe foglaló nyilvánosság, az egymással heves háborúban álló, a többiek legyőzésére és nem meggyőzésére törekvő, alapvetően önnön belső közönsége felé forduló „fekete lyukakra” hasad.
A nem bulvár minőségi sajtó az érvelő kommunikációs erőtér működtetésével nélkülözhetetlen összetevője a Nyugat politikai váltógazdaságainak. Visszacsatolásai folytonos innovatív alkalmazkodásra késztetik a hatalom gyakorlóit. A Nyugat magországai ezzel ismétlődő rendszerváltások nélkül képesek megoldani válságaikat. Amivel két-három évszázada még mindig felülkerekedtek a világ egyközpontú, a nyilvánosság szabadságát megvető hierarchikus államain. Ez utóbbiak óriási manipulációs gépezetükkel olykor a hatalmi akarat diadalát hozzák.
Sikereikkel ismétlődően erőteljes kihívást jelentenek a Nyugat időnként cselekvőképtelennek látszó intézményeivel szemben. Ám erőteljes önkorrekciós mechanizmusok híján rendszerint elragadja őket a „hübrisz”, és végül még mindig alulmaradtak a világméretű versengésben. A diadalmas központosítás időszakára bukás, zavaros időszakok jöttek történelmükben.
Mióta működik ez így?
A ténytisztelő, érvelő sajtó már a tizennyolcadik században megjelent. De első virágkorát az alkotmányos, brit viktoriánus, nálunk Ferenc József-i évtizedek hozták el. Még általában nincs általános választójog, ám a Nyugat államaiban a tekintélyes polgári lapok a maguk nemzetállami nézőpontjából formálják a közvéleményt. A londoni Times egy világbirodalom önbizalmával néz a világra, ahol minden történésnek a végső mércéje a brit szempont. A dualista Monarchiát megteremtő osztrák–magyar kiegyezésnek így kivételesen elismerő az angol sajtóvisszhangja. Általa az Egyesült Királyság évszázados kontinentális szövetségese, a Habsburg állam kapott a brithez hasonlítható parlamentáris államformát. Ám az európai szövetségi rendszerek alapvető átrendeződésével, a huszadik század elejétől a Nagy-Britanniát érő mind erőteljesebb német birodalmi kihívásra válaszul az addig liberális mintaállamként bemutatott, ám német szövetséges Magyarország angol megítélése 1905 után gyorsan súlyosan elmarasztalóra fordul. Ekkortól hazánk külső ábrázolása jó időre az európai szövetségi rendszerek barát-ellenség viszonyának függvénye lesz. A brit és a francia lapok meglehetősen negatívan, a németek viszont rokonszenvezően írnak rólunk.
Az 1914 előtti évek egyébként is a mértékadó polgári sajtó válságát hozzák. Előbb a külpolitikában, majd a kontinentális Európában a belpolitikában is sokfelé uralomra jut a háborús logika. A ténytiszteletet és a racionális érveket felülírja a hatalmi akarat és a közéleti ellenfél megsemmisítésének szándéka. A két világháború között Lukács György találó kifejezésével élve az ész trónfosztása következik. Ám a nyugati „szabad világ” végül sorban felülkerekedik valamennyi kihívóján, és az ötvenes-hatvanas évek a régi politikai váltógazdaság immáron demokratikus változatának sikeridőszakát hozzák. Ezek állampolgárainak nyolcvan százaléka kilép az évszázados szegénységből és immáron okkal gondolhatja szilárdan középosztálybelinek magát. A választásokat ismétlődően középről a mérsékelt centrumpártok nyerik.
Egy időre a mértékadó sajtó újabb virágkora következik. Az amerikai lapok és az angol nyelv mind dominánsabb szerephez jut. A televíziózás inkább csak a hatvanas évek derekától lesz a tömegkommunikáció legfőbb eszköze. Az élénk közéleti viták ellenére a mérvadó újságok a Nyugat leghitelesebbnek gondolt közéleti intézményei közé tartoznak. Az állampolgárok hetven–nyolcvan százaléka a korabeli közvélemény-kutatások szerint megbízik a közléseikben. Az Egyesült Államokban a vietnámi háború és a Watergate-ügy után a sajtó elfogadottsága kétszerese az elnöki hivatalénak.
És manapság?
Mára viszont ez a bizalomindex a Gallup mérései szerint összességében a felére, 36 százalékra zuhant. A demokrata szavazók még 68 százalékban bíznak a mainstream sajtóban, viszont a republikánusok mindössze csupán 11 százalékban. Az utolsó évtizedek előbb lassú, majd 2016 után felgyorsuló közéleti polarizációja következtében a régi mértékadó sajtó kiesett hajdani független, általános közvetítői szerepéből. Írásaik jelentékeny része átvette az egyetemi baloldali progresszió kultúrharcos tételeit, többek között a faji igazságosság, a törlési kultúra, az újabb és újabb nemi kisebbségek jogainak követelését. Amivel alaposan eltávolodott a közben a régi biztonságérzetüket elveszített átlagamerikaiak világától. Nixon elnök gyűlölte a liberális lapokat, de még megkerülhetetlennek érezte véleményüket. Donald Trump viszont már kivonni igyekszik magát az ítéletük hatálya alól. Elsőszámú republikánus politikusok újabban büszkén állítják: abból is tudják, jól végzik a dolgukat, mert naponta támadja őket a régi mainstream sajtó. Ezzel egyidejűleg az internetes közösségi fórumok térnyerése, a hirdetési piac átalakulása megrendítette a hagyományos nyilvánosság gazdasági hátterét is. Az Egyesült Államokban 2000-ben még több mint négyszázezer embert foglalkoztattak a különböző sajtóvállalatok, ez a szám 2020-ra közel 65 százalékkal zsugorodott. Ez nagyobb zuhanás volt, mint a bányaipari munkavállalók számának 61 százalékos csökkenése. Többek között közel háromszáz napilap szűnt meg.
Jött helyükre az internet.
Az internet forradalma hatalmas arányban demokratizálta a kommunikációs térbe való belépés lehetőségét. Általában egyetlen, a hatás maximalizálására törekvő kifejezésmódban egyesítette a tények és a vélemények közlésére, valamint a szórakoztatásra szolgáló, a hagyományos polgári újságírásban elkülönült műfajokat. Az új kommunikációs fórumokon immáron egyértelműen az érzelemnyilvánítás: a gúny vagy a gyűlöletkeltés válik a tetszés elérésének a legbiztosabb formájává. Így azonban a közönség válaszreakciói is kevésbé lehetnek racionálisak, inkább a buzgó azonosulás vagy a heves elutasítás gesztusai jelentkeznek.
A kölcsönös indulatnyilvánítások darabokra szaggatják a korábbi viszonylag egységes kommunikációs teret. Általuk az érdemi véleménycsere a hasonlókat gondoló emberek csoportjaira szűkül. Kívülről alig követhető fekete lyukakban folyik a párbeszéd. Ezeken belül az látszik a legbátrabbnak, aki a legkeményebben nyilatkozik a nem annyira megértendő, mint inkább a legyűrendő külvilágról. Mindez pedig a legbiztosabb út a nyilvánosság egészének általános elbutulásához.
Az internet világa a hétköznapi gondolkodás győzelmét hozta a mértékadó sajtó régi valóság- és ténytisztelete fölött. Az észszerű okfejtés elveszítette korábbi eredendő tekintélyét. A legszélesebb közönség jelentékeny hányada számára nem a valóságos történés számít ténybeli igazságnak, hanem inkább az, ami egybevág előzetes beállítódásaival. A polgári nyilvánosság szemünk előtt zajló szerkezetváltása ezzel jelentősen hozzájárult a parlamentáris berendezkedések mostani általános egyensúlyvesztéséhez. Tovább fokozva a közéleti szembenállás világszerte, de az Egyesült Államokban különösen növekvő erejét.
Mintha a hazai helyzetet látnánk ebben is.
Az Egyesült Államok legpatinásabb lapjai sokat megőriztek a hagyományos újságírás ethoszából. Rendszeresen élénken bírálják közéleti oldaluk irányválasztását, vezetőik politikáját. Messze inkább képesek önreflexióra, mint a hazai sajtó. Többnyire távolról sem képzelik, hogy a táboruk kormányzása önmagában megváltást adna minden bajra. Szerzőik közül sokan még tudják: nem pusztán a másik oldal gonoszai a romlás okozói, hanem inkább a mindent átható szembenállás veszélyezteti az évszázados alkotmányos kormányzást. A magyar sajtót régebben és főleg mélyebben áthatja a háborús logika. Tulajdonképpen a kezdetektől, 1989 őszétől elkezdődött a hazai politika fenekedő ördögökre és megváltókra osztása.
Bántó elfogultságuk ellenére a Nyugat mérvadó újságjai hazájuk ügyeinek tárgyalásánál sokat megtartottak a régi értékeikből. Viszont eredendően kevesebb bennük az érzékenység az idegen nemzetek történelmi identitása, régi kulturális beállítódásai iránt. Különösen az Egyesült Államok lapjai mérnek csaknem mindent hazai mércéikkel. Szövegeikben gyakori a felülről történő ítélkezés, a mindent jobban tudás. Magától értetődő természetességgel hiszik, hogy a Föld valamennyi népének hasznára válna az igazodás a mindenkori amerikai megfontolásokhoz. Alapjaiban másként látják mondjuk a brit uralkodóház ügyeit, mint az angol újságok, gyökeresen eltérően értékelik az unió agrárpolitikáját, mint a franciák. Gyakorta lekezelően tudósítanak a brüsszeli döntéshozatal körülményes kompromisszumkereséséről, és bajosan tudnak mit kezdeni a kisebb európai demokráciák folytonos koalíciós kényszereivel. Tudósításaikból egy „távoli, kevéssé ismert kis ország” esetében, mint Magyarország, még inkább hiányoznak a magyarázó árnyalatok. Az elbeszélés lendülete, végső tanulsága a lényeg.
A cikkeik hősei feketék vagy fehérek, sarkosan jók vagy rosszak.
Magyarország megítélése mennyiben tér el az egyes nyugati országok médiájában?
A második világháború után igencsak kevéssé. A polgári lapok meglehetősen egyöntetűen a Szovjetuniót és annak csatlós államait a Nyugat életmódját felforgatni kívánó kihívásként ábrázolták 1946–48 után. Jó ideig a világlapok meglehetősen homogénnek látták a szovjet blokk országait. Rákosi Mátyás Magyarországát nagyjából a Mindszenty-pertől az ellenséges keleti tömb egyik éltanulójaként érzékelték. 1956 népfelkelésének kivételes hősiessége viszont fél évszázad alapvetően negatív országképe után egy csapásra visszaadta a magyar név becsületét. Kádár János országlásának kezdeteit érthetően megvetően minősítik. A világlapok a hatvanas évek derekától kezdik felfedezni a kommunista tábor országainak szaporodó különbségeit. A rossz kommunista mellett megjelenik az emberarcú kommunista is. Először a prágai tavasz keltette reményekért lelkesednek. Majd Nicolae Ceaușescu kapja sokáig a legjobb sajtót. Kimarad Csehszlovákia megszállásából, fenntartja a diplomáciai kapcsolatot Izraellel, és végül nem bojkottálja a Los Angeles-i olimpiai játékokat. A két világháború közötti időszak gyakorlatát folytatva lényegesen több írás foglalkozik Lengyelország és Csehszlovákia történéseivel, mint a kisebb államokkal, így velünk. Viszont a nyolcvanas évek elejétől, a lengyel szükségállapot után a reformer Magyarország lesz a legelőnyösebben ábrázolt keleti állam. „Magyarország lett a leggazdagabb és legtoleránsabb ország a szovjet blokkon belül” – írják ismétlődően.
Ki volt az a magyar kormányfő, akit a legnagyobb lelkesedéssel fogadott a nyugati sajtó?
Mindent egybevetve a huszadik század egészében a nyolcvanas években volt a legjobb Magyarország sajtója.
Különösen 1981–85 között, Mihail Gorbacsov színrelépéséig mi vagyunk a reformkommunista mintaállam. A Kádár-rendszer akkor kapta a legelismerőbb véleményeket amikor már egy évtizede csupán tovadöcögésre volt képes. Az idős Kádár János ideális megtestesítője lett a közvetlen hatalompolitikai kihívást nem jelentő bölcs kisállami kommunistának. A kor kelet-európai hősének ekkor már nem az ismeretlen népfelkelő vagy a dacoló neves értelmiségi, hanem mindinkább a reformer pártfőtitkár számított. A lapokban szabályos „Gorbacsov-mánia” hódított, akinek felülről kezdeményezett újításai a világ megszokott stabilitásának megőrzésével katonapolitikai enyhülést, előnyös üzleti lehetőségeket és főleg kiszámítható együttélést ígértek a csaknem örökkévalónak tetsző két világrendszer között. Ismét megmutatkozott: a nyugati sajtó kegyeltje az eltökélt kelet-európai modernizátor, aki hatalmi pozícióból próbálja meg erővel átformálni, a Nyugathoz közelíteni országát.
Akik nyugaton rajongtak Kádárért, nem érzékelték, hogy mekkora a baj?
Nagyon is érzékelték. Egyfelől a többi KGST-országgal, de főleg a Szovjetunióval egybevetve a mértékadó sajtó ábrázolásában Magyarország reformált gazdasága, az üzletek bőséges kínálatával, szabályos fogyasztói kánaánnak tetszett, ami a hazai hiánygazdaságot tekintve mindenképpen erős túlzásnak számított. Másfelől azonban az itthoni értelmiségi remények túlnyomó részével ellentétben kezdettől világosan érzékelték a rendszer reformálhatóságának szűkös korlátait. Rögzítették: az újabb és újabb reformhullámok ellenére a magyar gazdaság valódi piacokon történő versenyképessége évről évre romlik, és ami a legfontosabb: a kapitalizmus és a kommunizmus között nincs harmadik út. Ez idehaza még egyáltalán nem számított a nyolcvanas évek derekán evidenciának. A lengyel és a cseh ellenzéki közgazdászok jóval előbb beszéltek a kommunizmus reformálhatatlanságáról, mint a magyarok. A világsajtó mindenkor elismeréssel és bőséges terjedelemben írt a térségbeli értelmiségi disszidensek tevékenységéről, de egyáltalán nem számolt rendszerváltással. Minden kételye ellenére reményeit sokáig a kommunizmus felülről irányított átépítéséhez fűzte. A Kádárt leváltó Grósz Károly, de a többi reformkommunista is szívélyesen támogató sajtóval indult. A mozgolódó ellenzéki pártokkal viszont nemigen tudtak mit kezdeni a lapok.
Miért?
Az alulról induló kezdeményezésektől, az állampolgárok megmozdulásától kifejezetten tartottak. Ezekben zűrzavar, szükségállapot és újabb szovjet beavatkozás közvetlen veszélyét látták. De főleg az újabb enyhülési periódust elindító gorbacsovi külpolitika nagyon nem kívánt visszarendeződésétől féltek. Történelmi tapasztalataik alapján a lapok – a Nyugat politikai vezetőivel egybehangzóan – kifejezetten óvtak a közéleti változások túlságos felgyorsulásától. Óvatosan támogatták a felülről kézben tartott demokratizáló engedményeket, ám veszélyesen destabilizáló hatásúnak vélték az ellenzéki rendszerváltoztató igényeket. Viszont ünnepelték a keletnémet menekülők előtti magyar határnyitást, amely lényegileg illeszkedett emberi jogi szempontokon alapuló felfogásukhoz. Amikor azonban a pragmatikus magyar kormányzati döntés nem szándékoltan is indító lökést adott a térségbeli kommunista rezsimek láncreakciószerű felbomlásához, nyomban a lelkesítő térségbeli népmozgalmak mellé álltak.
Magyarország a Nyugat kívánságainak megfelelően a stabilitás megtartásával, minden nagyobb utcai felfordulás nélkül jutott el elsőként a nyílt kimenetelű választások pártállami elfogadásáig. Ám a követhetetlenül szövevényes tárgyalásos átmenet még átmenetileg sem adhatott országegyesítő személyiségeket hazánknak. A közép-európai kommunizmus bukását a lapokban hatásosan megszemélyesítő igazi médiahőssé az idealista értelmiségi Václav Havel emelkedett. A cseh politika ismét a Nyugat megfontolásaihoz gondosan igazodva prezentálta törekvéseit, és Havel szerethető alakjában megadta a külvilágnak a könnyen befogadható, olykor egyenesen Mahatma Gandhi nagyságához mért államfőt.
Az előre egyáltalán nem látott térségbeli fordulat nyomán Magyarország csaknem azonnal elveszítette az iránta mutatott kitüntetett nemzetközi sajtófigyelmet. A New York Times hasábjain például a berlini fal lebontása és 1993 vége között a korábban teljesen ismeretlen Antall József összesen 65 említést kapott, a hosszú ideje neves ellenzéki Havel viszont ugyanezen idő alatt 744-et.
Teljesen elengedtek minket?
Inkább azt mondanám: külső médiajelenlétünk 1990 tavaszától lényegileg visszaállt a történelmileg szokványos szintjére. Az 1990-es választásokról jobbára csak rutinszerű tudósításokat közöltek a világlapok. Nyomban felfigyeltek viszont az MDF és az SZDSZ közötti eldurvult választási küzdelemre, amely látványosan különbözött a többi térségbeli állam ellenzéki egységmozgalmainak kivételes, kilencven százalék feletti állampolgári részvétel melletti választási fellépésétől. Magyar belpolitikai téma ezután csupán a ’94-es választások hatalomváltásával kapott újra helyet a Nyugat meghatározó lapjainak első oldalain.
Azon túl, hogy Antall József keveset szerepelt a nyugati lapokban, az MDF-kormány megítélése sem volt túl pozitív. Miért?
A világlapok belső oldalaikon Antall József jobbközép kísérletét rendszerint csaknem kezdettől múltba révedő, nacionalista hatalomgyakorlásnak láttatták, amely eljátszotta országának induló előnyeit. Megfogalmazásaikban jól felismerhetők a régi MSZMP reformértelmiség, de főleg az SZDSZ-közeli véleményvezérek állításai. Ahogy a baloldali progresszió a huszadik század eleje óta mindig is, a hazai jobboldallal való vitáját ekkor is a régi demokráciák közvéleménye és vezetői elé igyekezett vinni, hogy a Nyugat túlerejével kényszerítse meghátrálásra belpolitikai ellenfelét. Hevesen kifogásolták a jobboldal kulturális hátterének újjáépítésére irányuló kormányzati törekvéseket, a kommunista hatalomátvétel után durva erőszakkal megszakított kulturális folytonosság helyreállítására irányuló bármiféle igényt. Különösen dühösen ellenezték a nyolcvanas évekből örökölt sajtóviszonyok érdemi átalakítását. Váltig a sajtószabadság és a médiafüggetlenség alkotmányos elveire hivatkoztak, pedig valójában inkább saját, csaknem hiánytalan véleményirányítói monopóliumukat kívánták továbbra is fenntartani.
A hazai jobboldal négy évtizedes beszorítottságában, erre alkalmas intézmények hiányában távolról sem tudta feldolgozni a szovjet zónán kívüli Európa második világháború utáni rendkívüli sikereinek valóságos okait. A magyar jobboldal nem egy esetben ott ragadt a harmincas évekbeli tételeinél, gyakran nem igazán látta át a versengő kapitalizmus rendkívüli innovációs erejét, a hatalommegosztás és a parlamenti váltógazdaság békés korrekciós mechanizmusait.
A hagyományos magyar jobboldal törzsközönsége, de részben Antall József sem értette, hogy a Nyugat véleményformálói számára mennyire megmagyarázhatatlan a Hitlerrel parolázó Horthy Miklós rendszerének újraértékelése. Vagy az 1989-es nyugatos konszenzust idehaza elsőként felmondó, olykor nyíltan zsidózó Csurka István kormánypárton belüli szerepe.
A nyugati sajtó „csurkázása” mennyire hatott Antall Józsefre?
Csurka István a maga brutális szókimondásával „pincérnemzeti” viszonyokkal fenyegetőnek minősítette a piacosító nyugatos mintakövetést és hatalomátmentő „bolsevik trükknek” a reformértelmiségi szakértelemre hivatkozást. Helyettük a „nemzetépítő állam” joguralomtól nem gátolt történelmi igazságtételétől remélte a magyar felemelkedést. Mindezért mostanság többen váteszinek vélik előrelátását. Tabukat sértő tételei viszont a mainstream sajtó számára kihívóan emlékeztettek a két világháború közötti jobboldali radikalizmus állításaira. Ám amikor az itthoni baloldal és a világlapok Csurka Istvánt ütötték, igazából a miniszterelnököt remélték eltalálni. Aki valójában fokozatosan elszigetelte, majd kiszorította a pártjából, egyszerre védve meg kormányának parlamenti többségét és kényszerítve egy időre marginális helyzetbe jobbközép politikájának radikális kihívóját.
Szembetűnő, hogy a nyugati sajtót az első szabad választásoknál sokkal jobban izgatta az MSZP 1994-es visszatérése a hatalomba. De miért?
Az antikommunista hagyományú nyugati sajtónak Horn Gyula egyszerűen „újrahasznosított” (recycled) kommunistának számított. Alapvetően egyező okokat láttak a számukra meglepetést hozó lengyel és litván, majd magyar utódpárti választási győzelmek mögött. Világosan bemutatták a sietős piacosítás árnyoldalait, a durva inflációt és az alacsony foglalkoztatottságot. A hirtelen megugrott társadalmi különbségek nyilvánvaló tényeit, a régi kiszámítható világ iránti általános állampolgári nosztalgiát. Írtak a nyugati piacra jutás akadályairól. Rögzítették: az új demokráciák esztendők múltával is, éppen úgy öt évre vannak a nagyon várt uniós csatlakozástól, mint ’90-ben voltak. Ám a megannyi mérhető gazdasági gond ellenére a mértékadó lapok továbbra is hittek a következetes nyugatos mintakövetés egyedül üdvözítő voltában. Viszont már látták a felzárkózás eredetileg vártnál messze súlyosabb akadályait is. Ezt részben a Nyugat remélt gazdasági támogatásának elmaradásával, de főleg az érintett országok nem eléggé következetes gazdaságpolitikájával magyarázták.
Később alaposan megváltozott a vélemény Horn Gyuláról?
Valójában már eleve rögzítik, Horn Gyulával nem Lenin tért vissza. Még az életrajzát is megszépítik: régi reformerként említik. Ám azért a Nyugat számára biztosítéknak vélik a ’89 előtt a világlapokban tiltakozó értelmiségiek pártjának, az SZDSZ-nek a koalíciós szerepvállalását. A Bokros-csomag és a tömeges privatizáció elindítása után már ismét a térség egészének irányt mutató reformországként beszélnek Magyarországról.
És mit írtak a világlapok Orbán Viktor első kormányáról?
Az 1998-as újabb kormányváltást általában kedvezően értékelik. Pedig ma már nyilvánvaló, Horn Gyula volt a hazai baloldal utolsó vezetője, aki egyszerre értette az átlagmagyarok világát és a külföld elvárásait. A hazánkról szóló írások szerzőinek láthatóan imponált a világ egyik legfiatalabb, energikus miniszterelnöke, aki mégiscsak a Nyugat országait évtizedekig fenyegető katonai tömb egykori vezető külügyesét váltotta fel az újdonsült NATO-szövetséges kormányfői tisztjében. A tolmáccsal interjút adó Horn Gyula után elismeréssel írnak Orbán Viktor angol nyelvtudásáról. Ám az idő múlásával mindjobban előjöttek a magyar jobboldal kormányzásához kötött szokásos állítások a nyugatellenes populizmusról és a túlzó nacionalizmusról, az éledező antiszemitizmusról és a sajtószabadság támadásáról, valamint az elfogadhatatlan korrupcióról. Mindezen megfontolások már az Antall-kormánnyal kapcsolatban is megfogalmazódtak, majd 2010 után is megjelentek.
Akkor is olvashatók voltak a világlapokban, amikor csekélyebb volt a valóságtartalmuk, és akkor is, amikor jobban közelítettek az igazsághoz.
A baloldal 2002-es újabb hatalomra kerülése után a New York Times világosan rögzíti: az „exkommunisták” a nyugatos mintakövetés biztosabb garanciái Magyarországon, mint a „szélsőjobboldali, idegengyűlölő szavazókat” is magához vonzó Fidesz. Orbán Viktor fiatalsága okán jobboldali nacionalizmusával Európa veszélyesebb kihívója, mint a 73 éves Jean-Marie Le Pen.
Visszatérve egy korábbi kérdésemre: ki volt az a magyar kormányfő, akit a legnagyobb lelkesedéssel fogadott a nyugati sajtó?
Nem kétséges, Gyurcsány Ferenc. Aki nem különösebben médiaképes elődje után azonnal a nemzetközi sajtó favoritja lett, és „üzletemberi mentalitásával”, „nyugodt határozottságával” a térség legígéretesebb baloldali politikusának tetszett számukra. Már megválasztásakor a fiatal Brezsnyevhez hasonlított párton belüli riválisával (Kiss Péterrel – a szerk.) szemben Tony Blair formátumú vezetőként jellemezte belső oldalain a Financial Times, majd hasonlóképpen járt el a német Die Zeit. Feltevésük szerint az új közép elméletének meghonosításával az új miniszterelnök végre európai utakra vezetheti megfáradt káderpártját. A mainstream lapok benne látták meg a kelet-európai modernizátor köreikben mindig is rokonszenvvel ábrázolt karakterét. Gyurcsány lett a félperiféria eltökélt kormányfője, aki szembeszáll hazája érthetetlen szokásaival, és elszántan átveszi az univerzálisan érvényes nyugatos mintákat.
Ez persze csak 2006-ig tartott. A hazai jobboldal előszeretettel emlegeti, hogy az őszödi beszéd és a 2006-os őszi zavargások ellenére a nyugati mainstream sajtó nem bánt elég keményen Gyurcsánnyal. Az ön elemzéséből azonban nem ez látszik.
Az őszödi beszéd kivételes szenzációnak számít. Egy aktív miniszterelnök maga jelenti ki: hazudtunk reggel, délben, meg este. A választások után pontosan az ellenkezőjét teszi annak, amire szavazóitól néhány hete még felhatalmazást kért. A legrégibb demokráciaelméletek szerint erre nem lehet mentség. A világlapok egybehangzóan „csúf történetként” taglalják a 2006-os őszi budapesti eseményeket. Többségük teljesen érthetőnek mondja „a békés ellenzék széles körének haragját és undorát”. Közülük csak néhány fogadja el a fejlemények itthoni baloldali értelmezését. Közel egyedül a német Der Spiegel írja: „mindenképpen jobb, ha a szocialisták maradnak, máskülönben veszélyes hatalmi vákuum fenyeget, ami anarchiába süllyesztheti a magyarokat”, egyébként is „végeredményben az ország is ismerte az igazságot”.
A világsajtó nem volt tisztában a magyar gazdaság akkori helyzetével?
Alapvetően ismerték a helyzetet, a Financial Times még a választások előtt beszámolt a kritikus szintre emelkedő adósságról, ám az időbeni cselekvés hiányát az MSZP maradi részének, és nem a reformer Gyurcsány Ferencnek tulajdonította.
A nyugati sajtó láthatóan nem bocsátotta meg, hogy Gyurcsány 2006 ősze után nem távozott a hatalomból.
Inkább a görög típusú adósságválság réme volt elfogadhatatlan részükre. A baloldali blokk pártjai még a korábbinál is jobban külföldi hitelekből finanszírozták kormányzásuk folytatását. Gyurcsány Ferenc induló eltökéltségéből rövidesen meddő akaródzás lett: az átfogónak gondolt reformok megrekedtek a tervezgetés fázisában. A hetvenes évek vége óta sokadszor hazánk újfent a nyugati kormányok támogatására, a valutaalap és az unió, tehát végső soron a nyugati adófizetők pénzére szorult. Magukat védték tehát a magyar miniszterelnök kezének elengedésével. Érzékelvén a bajok nagyságát, 2008 tavaszán már volt lap, amely belső oldalainak véleménycikkeiben Gyurcsányról, mint Közép-Európa „legszánalmasabb” kormányfőjéről írt, aki „katasztrófát” hozott hazájára az unió „legmagasabb költségvetési hiányával és legalacsonyabb növekedésével”. Aki „felelőtlen” ellenzékével párban Magyarország „sírásója”.
Az őszödi beszéd szenzációja után 2010 korszakváltó választása így a legtöbb lapban már csak kisebb hír lehetett. A New York Times például 13 sorban írt a választások első fordulójának eredményéről. A mainstream sajtó a Fidesz „földcsuszamlásszerű” választási győzelmét és a szocialisták „szégyenteljes” vereségét alapvetően a gazdaság „pocsék” állapotának és Gyurcsány Ferenc „féktelenségének” tulajdonította. Hangsúlyosan rögzítette: a második Orbán-kormánynak szocialista elődje megszorításainak továbbvitele és főleg piacosító reformterveinek megvalósítása nélkül esélye sem lehet az örökölt „rendkívüli problémahalmaz” megoldására. A győztes jobb- és a vesztes baloldal között „mindenesetre közös nevező lehet a Jobbik és a jobboldali radikalizmus elleni harc”. A mértékadó lapok a magyar társadalomban addig legmélyebben beágyazódott szocialisták történelmi összeomlása után is annak mintakövető politikáját várták el az új kormánytöbbségtől.
Az interjú hamarosan megjelenő második része a 2010 utáni időszakról szól.
