Belföld

Romsics Gergely: A magyar politikai elitek rendre túlárazzák, mit tud kínálni a világnak Magyarország

Mohos Márton / 24.hu
Mohos Márton / 24.hu
Azokban az években olyan mértékben hasadt el politikai törésvonalak mentén a társadalom, hogy egy idő után mindkét oldal meg volt győződve arról: a vele szembenállók a vesztébe vezetik a nemzetet – mondja Romsics Gergely történész, akivel az Összeomlás és útkeresés 1917–1920 című, már az újranyomásnál tartó új könyve apropóján beszélgettünk. Felidéztük, hogy mit jelentett bő száz éve a nemzeti szuverenitás fogalma, akadtak-e kihagyott ziccerei a magyar külpolitikának, kik voltak a korszak elvakult vagy a körülmények által gúzsba kötött politikusai, és szót ejtettünk az antantbarátság legendájáról is.

Manapság a kormányzati politika egyik hívószava a nemzeti szuverenitás kérdése. Mit jelentett ez a fogalom bő száz éve Magyarország szempontjából egy széthulló monarchiában?

A magyar külpolitika hagyományait tekintve a nemzeti szuverenitás egy olyan túlhasznált fogalom, amelynek egyrészt akadnak felkent védelmezői, másrészt örökös elparentálói. Történészként nem használjuk a szuverenitás fogalmát a modern kor előtt, mivel egy középkori államnak nincsenek olyan képességei, mint a modern megfelelőjének. Ha valaki megnézi a középkori magyar államot, különböző lokális, regionális vagy éppen országos, de egymás mellett létező hatalmi centrumok működése jelenti azt, amit államnak nevezünk. Ez egy nagyon más világ. Modern államról – kissé leegyszerűsítve – akkor beszélünk, ha világos a területe, azt saját maga ellenőrzi, és kifelé bizonyos jogosítványokkal rendelkezik, melyek miatt legalábbis formálisan egyenlő más államokkal. Ez a fajta állam technikailag nevezhető szuverénnek. Kelet-Közép-Európában nagy a megkésettség, hiszen ezt a térséget politikailag évszázadokon át soknemzetiségű birodalmak szervezik meg. Az első világháborúval ezek széthullanak, és szuverén, önmagukat nemzetiként definiáló, ugyanakkor nemzetileg nem homogén államok jönnek létre. És ekkor válik bonyolulttá a kérdés: mit jelent a tényleges szuverenitás a formális definíción túl. Álláspontom szerint teljes szuverenitás nem létezik, soha nem is volt, ez valami olyasmi, mint a festészetben a perspektivikus pont – lehet felé tartani, de nem érhető el.

Még a nagy államoknak sem?

Nekik sem. Ha valaki megnézi a briteket, a franciákat vagy a németeket, már 1914-ben ezer szálon függ össze a világgazdaság, egyikük sem kezdhet úgy bele egy háborúba, hogy az neki ne fájjon. Egymás területén jelentős tőkebefektetések működnek, olyanfajta nyersanyag- és termékláncok léteznek már ekkor is, amelyek a gazdaság területén is világossá teszik, hogy nincs teljes önállóság. Politikailag még régebb óta létezik a szuverenitás korlátozásának intézményes formája a nagyhatalmak között, hiszen az európai koncert (hatalmi egyensúly – a szerk.) XIX. századi intézménye épp arról szólt, hogy a nagyhatalmak egymással egyeztetve hoznak döntéseket, vagyis alkukat kell kötniük. Szóval a nagyhatalmak cselekvőképessége tekintélyes ugyan, ráadásul van egy saját klubjuk, és nagyon élesen elkülönülnek a kis államoktól – de nem teljesen szuverének.

Az ugyanakkor igaz, hogy a 19. században a kis államoknak az a dolguk, hogy a nagyhatalmak koalíciós döntéseit elfogadják. A XX. században ez a norma már nem működik ennyire világosan, sok esetben a kis államok vezetői úgy érzik, hogy tágabb tér nyílik számukra a manőverezésre.

Az első világháború végével egy olyan korszak érkezik el, melyben a kisállamoknak nagyobb szerep juthat, ám a világrend sokkal bizonytalanabb és kiszámíthatatlanabb, mint az, amelyik a XIX. század derekán intézte Európa ügyeit.

Mohos Márton / 24.hu

Nemzetállam volt-e egyáltalán a Magyar Királyság a bomlófélben lévő Osztrák–Magyar Monarchián belül?

Ez egy óriási játék volt a szavakkal már a dualizmus végén is. A monarchia felbomlása után létrejövő utódállamok nemzetállamként definiálták magukat, holott nem voltak azok, például azért, mert sok magyar élt a területükön. A történelminek mondott Magyarországot a dualizmus korában egy soknemzetiségű államnak tekinthetjük, a XX. század fordulójára éri el a népesség felét a magyar ajkú lakosság a magyar korona teljes területén, azaz a Horvátország nélkül értett Magyar Királyságban. Ehhez képest a magyar politikai elit – Tisza Istvánnal az élen – politikai nemzetállamként definiálta Magyarországot. Tisza értelmezésében a politikai nemzetállam azt jelenti, hogy az országban élő nemzetiségeknek az állam biztosítja a jogot a nyelvhasználathoz, a nemzeti nyelven történő oktatáshoz, a kulturális identitás őrzéséhez, cserébe politikai hűséget vár el tőlük a magyar állammal szemben. Valójában a századfordulón ezek a jogok is hiányosan érvényesültek, a politikai elit pedig abban bízott, hogy a magyarság a politikai és a kulturális hegemóniája révén előbb-utóbb magába olvaszthatja előbb a szlovákokat, aztán a románokat, majd a többi nemzetiséget.

A történelem azonban azt tanította meg nekünk, hogy a politikai nemzetállam fogalma inkább fából vaskarika. A mindenkori hatalmon lévőknek kiváló retorikai eszköz, hiszen a felszínen együttműködést kínál a kisebbségi vezetőknek, ám a valóságban a kisebbségi jogok folyamatos megnyirbálása, visszaszorítása zajlott – gyakran nem törvényi, hanem adminisztratív eszközökkel.

Tegyük hozzá: a dualista Magyarország széthullása után az utódállamok is hasonló logikával építették ki kisebbségpolitikájukat: jogokat is biztosítva, de egyben ezek korlátozásával támogatva a többségi elitek asszimilációs ambícióit.

Mennyire lehet egyáltalán szuverén egy állam, ha nem irányítja önállóan a saját külpolitikáját, a hadügyeit és a pénzügyeit, ahogy ez Magyarországgal is történt a dualizmus idején?

Az első világháború kitörésekor Magyarország formálisan valóban nem szuverén állam. Ám ezt a magyar elit a nyelvhasználatában nem fogadja el. Következetesen kiállnak amellett, hogy szuverén állam vagyunk, a magyar miniszterelnökök vagy éppen a parlamenti vezetők, a képviselők számos levelet írnak külföldi személyiségeknek, melyekben kifejtik, hogy Magyarország márpedig szuverén, egy olyan önálló királyság, amely a saját akaratából lépett egy korlátozott unióra egy másik állammal. Ausztriából és a világ legnagyobb részéről ezt nem így látták – pontosan azért, mert a hagyományos értelemben tekintett szuverenitásnak a fontos jegyei hiányoztak. Így például nem volt önálló a magyar külpolitika. Történtek kísérletek: a magyar elit például furmányosan próbált áldiplomatákat – úgynevezett kereskedelmi szakkiküldötteket – küldeni egyes állomáshelyekre. Ők nem diplomaták voltak, hanem szaktárcáknál dolgozó kormánytisztviselők. Merthogy önálló külügyminisztériumunk nem lehetett, kereskedelmi miniszter azonban működhetett a magyar kormányban. Ugyanakkor az önálló külügy hiányának hátrányából sokat farag az a tény, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiában kiképződik Bécsben egy meglehetősen széles rétege a magyar bürokratáknak.

Sokszor panaszkodnak is a monarchia vezetői, hogy hány magyar dolgozik a külügyben, és hiába alkotnak számszerű kisebbséget, olyan pozíciókat tudnak megszállni, melyekkel sok mindent képesek befolyásolni. A magyar arisztokrácia számos olyan fontos nagykövetet biztosított a monarchiának, akik meghatározó módon formálták a viszonyt Oroszországgal vagy Nagy-Britanniával.

Ettől függetlenül először Károlyi Mihálynak kell kialakítania egy külügyminisztériumot a monarchia bukása után, az önálló Magyarország létrejöttekor, s ez a világban szétszórt magyar diplomatákkal, hazai struktúrák nélkül egyáltalán nem volt könnyű feladat

Library of Congress / Fortepan Károlyi Mihály egy hajó fedélzetén 1912-ben.

Azt írja a könyvében, hogy az 1917–1920 közötti krízisszituációban az egymást követő, egymástól nagyon eltérő politikai rezsimeknek a külpolitikai reflexei nagyon hasonlítanak egymásra. Ez mit jelent?

Azt jelenti, hogy a külpolitika szorítása a hatalomban egymást követő politikai eliteket egyformán érintette, a külső kényszerek többségét egyik sem tudta lerázni. Történészként hosszú ideig ezzel a három és fél évvel foglalkoztam, és az egyik nagy tanulság a számomra az:

nem látom, hogy bárki a magyar politikai vezetők közül bolond lett volna, bárki az ország vesztét kívánta volna. Akadtak problémás, ma már nehezen értelmezhető világképek, tervek, de nem lehet azt mondani egy-egy garnitúrára vagy bármelyik vezetőre – Tisza Istvánra, Károlyi Mihályra, a szociáldemokrata politikusokra –, hogy olyan mértékben tapasztalatlanok, vakok vagy buták lettek volna, ahogy azt egymásról politikai ellenfelekként állították.

Egy kivételt kell tennem: a Tanácsköztársaság radikálisabb vezetői tényleg rendkívül doktrinerek voltak, ők a világforradalomra tettek föl mindent. Ugyanakkor a saját szempontjukból ez volt a logikus, hiszen a kommunistáknak valóban nem volt más esélyük: vagy győz a világ-, de legalábbis egy közép-európai forradalom, vagy nekik annyi. Ők nem nemzetben gondolkodtak, hanem egy nemzetközi munkásforradalomban.

Az az emlékezetpolitika műve, hogy rendre bűnbakokat nevezünk meg ebből a korszakból, megbélyegezzük azokat, akiket felelősöknek tartunk mindazokért a történésekért, amelyek végül elvezettek Trianonhoz?

Abban az értelemben mindenképpen, hogy egy történésznek nem ez a feladata. A jelenből visszatekintve könnyű bárkiről elmondani, milyen óriási bakokat lőtt, milyen evidens dolgokat nem tett meg. De a történésznek nem az a dolga, hogy visszafelé olvassa a történelmet, hanem az, hogy megpróbáljon visszalépni, és egy adott múltbéli pontból indulva értelmezze a történéseket, azokat a maguk időrendiségében elemezve. Márpedig a korba visszahelyezkedve úgy látom, hogy a rendelkezésre álló információmennyiség, a gyakran nagyon korlátos erőforrások, a történeti adottságok között mindenki azzal a programmal kísérletezett, ami a saját világnézetéből következett, de ezt jóhiszeműen tette – leszámítva egy diktatórikus, erőszakon alapuló epizódot, amit érdemes kicsit külön kezelni. Történészként azzal kellett szembesülnöm, hogy ebben az időszakban lehetetlen helyzetek sora következett egymás után. Éppen ezek a lehetetlen szituációk jelentik 1918 és 1920 között az állandóságot. Mi is történik? Mindenkinek azzal kell szembenéznie 1918 nyarától, a dualizmus utolsó hónapjaitól, hogy van egy, a megszűnés útjára lépett soknemzetiségű állam, amelynek a részei vagyunk, és pillanatokon belül szét fog hullani. Van egy összeomlott hadsereg, amelynek a magyar egységei rendkívül változatos állapotban vannak, de igazi, hadra fogható ereje nem maradt. Tehát nagyon kevés az erőforrás, miközben a körülöttünk lévő politikai erőcentrumok – részben születőfélben lévő, részben megerősödő államok – egyértelműen Magyarországot definiálják az egyik, ha nem a fő ellenségükként, sőt a saját túlélésüket, megerősödésüket csak Magyarország minél nagyobb meggyengítése árán tartják elképzelhetőnek. Ezekkel a gondokkal mindenki szembenéz, ebből adódnak a külpolitikai gondolkodás közös pontjai.

A belső politikai stabilitás változtathatott volna ezen a helyzeten? Ha bármelyik politikai erőnek sikerült volna végigvinnie egy ciklust az összeomlástól a trianoni békekötésig, az befolyásolhatta volna kedvezően Magyarország sorsát?

Ez egy kontrafaktuális kérdésfelvetés. Történészként nem lehet rá választ adni, hiszen ez egy olyan alternatív történelembe vezetne, amelyben nem lehet kontrollálni a rengeteg változó tényezőt, magyarán csak a levegőbe beszélnék, ha határozottan állítanék valamit. Egy kormány akkor maradhat fenn, ha bizonyos dolgokat elér. Azért nem tudok elindulni ezen az úton, mert nem látom, hogy a Károlyi-kormány miként érhetett volna el olyan sikereket, amelyekkel megőrizhette volna a saját hitelét külföldön és belföldön, hogyan biztosíthatta volna azt a fajta minimális szociális biztonságot a társadalomban, ami szükséges lett volna ahhoz, hogy ne űzzék el előbb-utóbb vasvillával.

Nem látom azt a forgatókönyvet, amely alapján bárki kerül is hatalomra 1918 őszén, képes lett volna olyan viszonyokat teremteni, amelyek segítségével kihúz úgy két–három évet, hogy közben még konszolidálódni, erősödni is tud.

Egyszerűen nem látom ezt a párhuzamos történeti utat.

Mohos Márton / 24.hu

Megpróbálkozom még egy kontrafaktuális kérdéssel: még egy antantbarát politikai rezsimnek sem lett volna esélye egy kedvezőbb béke megkötésére?

Ez egy legenda. Van egy alapvető dinamika 1918–20 között a térségünkben, és ez a következő: az antant nagyhatalmai elfáradtak, ekkor már az a legfontosabb számukra, hogy minél kevesebb erőforrásukat kösse le ez a nyughatatlan, kavargó, kiszámíthatatlan közép-kelet-európai térség. Ki tud itt rendet csinálni? Az utódállamok tudnak. A szerbeknek van hadseregük, a románoknak is van valamiféle haderejük, a csehszlovákok hadsereget építenek. Ha az antant a piszkos munkát a román hadseregnek tudja kiszervezni, akkor ezt fogja tenni. Az októbrista vezetés és első helyen maga Károlyi szélsőségesen antantbarátként indult, épp a csalódások nyomán fordult a reálpolitika felé. Az ellenforradalmi Teleki-kormány 1920 tavaszán-nyarán szintén megkísérelt egy határozott franciabarát irányváltást, magyar szempontból érdemi hozadékok nélkül.

A magyar külpolitikai gondolkodás tényezői 1918 októberétől 1920 júniusáig

  1. „Mindhárom kormányzat számára a bolsevizmus terjedésének veszélye bi­zonyult a leghatásosabb, gyakran az egyetlen valóban értékes ütőkártyának a magyar diplomácia kezében – még Kun Béláéban is, aki nyugati partnereinek az agitáció leállítását ígérte, amikor csak szorult helyzetbe került.
  2. Mindhárom esetben felmerült az antanthatalmak csapatainak behívása az országba, jellemzően az utódállamok agressziójával szembeni védekezés ré­szeként.
  3. Szintén újra és újra mérlegre került a népszavazás lehetősége Magyarország leendő határai megvonásának kérdésében, ám mindig csak egy másik, opti­málisnak tekintett lehetőséghez fűzött remények elhalványodását követően.
  4. Ugyanígy felmerült minden rezsim idején az egymással ellentétes olasz és jugoszláv orientáció lehetősége, amelyek bármelyike kitörési pontot jelentett volna az elszigeteltségből. Nemcsak a közös érdek (vagy: kisebb érdekellentét) játszhatott ebben szerepet, de a két lehetséges partner szembenállásának kiaknázhatósága is a tűzbe két vasat tartó stratégia mellett szólt.
  5. Mindhárom kormányzat mérlegelte egy orosz (társ)vezetésű kontrahegemonikus blokkhoz való csatlakozás előnyeit – bár nem minden esetben Szovjet-Orosz­ország lett volna a kiszemelt diplomáciai partner, Horthy környezete értelemszerűen a fehér generálisokkal szimpatizált.
  6. Szintén mindhárom rendszer diplomáciai tervezésében kimutatható egy Bécs politikai értelemben vett meghódítása révén megvalósuló regionális tömb kialakításának terve.
  7. Végül kiemelendő, hogy a magyar kormányok, ha kelletlenül is, de formálisan minden esetben elfogadták a nagyhatalmi diktátumokat, rendkívüli költségeik ellenére is. Valódi és teljes szembefordulásra csak összeomlásuk pillanatában álltak készen.”

(Romsics Gergely: Összeomlás és útkeresés 1917–1920, HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet Budapest, 2023)

A könyvében hét tényezőt említ, amelyek 1917 és 1920 között – az egyes rezsimektől függetlenül – folyamatosan szerepet kaptak a magyar külpolitika irányításában. Álmokról beszélünk, vagy ezeknek a törekvéseknek valóban volt realitásuk?

Mindegyiknek volt valamennyi realitása. Például annak, hogy Lengyelországgal ki kell egyezni, de annak is, hogy az osztrák politikai folyamatokon rajta kell tartani a kezünket, mert az meghatározza, mi történik Magyarországgal. Annak is, hogy valamelyik utódállammal meg kéne egyezni. Annak is, hogy ez már a tömegtársadalmak kora, és az egyes ideológiák befolyásolják a külpolitikai döntéshozatalt. Ezek a törekvések elkerülhetetlenül felmerültek az egymást gyorsan követő összes politikai kurzus idején.

De a könyve engem inkább arról győzött meg, hogy egyik hatalmi elitnek sem volt reális esélye ezekben az években az elképzelései megvalósítására. Ön szerint volt?

Abban az értelemben kudarcot vallottak, hogy voltak ambícióik, a maguk módján következetes programokat próbáltak megvalósítani. Nem szabad visszariadnunk attól a megállapítástól, hogy bizonyos történelmi helyzetekben a valóban lehetséges célok elérése már csak egy nagyon korlátozott horizontot jelent. Egy ellenséges környezetben, egy elvesztett háború után, egy végtelenül meggyengült országban, egy alig-alig működő állammal, erőforrások nélkül nagyon nehéz politizálni. És volt, van valami, ami túlmutat 1918–20-on. A magyar külpolitika irányítói rendszereken és kormányzatokon átívelően fejben rendre túlárazzák, hogy mit tud kínálni a világnak Magyarország. Akkor túlárazták azt, hogy mennyire számít, ha megsegítjük Lengyelországot a bolsevizmussal szemben. Túlárazták, hogy egy szilárd Magyarországnak mekkora jelentőséget tulajdonítanak az antant győztes hatalmai. Túlárazták, hogy a magyar felfegyverkezésnek milyen haszna lehet, de azt is, milyen valós lehetőség van arra, hogy ez megvalósuljon.

Ám ezeket a túlárazásokat nem róhatjuk föl a politikai eliteknek, hiszen, ha ezek az elképzelések működnek, érdemi változást hozhattak volna. Nem működtek.

Az a fő kérdés, hogy a helyes részfelismerésekből miért nem tudott megszületni egy érvényes program. Úgy gondolom, hogy az érvényes, reális program ezekben az években annyira minimális, a vereség olyan következményeit elfogadó tervet jelentett volna, amit a magyar társadalom ekkor még nem tudott volna megemészteni, s a vezetők nagyobb része sem. Súlyos kudarcok sora kellett ahhoz, hogy az elitek és a társadalom meghatározó szegmensei elfogadják azt bethleni ajánlatot, ami egyébként 1921-ben is még egy nagyon rossz ajánlatnak tűnt: lényegében besorolunk az európai rendbe minimális koncessziókkal, és majd onnan próbáljuk magunkat újraépíteni. Ahhoz, hogy ezt 1921-ben a magyar társadalom többé-kevésbé elfogadja, szükség volt az 1918–20-ban átélt traumákra, az ambiciózus külpolitikai programok teljes kudarcára.

Országos Széchényi Könyvtár / Fortepan Hadikölcsön jegyzésére várakozók a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület fiókja előtt az Erzsébet körúton 1917-ben.

Miközben a könyvében felhívja a figyelmet az egymással szembenálló politikai erők külpolitikai gondolkodásának hasonlóságaira, azt is kifejti, hogy épp ebben az időszakban válik a magyar politika kétosztatúvá, és ez a kettéhasadás az elmúlt bő száz évben is megmaradt. Hogyan alakult ki?

Ez a folyamat már 1917-ben érzékelhetővé, majd egyre nyilvánvalóbbá válik. A régi ellenzék – a függetlenségiek – nagyobb csoportjai közel kerülnek a Tisza-féle kiegyezéspártiakhoz, és lényegében egy állagőrző koalíció alakul ki. Tehát a dualizmus politikai életének két nagy régi pólusa – és több kisebb szereplő is – egymáshoz gravitál. Velük szemben szintén egymáshoz közelednek a szociáldemokraták, a polgári radikálisok és a baloldali függetlenségiek Károlyi Mihály lobogója alatt. Ezzel kétosztatúvá válik a magyar politikai élet, egyúttal a magyar politikai társadalom is. Ahogy haladunk előre a háborús vereség felé, és egyre nőnek a szociális feszültségek, a politikai szembenállás is egyre élesebbé válik. 1918 elején óriási sztrájkhullám söpör végig az egész monarchián, így Magyarországon is.

A magyar elitek egy jelentős része úgy éli meg a történéseket, hogy a baloldali sztrájktámogatók elárulták a háborús erőfeszítéseket, elárulták a hazát, tőrt döftek a nemzet szívébe.

A politikai arénában a felek egyre inkább úgy helyezkedtek el, mint a mágnes két pólusa körül a vasreszelék. A politikai erők mentálisan óriási távolságba kerültek egymástól, amit a háborús kudarc miatti felelősség áthárításának természetes politikai igénye 1918–1919 után egészen elképzelhetetlen mértékűvé erősített, és mint az elmúlt évszázad bebizonyította, végletesen polarizálta a magyar társadalmat.

Olyan színvonalú durva szembenállásra gondoljunk, mint ami manapság is jellemzi a magyar politikai életet?

A jelenleginél sokkal durvábbra. Ne felejtsük el, hogy azokban az években politikai gyilkosságok is történtek, kezdve a Tisza István elleni merénylettel. Egymást követték a politikai erőszak hullámai előbb a vörös-, majd a fehérterrorral. Másrészt viszont a háborús összeomlástól kezdve a politikai szembenállásoknak egy olyan kultúrája alakult ki Magyarországon, melyben a politikai hatalom megszerzése vagy elvesztése az elitcsoportok számára egzisztenciális kérdéssé válik, a támogatóik számára pedig ontológiai fenyegetettséggé. Az utóbbi azt jelenti, hogy egy politikai közösség a saját létét érzi fenyegetve egy másik csoport által.

Olyan mértékben hasad el politikai törésvonalak mentén a társadalom, hogy már nem működik az egész nemzetet magába foglaló politikai közösség, mindkét oldal meg van győződve arról, hogy a vele szembenállók a vesztébe vezetik a nemzetet, míg a politikai ellenfeleiket marginalizálni, elűzni vagy megsemmisíteni készülnek.

Mohos Márton / 24.hu

Hát, ez nagyon ismerős. Ez az a törésvonal, az a mély seb, amely nem tudott begyógyulni az elmúlt száz évben sem?

Úgy fogalmaznék: ebbe az alapvető szembenállásba íródtak bele a későbbi történelmi tapasztalataink is. Ekkor létrejött egy keret, amit rá lehet húzni az ezt követő száz év meghatározó eseményeire is. Amikor az 1918–20-as viszontagságokért viselt felelősséget a politikai oldalak a másik pólus felé igyekeztek szorítani, beindítottak egy olyan fajta kiszorítósdit, ami jó esetben csak retorikai, rossz esetben politikai-hatalmi, legrosszabb esetben erőszakos szinten jelenik meg, és nagyon gyorsan leszivárog a társadalom összes rétegébe, amelynek következtében kialakulnak a párhuzamos társadalmak a saját intézményeikkel, normáikkal, kultúrájukkal. Ezeknek a törésvonalaknak a politikai taktika által vezérelt kiélezésére, tudatos felerősítésére számos példát lehet találni az elmúlt száz évben.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik