Szeretném megkérni egy rövid szerepjátékra! Tegyük fel, hogy 1949 áprilisában járunk, nem sokkal a parlamenti választások előtt, ön egy népnevelő, én pedig egy gyári munkás, aki a Vizafogón lakik egy lepusztult, másfél szobás lakásban a családjával. Már régebbről ismerjük egymást, mindketten tagjai vagyunk a Magyar Dolgozók Párjának. És egyik este ön bekopogtat hozzánk. „Mi járatban, Huhák elvtársnő?”
Rendben, próbáljuk meg. „Jó estét, Cseri elvtárs! Én most az MDP megbízásából érkeztem az elvtársékhoz. Mint azt az elvtárs is tudja, a Magyar Dolgozók Pártja szívén viseli a munkások sorsát, és most azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy megy a soruk. Látom, takarosan élnek itt, szép a család, sok a gyerek.”
„Az biztos, hogy szép a család, csak az a baj, elvtársnő, hogy nagyon kicsi már nekünk ez a lakás. Már többször is beadtam az igénylést egy nagyobbra a lakáskezelőhöz, de még csak nem is válaszoltak. Pedig megbízható munkás vagyok meg párttag is. Hát hogy lehet ez, elvtársnő?”
„Én megnyugtatnám az elvtársat, hogy az ügyével már biztosan foglalkoznak, sőt, a legjobb kezekben van. Csak hát, az elvtárs is tudja, egy nagyon nagy háborún vagyunk túl, rengeteg volt a pusztítás. Pontosan tudja, hogy Horthy és bandája mit vitt itt végbe, hogy teljesen kiszipolyozták ezt az országot. A dolgozók megfeszített munkájával is időbe telik, amíg mindezt helyre tudjuk hozni. Előbb be kellett indítani a gyárakat, a termelést.”
„Ezt én mind megértem, de hát akkor is nagyon nehéz úgy élni, hogy lemegy a feleségem a közértbe, ott áll sorban másfél órát, és mégis úgy jön haza, hogy nem hozott se zsírt, se lisztet. Miért nem lehet kapni lisztet a boltban, elvtársnő?”
„Igaza van az elvtársnak, de azt tudnia kell, hogy mindezt a reakció gerjeszti. A reakciósok itt vannak közöttünk, felvásárolják az árut a boltban, hogy aztán felhalmozzák saját maguknak, így akarnak feszültséget meg rossz hangulatot gerjeszteni a munkások között. De egy ilyen öntudatos elvtárs, mint Cseri elvtárs, nagyon jól tudja, hogy ennek nem szabad bedőlni, nem kerülhet a reakció uszályába. Bíznia kell a pártban, mert a párt gondoskodik a munkásokról. Bíznia kell Rákosi elvtársban, bíznia kell a Szovjetunióban, ami a béke őre, és megvédi a Cseri elvtárs gyerekeit is egy újabb háborútól. Ahhoz, hogy a gyerekeinek gondtalan felnőtt életük legyen, áldozatokat kell hozni a közösség érdekében.”
Hú! Akkor most lépjünk ki a játékból. Elismerem, hogy mindent bevetett a népnevelő szerepében, de kétlem, hogy ezzel a szöveggel sokakat sikerült volna meggyőznie. Vagy igen?
Ez az, amit nem tudunk. Sosem tudhatjuk, hogy az emberek mit vesznek be és mit hisznek. A hitek és az érzelmek nem kutathatók, csak azok, amik ezeknek a hiteknek és érzelmeknek a megnyilvánulási formáiból papírra kerültek.
A népnevelői jelentésekben?
Pontosan. Az agitáció egy szóbeli műfaj, ezeket a beszélgetéseket nem vették fel kamerákkal, nem rögzítették, ráadásul nem vagyunk időutazók, tehát nem tudjuk, hogy pontosan hogyan is zajlottak.
Mivel az egész hálózat úgy működött, hogy az apparátus még a saját pártmunkásaiban sem nagyon bízott, ezért mindenről jelentést kellett írni. A jelentéseket pedig nem az agitáltak írták, hanem az agitátorok.
Így aztán nem tudhatjuk, hogy egy olyan fejtágító, amilyet az előbb mi is eljátszottunk, miként csapódott le a munkásfejekben, csak azt tudjuk, milyennek festette le a népnevelő.
Adódik a kérdés: mennyire hitelesek ezek a jelentések?
Attól függ, milyen kérdésre szeretnénk hiteles választ kapni. Azt tudjuk, hogy ki írta az adott jelentést, kinek adta le és miről jelentett. Ebből következően azt jól ismerjük, hogy milyen hálózatot alkottak az agitátorok, és ez a hálózat miként működött. Vagyis a népnevelői munka reprezentációjáról sokkal többet tudunk, mint a jelentések hitelességéről.
Pontosan kikről beszélünk? Van különbség népnevelő, agitátor és propagandista között?
Bár hétköznapi értelemben ezek szinonimák, a történészek eltérő jelentésekben használják ezeket a fogalmakat. Azt tekintjük propagandistának, aki mélyebb elméleti-ideológiai képzést kapott, és aki legtöbbször a pártiskolán dolgozott. A népnevelőt sokszor összekeverik a népművelővel vagy a néptanítóval, holott ebben a kontextusban ők kommunista agitátorok voltak. Járták a lakásokat és a párt ideológiájáról próbálták meggyőzni az embereket.
Milyen arányban voltak köztük párttagok? Vagy mindenki az volt?
Nem volt kötelező a párttagság. Nagyjából a háromnegyedük lehetett párttag, de sokan voltak tagjai más tömegszervezetnek, például a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének vagy valamelyik szakszervezetnek.
Kaptak pénzt az agitációért?
Nem, ezt a feladatot társadalmi munkában végezték. Munkaidő után hétköznap esténként vagy vasárnap reggel mentek. Akkoriban ez volt az egyetlen szabadnapjuk a munkásoknak, másrészt vasárnap reggel azt is ellenőrizhették, ki jár templomba.
Valóban kizárólag hitből és meggyőződésből jártak agitálni?
Nem becsülném le az ideológia szerepét. A kommunista pártnak a negyvenes évek második felében valóban volt egy erős története, egy látszólag megvalósítható utópiája.
De meddig élt ez az utópia?
Kinek meddig. Van, aki már 1947-ben sem hitt benne, mások még 1953-ban is megvalósíthatónak vélték, pontosabban így nyilatkoztak erről. A Rákosi-korban a rendszer stabilizálódott, és mindenki a megszabott kereteken belül próbált érvényesülni. A diktatúrákról tudjuk, hogy nem az úgynevezett totalitárius paradigma alapján működtek, vagyis az elnyomó hatalom kontra elnyomott társadalom leegyszerűsített képletével szemben valójában mindenki kereste a helyét az új rendszerben. Egy diktatúrában nem csak ellenállni vagy kollaborálni lehet, nemcsak a belesimulással vagy a rendszer előnyeinek kihasználásával lehet reagálni, hanem egyszerűen élni-létezni is kell benne.
Mit tudunk a népnevelői hálózat nagyságáról? Körülbelül hányan lehettek benne?
Leginkább a választások és a nagyobb politikai kampányok köré épültek a jelentős agitációs megmozdulások, ilyenkor felfutott a létszám. Nehéz pontos számot mondani, az MDP összesítése szerint 1949-ben 70 ezer népnevelő tevékenykedett, két évvel később ennek a duplája, míg az 1953-as választási kampányban már 300–400 ezer főről számoltak be.
Ezek valós számok lehettek?
Korántsem biztos, hogy a statisztikában lejelentett népnevelők közül mindenki végzett agitátori munkát. Egy-egy pártalapszervezetnek az volt az érdeke, hogy minél hatékonyabbnak tűnjön, ezért a lehető legtöbb népnevelővel akart büszkélkedni. A hálózatban mindenki a felettes szervnek igyekezett megfelelni.
Meg tudjuk becsülni az aktív népnevelők számát?
Az iratok alapján az tűnik reálisnak, hogy több tízezres – nagyobb kampányok idején százezer fölötti – létszámról beszélhetünk, és a népnevelők döntő többsége a városokban tevékenykedett. Úgy tűnik, mintha az agitátorok nem ivódtak volna bele a korszak emlékezetébe, a velük kapcsolatos visszaemlékezések nem kaptak súlyt, nem tulajdonítottak nekik komoly jelentőséget.
Milyen társadalmi csoportokból érkeztek?
Az MDP statisztikái szerint alapvetően munkás, illetve vidéki paraszti származásúak voltak, kevés értelmiségi akadt köztük. Eleve az üzemekben jöttek létre először a párt alapszervezetei, így a munkások közül került ki a legtöbb agitátor. Ők a műszak után jártak ki népnevelni. Általában három-négyhetes gyorstalpalókon vettek részt, vagyis csak nagyon alapszintű ideológiai ismeretekkel vértezték fel őket. Többségük alacsony iskolázottságú volt, ez meg is látszik a népnevelői jelentések helyesírásán.
A beszélgetésünk elején a szerepjátékban már utaltunk rá, hogy az agitátorok alapvetően beszélgetni mentek az emberekhez. De kellett-e tőlük félni?
Azok a népnevelői jelentések maradtak fenn, amelyeket a felettes pártszervekhez továbbított összefoglalókhoz tűztek hozzá. Márpedig általában csak az úgynevezett kirívó eseteket tűzték hozzá, vagyis nagyobb számban maradtak meg olyan jelentések, amik rendszerellenes kijelentéseket tevő, lázító hangon megszólaló személyekről szóltak. Ezek a jelentések tele vannak a Szovjetuniót, Rákosi Mátyás személyét, az egész pártrendszert vagy a közellátást kritizáló hangokkal. Ugyan számolnunk kell azzal, hogy a népnevelőknek a propaganda elvárasait követve meg kellett találniuk az „ellenséges” hangokat, de a kisebb, súlyos következménnyel nem járó panaszok el is hangozhattak.
Az, hogy ilyen bírálatokat egyáltalán meg mertek fogalmazni az agitáltak, azt jelenti, hogy nem tekintették a népnevelőket sem ügynököknek, sem besúgóknak.
És ebben igazuk is volt: a népnevelők nem tartoztak a pártelithez, nem szakadtak el a hétköznapi valóságtól, akármiről is agitálták az embereket, ott éltek közöttük, és maguk is érzékelték a súlyos problémákat. Ugyanúgy sorban álltak a közértben, és ugyanúgy nem jutottak hozzá az alapvető élelmiszerekhez, mint a többiek.
Nem voltak privilégiumaik?
Nem voltak. Aki ezt a munkát bevállalta, annak a propagandát kellett összeegyeztetnie a hétköznapi tapasztalatokkal, ami lehetetlen küldetés volt. A párt valósága nem egyezett a hétköznapi élet valóságával.
Képesek voltak feldolgozni ezt az ellentmondást?
A történetmeséléseikben legalábbis igen. Az egyik interjúalanyom azt mesélte, hogy ő idővel „megtanult” jelentést írni. Elment, beszélgetett az emberekkel, utána meg olyan jelentést írt, amiről azt érezte, hogy fentről valami ilyesmit várhatnak el tőle. Az agitáltak pedig jórészt arra használták fel a látogatásait, hogy segítséget kérjenek tőle a hétköznapi gondjaik megoldásához.
A könyvben szerepel egy népnevelő visszaemlékezése, aki arról panaszkodott, hogy egy lakóbizottsági ülésen egymásnak ugrottak a lakók, „leparasztozták, lekurvázták egymást”, miközben tőle, mint népnevelőtől azt kérték, hogy segítsen elintézni a ház ügyes-bajos dolgait. Ez mennyire volt általános?
Kifejezetten volt egy ilyen panasztovábbító funkciójuk a népnevelőknek, sőt, bizonyos esetekben mintha alkupozícióba is kerültek volna a népneveltek. Előfordult, hogy a népnevelő a jelentésében azért bírálta egy ház lakóit, mert hiába intézte el nekik a tatarozást meg a gáz bevezetését, a „hálátlanok” nem voltak hajlandók elmenni a politikai gyűlésre, és nem írtak cikkeket a faliújságra.
Érte-e atrocitás a népnevelőket?
Legfeljebb annyi, hogy nem engedték be őket, vagy eljátszották, hogy senki nincs otthon, vagy a feleség letagadta, hogy otthon lenne a családfő, aki valójában csak elbújt az egyik szobában, hogy minél előbb elmenjenek az agitátorok.
Azt írja a könyvben, hogy akármennyire is képzetlenek voltak az agitátorok, a kommunista nyelvhasználatot igen gyorsan elsajátították, a jelentéseik tele voltak a párt által kedvelt frázisokkal. Olyanokkal, mint „klerikális”, „reakciós”, „kispolgári”, „elhajló”, árdrágító, „rémhírterjesztő” és így tovább.
Ezt valóban hamar megtanulták, de az is látszik, hogy esetükben ennek nem feltétlenül volt meg az ideológiai háttere, nem volt mögötte egy koherens világkép, a politikai zsargonból megismert frázisokat csak rászórták a szövegre, mint valami csillámport. A maguk szerény képességeivel próbálták visszaadni a propaganda által használt nyelvet.
Vajon tisztában voltak a népnevelők azzal, hogy részt vesznek egy diktatúra kiépítésében?
Mivel a többségük párttag volt, így azzal tisztában kellett lenniük, hogy részt vesznek egy politikai rendszer kiépítésében. De ők ezt nem diktatúrának látták, hanem annak hitték, amit saját maguk láttak bele ebbe a rendszerbe. Sokan pusztán csak segítőnek tartották magukat, akik azzal támogatják egy közösség boldogulását, hogy szerepet vállalnak a lakóhelyük környékén lévő problémák feltárásában és megoldásában. Olykor személyes ambíció mozgatta a népnevelőket. Találtam olyan naplót, amelynek szerzője népnevelőként többször is kérvényezte, hogy felvegyék a pártba, de mindig elutasították a kérelmét. Azt írta, gondjai voltak a szemináriumon, nem értette Lenint. Bár csodálatosnak tartotta őt, mindig újra kellett olvasnia, mert másnapra elfelejtette, hogy mit is olvasott tőle. Na, ő például a népnevelői munkát úgy tekintette, hogy ez lehet a rés a rendszerben, amelyet kihasználva érvényesülni tud.
Mérhető-e bárhogy a népnevelői-agitátori munkának a hatékonysága?
Erre nem könnyű válaszolni. Ha ténylegesen az lett volna a cél, hogy meggyőzzék az agitált személyeket, akkor 1956 azt igazolja: ez meglehetősen kevés sikerrel járt. Ráadásul magukkal az agitátorokkal is sok volt a baj, erős volt a fluktuáció, állandó létszámhiánnyal küszködtek, sokszor úgy kellett rugdosni őket, hogy menjenek már népnevelni. Az MDP számára valójában ez a rendszer azért volt fontos, hogy feladattal lássa el az aktív párttagokat. A népnevelők egyrészt terjesztették a propagandát, másrészt a folyamatos aktivitásukkal részesévé, meghatározó építőköveivé váltak a rendszernek.
Az átlagemberek meggyőzésénél is fontosabb volt, hogy a népnevelői garnitúra állandó mozgásban legyen. A visszajelzésekkel nemigen foglalkoztak, az agitátorok létszámának növelésével annál inkább.
Mi a legfőbb oka, hogy ez a népnevelői-agitátori munka lényegében kiesett a társadalmi emlékezetből?
Azért, mert mindenki kínosnak érezte, és senkinek nem volt érdeke beszélni róla. Sem az agitátornak, sem az agitáltnak. Több tízezer népnevelő tevékenykedett hosszú éveken át, de a döntő többség utólag szégyellte ezt a tevékenységét. Több mint két tucat embert kerestem meg az anyaggyűjtés során, hogy interjút készítsek velük, közülük végül ketten vállalták, hogy elmeséljék az egykori élményeiket. Nyilván akadnak, akik a dolog aktuálpolitikai keretezésétől tartanak, a jelenlegi közbeszéd aligha bátorít arra bárkit is, hogy felvállalja, milyen agitátori-népnevelői tevékenységet folytatott a Rákosi-korban.
Ha kicsit eltávolodunk a korszaktól, mit mondhatunk: a politikai agitáció mindig része marad a politikai kommunikációnak?
Ez egyértelmű, ma is így van. Az más kérdés, hogy az agitátor kifejezés egy régies szó, sőt, alapvetően kötődik a kommunista rezsimhez, úgyhogy, ha manapság a politikai kommunikáció bármely szereplőjét ezzel a jelzővel illetnénk, azonnal visszautasítaná. Másrészt a mozgósító kommunikáció eszközei között számos olyan szinonima akad – agitáció, propaganda, reklám, marketing, manipuláció –, amelyeket nehéz elkülöníteni egymástól.
Bár nem hívjuk agitátoroknak azokat, akik a különböző közösségi oldalakon önként – társadalmi munkában – propagálják valamelyik politikai pártot, annak politikusait vagy bizonyos nézeteit, mi mást csinálnának, minthogy agitálnak, népnevelnek.
Akkor miért nem hívjuk őket agitátoroknak?
Mert ezt a szót 1956 után tudatosan kivezették a magyar nyelvből. Leginkább azért, mert megszüntették ezt a házi agitációs, lakásokba bekopogtatós rendszert. Az adatbázisokon lefuttatva kiderül, hogy a népnevelő szó szinte teljesen eltűnt a magyar sajtóból, de az agitátor kifejezés is háttérbe szorult már a Kádár-korban.
Egy dolog azonban mai napig megmaradt: a könyvben olvasható, hogy a népnevelőktől nemcsak azt várták el, hogy észérvekkel operáljanak, hanem azt is, hogy erős érzelmek felkorbácsolásával próbáljanak hatni az agitáltakra.
Ebben aztán semmi meglepő nincs, a politikai kommunikáció alapvető eleme az érzelmek felkorbácsolása, a pozitív és negatív érzelmek felnagyítása. Ez ugyanúgy nem változik, ahogy az emberek sem változnak, hiszen legtöbbször az érzelmeink vezérelnek minket. Nem véletlen, hogy a gyűlöletkampányok mindig is hatottak, jelenleg is működnek, és aligha fognak eltűnni a jövőben.
Kiemelt képünk egy népnevelő tanfolyamon készült 1949-ben. Kovács Márton Ernő / Fortepan
