Aligha volt az elmúlt hetekben olyan médium, amelyik ne foglalkozott volna azzal a bűntettel, amit a börtönből feltételes szabadságon lévő apa követett el saját édes- és nevelt gyermeke sérelmére. A férfi megfojtotta tizenhárom éves nevelt lányát és tízéves saját fiát, majd másnap reggel – miután legkisebb gyermekét ellátta – az épület mellékhelyiségében előbb fel akarta vágni az ereit, ám miután ez nem sikerült, felakasztotta magát. Az önakasztás következtében az elkövető, H. Gábor meghalt.
A férfi azért volt börtönben, mert 2016-ban egy kalapáccsal többször fejbe ütötte az alvó házastársát, majd a védekező sértettet egy szikével többször megvágta az arcán, a nyakán és a mellkasán. A brutális támadás alatt mindhárom gyerek a lakásban tartózkodott, a két nagyobbik fültanúja volt az eseményeknek, a kicsi pedig abban a szobában aludt, ahol az anyját bántalmazták.
Ezt a pontos „tényállást” Varga Judit igazságügyi miniszter nyilvánosságra hozott jelentése tartalmazza. Mielőtt tovább taglalnám a miniszter jelentését, érdemes felidézni a kormány egyes tagjainak azon nyilatkozatait, amelyeket még korábban tettek, hogy a tárcavezető vizsgálata befejeződött volna. Hollik István – jelenleg a Fidesz kommunikációs igazgatója – már a tragédia után négy nappal arról beszélt, hogy „elfogadhatatlan hibák vezettek a gyermekgyilkossághoz, az egyik, hogy a vádlott tíz év helyett öt évet kapott, a másik, hogy le sem ülte az öt évet, feltételesen szabadlábra helyezték”.
Völner Pál igazságügyi államtitkár szinte ugyanezt tette szóvá, szerinte „a bíróság ebben az ügyben öttől tíz évig terjedő börtönt szabhatott volna ki, de a legcsekélyebb büntetés mellett döntött, és később még ebből is elengedtek”.
Visszatérve Varga Judit jelentéséhez, annak egyetlen releváns része az, hogy megtudhatjuk belőle, mi történt jogilag a 2016-os ügyben.
„A Szombathelyi Törvényszék védekezésre képtelen ember sérelmére elkövetett emberölés bűntettének kísérlete és 3 rendbeli kiskorú veszélyeztetésének bűntette miatt H. Gábort halmazati büntetésül 5 év fegyházbüntetésre és 5 év közügyektől eltiltásra ítélte. A halmazati büntetésre figyelemmel a büntetési keret 10 évtől 25 évig vagy életfogytig terjedő szabadságvesztés büntetés, aminek a középmértéke 17 év 6 hónap.”
Vagyis mind Hollik, mind Völner a tények ismerete nélkül emlegetett 5-től 10 évig terjedő szabadságvesztést.
Ugyanakkor az ítéletből kiderül – és a jelentés ezt is korrekten tartalmazza –, hogy a vádlott beszámítási képessége súlyos fokban korlátozott volt a cselekmény elkövetésekor. Ez pedig – ami egyébként elmeszakértői kérdés – azt jelenti, hogy a büntetés korlátlanul enyhíthető. Magyarán, ilyen esetben érdektelen, hogy mi a középmérték, hiszen korlátlan enyhítéssel „bármely büntetési nem legkisebb mértéke is kiszabható”.
Kétségtelen, hogy a feltételes szabadságra bocsátás kérdésében vita volt egyfelől a büntetés-végrehajtási intézet és az ügyészség, másfelől a bíróság között. A bíróság számos adatot figyelembe véve, azok közül kiemelve azt, hogy H. Gábor más városban (Győrben) lakott és dolgozott, mint ahol a családja élt (Szombathelyen), végül feltételes szabadságra bocsátotta az elítéltet.
A polgári perben a bíróság – noha az anya közös szülői felügyeletet kért – megszüntette az apa szülői felügyeleti jogát, ugyanakkor a gyerekekkel való kapcsolattartási jogát nem szüntette meg, annak gyakorlását a szülők megegyezésére bízta. Így kerülhetett sor arra, hogy az anya láthatásra Győrbe vitte a gyerekeket az apjukhoz.
Mindezekből számos következtetés adódik, csak éppen nem azok, amelyeket Varga Judit vont le az esetből. A leglogikátlanabb két javaslata a büntetőjoggal kapcsolatos. Most is, mint már oly sokszor egy konkrét ügy kapcsán akarnak belenyúlni a büntető törvénykönyvbe, ráadásul úgy, hogy az valójában nincs összefüggésben a győri tragédiával.
Az igazságügyi miniszter gyakorlatilag azt javasolja, hogy minden emberölési ügyben zárják ki a jogerősen elítélt elkövetőt a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből. Ezen logika mentén egyébként, ha egy rab – tegyük fel – megszökne a börtönből, akkor az összes többi elítéltet kéz- és lábbilincsben kellene fogva tartani.
Varga Judit javaslatából egyébként nagy valószínűséggel valóban törvénymódosítás lesz. Erre utal, hogy Orbán Viktor az év eleji nemzetközi sajtótájékoztatóján újságírói kérdésre szintén reagált a győri esetre. Mint mondta:
Ha valaki a másik ember életére tört, azt nem lehet hamarabb kiengedni a börtönből, mint ahogy lejár a büntetése. Nem véletlenül szabtak ki rá ekkora büntetést. Ki rövidíti le, milyen alapon? Remélem az igazságügyi miniszter a következő hónapokban ezt rendbe teszi.
A feltételes szabadságra bocsátás feltételeit egyébként törvény szabályozza, egységesen valamennyi bűntett esetében. Ennek az intézménynek többes célja van. Egyrészt komoly fegyelmező erő a büntetés végrehajtása során, mivel kizárólag jó magaviselet esetén engedélyezhető. Másrészt a büntetés hátralévő, de le nem töltött része a szabad életben is komoly visszatartó erő, hiszen ha a feltételesen szabadságon lévő elítélt bármit elkövet, máris visszakerül a börtönbe, és mindenképpen le kell töltenie a büntetése hátralévő részét is. Ha az elítéltet a bíróság nem zárja ki a feltételes szabadságra bocsátás kedvezményéből, akkor pontosan szabályozott eljárás keretében az ezzel kapcsolatos bizonyítékok megvizsgálását követően a büntetés-végrehajtási bíró dönthet arról, megadja-e a kedvezményt, vagy sem. A konkrét ügyben a feltételes szabadság idejére H. Gábor mellé pártfogó felügyelőt is kirendeltek, akinél egyébként rendszeresen meg is jelent. A bíró pedig nem rendelkezik jövőbelátó képességgel.
Varga Judit másik logikátlan javaslata arra irányul, hogy meg kell vizsgálni a büntetés középmértékétől való eltérés bírósági gyakorlatát. Egy olyan eset kapcsán említi ezt, ahol a törvény korlátlan enyhítésre ad lehetőséget, mert a vádlott beszámítási képessége súlyos fokban korlátozott. De mit kellene vizsgálni a középmérték gyakorlatán egy olyan eset kapcsán, ahol a középmérték kérdése fel sem merült.
Varga Judit a nyilvánosság számára leírta, hogy „az Isztambuli Egyezménynek az ügyhöz semmi köze, a magyar jogrendszer a nők védelmében az egyezménynél hatékonyabb és erősebb védelmet biztosít. Nem ratifikáljuk a migrációt is támogató egyezményt, amely azt is állítja, hogy az emberek nem férfinak és nőnek születnek, hanem léteznek társadalmi nemek”.
Ehhez képest a részletes jelentésében az ügy jogi hátterét is elemezve a büntető és a polgári törvénykönyv, illetve más nemzetközi jogszabályok mellett megjelöli az Isztambuli Egyezményt is, szó szerint idézve annak a szülői felügyeleti jogra és a gyermek láthatására vonatkozó paragrafusát. Ezek szerint az ügyhöz mégis csak van köze az Isztambuli Egyezménynek, igaz, csak „belső használatra”.
Az Isztambuli Egyezményt egyébként a magyar kormány 2014 óta – annak ellenére, hogy aláírta – nem hajlandó ratifikálni, vagyis a belső jog részévé tenni. Miközben a családon belüli erőszak hetente legalább egy nő életét követeli, és miközben egyetlen szó sem igaz abból, hogy „a magyar jogrendszer a nők védelmében az egyezménynél hatékonyabb és erősebb védelmet biztosít”.
Csak néhány kiragadott mondat a szóban forgó egyezményből. „A szolgáltatások nyújtása nem függhet attól, hogy az áldozat kész-e feljelentést vagy vallomást tenni az elkövető ellen.” Talán emlékeznek még a nemrég történt mélykúti gyilkosságra, amikor a későbbi áldozat elment a rendőrségre segítséget kérni, mert az élettársa fenyegette. De mert nem tett feljelentést, a rendőrök hazavitték és ott hagyták. Az élettárs még aznap este megölte az asszonyt. Talán ez lenne a miniszter által említett jogvédelem, ami „hatékonyabb és erősebb védelmet biztosít”?
Számomra nyilvánvaló, hogy az egyezmény melyik szakasza miatt nem hajlandó ratifikálni azt a magyar kormány. De mi jobban félünk a szabad szemmel alig látható menekültektől, mint a párkapcsolati erőszaktól. Hogy ez mekkora ostobaság, azt hadd illusztráljam egy példával: Angliában és Walesben 2000 és 2018 között 126-an vesztették életüket terrorizmushoz kapcsolódó eseményekben, míg családon belüli erőszakban csaknem tizenötször annyian, 1870-en.
Vajon Magyarországon mi lehet ez az arány?
Kiemelt kép: Rosta Tibor / MTI
