Nagyon dühös vagyok. Dühös vagyok, mert elköltözik egy egyetem, amely talán egyetlen magyarországi felsőoktatási intézményként világszínvonalú képzést biztosított − aki nem hiszi, járjon utána, nézze meg, hogy kik is oktatnak a CEU-n. Dühös vagyok, mert a Fidesz döntésének hátterében nem a józan ész, hanem a legvisszataszítóbb számítás állt. És nem utolsósorban dühös vagyok, mert volt egy álmom, amelyet most keresztülhúztak.
A családomban rengeteg a pedagógus, szüleim történelemtanárok. Nem meglepő, hogy egészen régóta imádom a történelmet: már hatéves koromban kevés olyan dologgal találkoztam, amit izgalmasabbnak találtam volna, mint a középkori bencés szerzetesek életét bemutató képeskönyvemet. Kisiskolásként megfogalmazódott bennem, hogy egy nap majd történelmet fogok tanítani, egyetemi éveimre pedig ez a gondolat továbbfejlődött: eldöntöttem, hogy egyetemi oktató leszek, és olyan szélső liberálisnak nem éppen nevezhető témával fogok foglalkozni, mint a korai magyar és kelet-közép-európai reformáció és humanizmus.
Aztán közbejött ugyan egy remek álláslehetőség, amellyel éltem, de nem tettem le arról, hogy folytassam a tanulást.
Tanulni akartam, mert volt egy régi álmom.
Azt is kitaláltam, hogy bár sokat köszönhetek egykori egyetememnek, nem ott szeretném folytatni, hanem a CEU-n, hiszen ennél az intézménynél − részben tervezett kutatási területemből adódóan − sokkal több a lehetőség. Magasabb színvonalú az oktatás, jóval kutatásspecifikusabb a képzés, jobban fekszik a témám az intézmény profiljába, egy sokszínű közösség tagja lehetek, és nem utolsósorban angolul tanulhatok, ami eléggé hasznos, ha az ember nem csak és kizárólag magyar történelemmel akar foglalkozni.
Úgy voltam vele, hogy most ugyan egészen más területen dolgozom, de idővel − talán évtizedek múlva − egy magyar egyetem arról beszélek majd a hallgatóknak, hogy mit tanultak a 16. századi magyarországi értelmiségiek a német egyetemeken, és mit gondoltak a világról, miután a mohácsi csatát követően széthullott a magyar államszervezet.
Lehet, hogy keveseket érdekel a téma, de a tudományosságban nem az a legfontosabb, hogy egy-egy kérdés hány embert foglalkoztat, hanem az, hogy az adott téma segíthet-e a világ, jelen esetben a történelem alaposabb megismerésében, és hogy a feltárást a kutató tudományos módszerekkel végzi-e.
Nem leszek egyetemi tanár, vagy legalábbis nem úgy, ahogy évek óta tervezgettem. Nem leszek, mert bár az általam kiszemelt mester-, illetve PhD-képzés rendelkezik magyar akkreditációval, a Bécsbe költözéssel megszűnik az a világszínvonalú, sokoldalú budapesti szellemi műhely, amelyhez tartozni akartam. Miben lesz más az amerikai akkreditációjú képzéseitől megfosztott Közép-európai Egyetem bármely másik magyarországi felsőoktatási intézménytől? Ki tudja, talán még azt a többnyelvű közép- és kora újkori könyvtárat is az osztrák fővárosba költöztetik, amelyet az ELTE Trefort-kerti campusán annyit látogattam.
Feleslegesen tanultam szabadidőmben oklevélolvasást, latint, feleslegesen fizettem elő különböző könyvtári és levéltári szolgáltatásokra, feleslegesen készítettem hónapok óta egy kutatási tervet, feleslegesen görnyedtem zárásig könyvtárakban, feleslegesen tervezgettem, hogy hogyan utazom ki nyári szabadságom alatt külföldi levéltári kutatásra. Időt és pénzt lapátoltam ki az ablakon önhibámon kívül. Persze én voltam a hülye, hiszen már több mint egy éve tudom, hogy valakik a Kossuth Lajos tér 1-3. szám alatt a fejükbe vettek valamit, és úgyis az ő akaratuk érvényesül majd.
ENGEM NEM ÜLDÖZNEK EL
Nem leszek egyetemi tanár, vagy legalábbis nem úgy, ahogy szerettem volna. Kimehetnék Ausztriába a CEU után, vagy utazhatnék távolabbi országba is, még jobb egyetemre. De nem fogok külföldre menni.
Nem fogok külföldre menni, mert ha egyszer kimegyek, félek, hogy kint maradok. Nem fogok külföldre menni, mert itt élnek a rokonaim és a barátaim − legalábbis azok, akik még nem költöztek ki. Nem fogok külföldre menni, mert magyarul gondolkozom, mert ha valaha lesznek gyerekeim, szeretném, hogy magyar legyen az anyanyelvük. Nem fogok külföldre menni, mert szeretem ugyan Baudelaire-t, de nekem egyik sora sem olyan értékes, mint az: „Sikolt a zene, tornyosul, omlik”. Nem fogok külföldre menni, mert ha ki szerettem volna költözni, már rég Londonban mosogatnék.
24 éves vagyok, ebben a korban az ember jobb esetben még nem célokról mond le, hanem újabb és újabb terveket sző.
Ha most a CEU, holnap ki vagy mi következik? Nem tudom. Ki gondolta volna 2017 márciusában, hogy néhány hét múlva megtámadják azt az egyetemet, ahol fideszesek tanultak, ahol fideszesek tanulnak.
A CEU esete nem csak a magyar felsőoktatás és tudomány tragédiája. A kiszámíthatatlanság országában élünk, ahol nem érdemes célokat kitűznie az embernek.
A Fidesz országában élünk, ahol már álmodni sem érdemes.
Kiemelt fotó: MTVA/Balaton József
