Magyarországról ma is irigykedve nézünk a legtöbb nyugat-európai és skandináv ország széles, masszív középosztályára. Ők úgy élnek kényelmes életet, hogy közben nem kényszerülnek függőségi viszonyokba.
Pedig az utóbbi tíz évben a nyugati középosztályokkal sem volt minden rendben, olyannyira, hogy az már a politikusokat is aggasztja. Tavaly február végén konferenciát is rendeztek a témáról Brüsszelben, amelyen az ENSZ és az Európai Bizottság szakértői mellett hét európai munkaügyi miniszter és államtitkár is részt vett.
Arról tanácskoztak, milyen munkaerőpiaci problémák vezettek náluk az egyenlőtlenségek növekedéséhez, és így a középosztály gyengüléséhez. Többen az oktatásfejlesztést, a béremelést és a progresszív adórendszert emlegették, amikor arról kérdezték őket, hogyan próbálják gatyába rázni a középosztályt a 2008-as gazdasági válság óta. (Arról, hogy ezek valóban hatékony eszközök lehetnek, külön fejezetekben olvashat).
Később az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezete (ILO) kiadott erről egy tanulmánykötetet (egy része elérhető itt), amelyben összefoglalták az európai középosztályok közelmúltját. Ezt használtuk ennek a cikknek a megírásához is.
***
Az 1980-as és 1990-es években a legtöbb európai országban viszonylag gyorsan nőtt a középosztály. Ebben elég fontos szerepe volt annak, hogy a nők egyre nagyobb arányban léptek be a munkaerő-piacra. Hamar világossá vált, hogy a kétkeresős családok nagyobb eséllyel zárkóznak fel a középosztályba, mint ahol csak a férfi jár el otthonról.
Ma már ez evidensnek tűnik, pedig akkoriban nem volt az: 1986-ban Spanyolországban például csak a nők 29 százaléka dolgozott, ami 2015-re 52 százalékra nőtt. Itt egy grafikon arról, hogyan kapaszkodtak fel a mélyről induló spanyolok a többi nyugati államhoz, és hogyan maradtak le tőlük például az olaszok. Ha a közép-európai államokat nézzük, látszik, hogy azok a szocialista múlt miatt magasabbról indultak, de a rendszerváltást követő munkanélküliség a női foglalkoztatásnak is betett. Ennek ellenére ma már nem sokkal rosszabb a helyzetük, mint Nyugat-Európában.
Eközben egyre többen helyezkedtek el az állami szférában, ami sok nyugat-európai országban a középosztály bázisát adja: itt dolgozik a tanárok, orvosok, köztisztviselők többsége, akik ideális esetben tipikus középosztálybeli embereknek számítanak. Az ILO statisztikái szerint a középrétegek nagyjából 70 százaléka az állami szférában dolgozik.
Lássuk, hogyan alakultak a különböző jövedelmi csoportok a 2008-as válságot megelőző években, 2004 és 2006 között! Az ILO ábráján látszik, hogy a friss EU-tagállamokban, köztük Magyarországon is, egyre többen csatlakoztak a középrétegekhez, miközben kevesebben lettek a szélsőségesen gazdagok és a szélsőségesen szegények is. (Megint fontos elmondani, hogy ez nem feltétlenül jelent igazi középosztályosodást, például nálunk sem. Hogy miért, arról a “Közepes pénzzel csak álom” című fejezetben olvashat.)
Eközben Németországban, Hollandiában vagy éppen Dániában jelentősen szűkültek a középrétegek, és egyre többen szegényedtek el, illetve gazdagodtak meg. E mögött egyrészt az egyenlőtlenségeket növelő intézkedések állhattak, másrészt az is látszik, hogy azok a közép-európai államok tudtak nagyon bővülni, amelyeknek volt mit bepótolni. Leginkább azok az államok kerültek a fenti ábra aljára, amelyek 2006-ban egyébként is széles középrétegekkel rendelkeztek.
Infogram
A 2008-as válság szinte mindenhol súlyosan érintette a középrétegeket, 2008 és 2011 között csak öt országban tudtak bővülni, ott is alig. A válság előtt gyorsan növekvő spanyol, észt és ciprusi középrétegek villámgyorsan zuhantak össze, de a svédek, a csehek és a franciák is visszaestek. Lássuk a fenti két ábra válság utáni változatát!
Infogram
Most pedig nézzük végig, milyen változások rengették meg az európai középosztályokat a válság idején!
Először is, elindult és azóta is tart egy rendszerszintű átalakulás, amit munkaerőpiaci polarizációnak neveznek. Ez azt jelenti, hogy szerte Európában zsugorodni kezdtek a közepesen fizetett munkahelyek. A technikai fejlődés miatt ugyanis egyre kevésbé van szükség közepesen képzett emberekre, akik rutinszerű, manuális feladatokat látnak el, hiszen ezeket gépek is meg tudják oldani. (Ezért ennyire fontos a jó színvonalú és készségalapú oktatás, amely alkalmazkodóképessé teszi az embereket. Ezzel külön foglalkozunk az oktatásról szóló fejezetben).
Ilyenre bőven van példa akár autógyárakban, akár hivatalokban is, ahol sosem a legrosszabbul fizetett emberek dolgoztak. A válság előtti években éppen ezek, a közepesen kereső állások szaporodtak Európában, leginkább a közszférában és a szolgáltatási szektorban, ami jó alapot adott a középosztály bővülésének is. A nagyon rosszul és a nagyon jól fizetett munkakörök viszont nem csökkentek a válság alatt sem. A jól fizetettek azért nem, mert ezek jó része nem egyszerű, könnyen helyettesíthető feladatok, a rosszul fizetettek pedig azért nem, mert például takarítókra vagy szociális gondozókra mindig szükség van. Ennek a folyamatnak persze vannak más okai is, amelyekre most nem térünk ki, de ha érdekli, itt jól összeszedték angolul.
Közben a 90-es évek óta Európa-szerte elterjedtek olyan nem tipikus foglalkoztatási formák, mint a részmunkaidő vagy a határozott idejű szerződéskötés. A cégek úgy tudtak a legegyszerűbben reagálni a 2008-as pénzügyi sokkra, hogy egyre inkább ilyen, nem tipikus módon foglalkoztatták az embereket, és ez gyakran beszivárgott a közszférába is.
Nagy-Britanniában és Írországban elterjedtté váltak a “nulla órás szerződések” is, amelyek nem határoznak meg egy minimum óraszámot a dolgozónak, hanem csak akkor hívják be, ha épp van tennivaló. Hasonló változások jöttek a vállalkozók körében is, ami szintén nagyban érintette a középosztályt. Sokan “álvállalkozókká” váltak egyszerűen azért, mert a korábbi munkaadójuknak jobban megérte számlásként foglalkoztatni, mint rendesen alkalmazni őket. Emiatt Nagy-Britanniában 2014-ben hatból egy dolgozó már vállalkozó volt.
Ezek a változások még inkább elősegítették, hogy tömegek kezdjenek középről lefelé csúszni. Ráadásul akik középen maradtak, azoknak is egyre kevesebből kellett megélniük.
A válság előtt a legtöbb országban nőttek a medián fizetések, ami segítette a középrétegek növekedését. 2004 és 2006 között Észtországban, Litvániában és Lengyelországban volt a legnagyobb a növekedés, a válság után viszont a fizetések zuhanni kezdtek.
Az persze országonként változik, hogy a csökkenések elsősorban kiket érintettek. Az ILO statisztikái alapján a fizetécsökkenések a szegényektől a gazdagokig mindenkit érintettek, szinte az összes európai országban. A legrosszabbul keresők jártak a legrosszabbul (főleg a munkahelyek megszűnése miatt), de az országok kétharmadában a középosztály jövedelme is csökkent. Az ILO szerint Ausztriában, Belgiumban, Franciaországban, Norvégiában és Hollandiában azóta többé-kevésbé sikerült stabilizálni a helyzetet, de ez nem mindenhol van így. Spanyolországban vagy Romániában azóta is a középosztály elszegényedésével küzdenek.
A nem tipikus foglalkoztatási formák háttérbe szorították a kollektív bérmegállapodásokat is, pedig ennek sok nyugat-európai országban nagy hagyománya van. Főleg a középosztály számára fontos ez, hiszen sokan olyan területeken dolgoznak, ahol nagy a szakszervezetek szerepe (oktatás, egészségügy). Sok országban viszont a válság miatt inkább megvágták vagy befagyasztották az állami szférában dolgozók fizetését.
Nagy-Britanniában például 1995-ben még a dolgozók 23 százaléka kapott olyan fizetést, amit szakszervezetek és munkaadók alkudtak ki. 2013-ban ez az arány már csak 17 százalék volt. Az ILO jó példaként a belgákat, a franciákat és a hollandokat idézi, ahol a válság idején sem gyengítették meg a szakszervezeteket, így a fizetések és a középosztály is stabilabb maradt. Görögországban, Írországban, Portugáliában vagy Magyararoszágon viszont ennek az ellenkezője történt — vagyis azokban az országokban, amelyek annyira megszenvedték a válságot, hogy nemzetközi segítségre volt szükségük.
***
A cikk elején említett, 2016-os konferencián minden állami vezető egyetértett abban, hogy csökkenteniük kell az egyenlőtlenségeket. A bolgár miniszterelnök-helyettes például a magyarnál is alacsonyabb, tízszázalékos, egykulcsos személyi jövedelemadót okolta a bajokért az oktatás hiányosságai mellett. “Hosszú távú stratégiára van szükségünk a bérek növelése érdekében is” – mondta, és kiállt a munkaadók és a munkavállalók által közösen megállapított bérek mellett.
A németek bevezették a kötelező minimálbért, és – ahogy a munkaügyi és szociális államtitkár mondta – próbálják újraszabályozni az időszakos munkavállalást is, ami hozzájárul az alacsonyabb bérekhez. A litvánok szerint a legnagyobb baj, hogy csak a városokban épül a középosztály, ezért minden leszakadt régió fejlesztésére külön stratégiát alkotnak.
A luxemburgi munkaügyi miniszter szerint nem lenne rossz ötlet visszatérni a bérek indexálásához, vagyis hogy minden évben az inflációval megegyező mértékben emeljék őket. Portugáliában, ahol a középosztály bázisát a közszféra adja, nemzeti szegénységellenes stratégiával, a minimálbér emelésével, valamint az időszakos munkavállalás és a vállalkozások erősebb szabályozásával szeretnének javítani a helyzeten.
A lengyel munkaügyi miniszterhelyettes is úgy látta, hogy bár a lengyel gazdaság versenyképesebb az alacsony bérek miatt, ezen változtatni kell, és modernizálni kell a gazdaságot. Ezen kívül erősebb családpolitikával és az oktatás fejlesztésével szélesítenék a középosztályt.
A cikk az Abcúgon jelent meg.
Kiemelt kép: Hajdú D. András
