A fénykép Budapest valamelyik körútján készült, az 1956-os forradalom idején: a fiú és a lány szemükben az öröm szikrájával néznek a kamerába; hátuk mögött egy férfi közeledik, kezében pisztoly. Budapesten először 1994-ben jártam, Arthur Koestler miatt. Műveinek gyűjteményes kiadásához próbáltam felkutatni azt a pár bűnügyi regényt, amelyeket a Sötétség délben szerzője az 1930-as években barátjával, Németh Andorral együtt írt az Andrássy út egyik kávéházának asztalánál. A művészek körében egykoron népszerű Japán Kávéházat a kommunista időszak alatt lerombolták, és az 1990-es évek derekán már az Írók Boltja működött a helyén.
A könyvesboltban – elsősorban a képanyag kedvéért – megvettem magamnak egy történész munkáját, amely a sztálinizmus legsötétebb éveit és az 1956-os budapesti forradalmat mutatja be. A borító a szóban forgó fotó alapján készült, bár a célnak megfelelően kicsit átfazonírozták: a könyv előlapján és gerincén a pár, hátlapján a pisztolyos férfi. Tudtam, hogy láttam már valahol ezt a fényképet, mégpedig a ’70-es években, egy magyarországi munkástanácsokat bemutató szélsőbaloldali brosúra címlapján. Budapesti tartózkodásom alatt ismertem meg Esztert, aki még egyetemre járt, francia–történelem szakos hallgató volt, és épp régi barátaimat kalauzolta a városban. Beszélgettünk az 1956-os forradalomról, megmutattam neki a frissen vásárolt könyvet és rajta a fotót. Eszternek rögtön feltűnt, hogy van ebben a fiúban valami karizmatikus, valami James Dean-es. Tegyük hozzá, hogy a kép láttán bármelyik magyar mozirajongó rögtön rávágná, hogy
aki 1957-ben, 27 évesen öngyilkos lett. A fotótól évekig nem tudtam szabadulni, szinte kísértett, úton-útfélen belebotlottam – hol Budapesten jött szembe velem, a magyarországi forradalom negyvenedik évfordulójáról megemlékező kiállításon, hol a tévéképernyőn, a német–francia Arte csatorna egyik dokumentumfilmjének záró képsorában. 1999 májusában a párizsi agglomerációhoz tartozó Enghien-les-Bains-ben jártam, és a bolhapiacon ráakadtam egy képeslapra, amelyen a „Budapesti emlék” felirat, valamint két másik 1956-os felvétel kíséretében ott virított ugyanez a fénykép. Megvettem, és elküldtem Eszternek.
Hat hónappal később egy barátomnál a Paris Match gondosan bekötött régi évfolyamait lapozgattam, akkor fedeztem fel, hogy a kép először a népszerű francia hetilap 1956. november 10-i számában jelent meg. A kétoldalas nagyítás igen erőteljes hatást keltett. A Match kiküldött tudósítóinak anyagát felvezető főcím – „Budapest hősei” – alatt a következő képaláírás állt: „Az utcai forgatagban riportereink által lencsevégre kapott pár szemében ott lobog a forradalom tüze. A fiú a hadsereg egyik raktárából szerzett magának fegyvert.
Mögöttük egy felfegyverzett járókelő.”
Nyilván nem véletlen, hogy a Match pont ezzel a képpel indította a helyszíni beszámolót: arcot kellett adni a magyar forradalmároknak, azoknak a fiatal, többségében nagyon fiatal férfiaknak és nőknek, akik fegyvert ragadtak, hogy megdöntsék a sztálinista rezsimet.
A nyugati közvéleményt a magyarországi forradalommal kapcsolatban is elsősorban a Life-hoz vagy a Matchhoz hasonló nagy világlapokban leközölt felvételek formálták. A francia szatirikus lap, a Canard enchaîné vezérpublicistája, Morvan Lebesque például határozottan kikelt az ellen a kommunista érvelés ellen, amely szerint a felkelést fasiszták maroknyi csapata szította volna: „Ez színtiszta hazugság. Hisz saját szemünkkel láttuk a magyarországi lázadókat, filmhíradókban, a lapokban, és továbbra is látjuk őket, a menekülteket, akik riadt tekintettel lépik át országuk határait.
Egész gyerek- és fiatalkoromat munkások között töltöttem, tudom, mit jelent a kétkezi munka, tudom, hogy néz ki egy igazi proletár.”
A Match fotójának szereplői egyenesen a szemünkbe néznek. Épp csak annyi időre álltak meg, hogy elkészülhessen róluk ez a sokatmondó és megkapó pillanatfelvétel, a magyar forradalom tökéletes ikonja, és egyben a kor hiteles lenyomata.
A csibészes képű srác hanyag eleganciával viseli a kalapot, sötét felöltője alatt világos zakó, cipzáras pulóver és fehér ing látszik. Bal kezével a nyakában lógó géppisztoly – egészen pontosan a második világháborús szovjet rohamosztagoknál előszeretettel használt modell, egy PPS–41-es, közkeletű nevén „davajgitár” – tárába kapaszkodik.
A vonásai – széles, kiugró járomcsontja, mandulavágású szeme, felvont, sűrű szemöldöke – francia szemmel nézve tipikusan kelet-európaiak.
A lány oldalra csapott svájcisapkája alól kócos tincsek kandikálnak elő. Haját a bal halántékánál csattal hátratűzte. Fülében nagyobbacska karika, az arcán jobb oldalt kötés. Nyaka körül viseltes, csíkos sál, rajta jókora lyuk, akárcsak kopott kabátja bal ujján; a könyöke fölött házilag gyártott nővérkarszalag, két végét biztosítótű fogja össze; vállán keresztülvetett táska, melyben ki tudja, mi lehet. Az átlagnál kicsit erősebb állkapcsát előreszegve, büszkén néz a kamerába.
A fényképen egy harmadik alak is látható, egy szintén svájcisapkás, egyenes tartású, bajszos, világos ballonkabátos férfi; mintha mosolyogna is, a jelenléte mégis nyugtalanító. A Budapest utcáin készült korabeli felvételeket elnézve tulajdonképpen nincs rajta semmi különös. Ennek dacára nehéz nem belelátni némi hasonlóságot az 1930-as évek Franciaországában tevékenykedő radikális jobboldali ligák aktivistáival, illetve Oswald Mosley feketeingeseivel. De bárki legyen is az az ember, a képen mindenképpen kakukktojás. A fotós egyértelműen csak a párt akarta lefényképezni,
amivel a képhez akaratlanul hozzá is tett – rajta keresztül jól érzékelhető a folyamatos fenyegetettség, a fejek felett lebegő veszély. Emellett figurája balról a kompozíciót is kiegyenlíti: a fiú nagyjából a kép közepén áll, jobbra egy lépéssel mögötte a lány, akiknek ily módon kiegészült kettősét egyik oldalról a veszteglő villamos, a járdaszegély és a fasor, másikról a kerítésrács foglalja perspektivikus keretbe. Minden elemnek tökéletesen megvan a maga helye.
De ki volt az a pár, akit a fél világ a magyar forradalom ikonjaként ismer? A két névtelen fiatal egy csapásra híressé vált, egyfajta ismeretlen ismerőssé – mert egy fénykép, amely a negatív egy kockáján megőrizte életük egyetlen százhuszonötöd másodpercét, halhatatlanná tette őket. De
Amint a fotós leeresztette a gépét, továbbálltak, egy pillanatra kimerevített sorsuk új fordulatokat vett… Mi lett velük?
Arról, hogy a történetük folytatódott, halvány ismereteink azért lehettek: Méray Tibor a Laffont Kiadó „Ce jour-lŕ” (Aznap) elnevezésű sorozatában 1966-ban megjelent 23 octobre 1956, Budapest című könyvének egyik viharvert példányában felfedeztem egy másik képet, amelyen a Match lapjairól megismert lány szintén szerepel. Egy fiatal, állig felfegyverzett felkelőkből összeverődött csoport hátterében áll. Az arcának csak egy része látszik, de a kötésről könnyen felismerhető. A csoport vezetője feltehetően a középen fehér svájcisapkában és bőrkabátban feszítő széles vállú férfi – arcra tisztára Jean Marais proletár kiadásban –, aki kezében egy szovjet gyalogsági PPSZ–43-as gépfegyvert tart.
A csoport más beállításban a Paris Match sorozatában is feltűnik, csak ott a leragasztott arcú lány lemaradt a képről. Mögöttük ugyanaz a kerítés, mint a „Budapest hősei” címmel megjelent fotón, amiből arra következtethetünk, hogy a felvétel ugyanott készült, feltehetően valamivel később. A helyszínt egyébiránt nem volt nehéz behatárolni, a környék ötven év alatt mit sem változott: a Múzeum körút Kálvin tér és Bródy Sándor utca közé eső szakasza egyértelműen beazonosítható. A Nemzeti Múzeum kertjét ma is ugyanaz a kerítés fogja körül, az úttesten ma is majdnem ugyanolyan típusú sárga villamosok közlekednek. És a dolog izgatni kezdte a fantáziámat…
Amikor az ötletet először felvetettem, Eszter nem igazán vett komolyan. De nem adtam fel ilyen könnyen, és szép lassan ő is beszállt. Gyűjtögetni kezdtük az anyagot, eleinte csak úgy, kedvtelésből, ki-ki amikor épp ráért, de ahogy a nyomok szaporodni kezdtek, a lelkesedésünk is egyre nőtt – egyre közelebb éreztük magunkhoz a hőseinket.
De hogyan lehet nagyjából fél évszázad elteltével két ismeretlen ember nyomára bukkanni? Merre érdemes egyáltalán elindulni? A fénykép Budapesten készült, és Párizsban jelent meg – logikusnak tűnt hát egyszerre mindkét irányból nekivágni a keresésnek. Magyarországon adta magát, hogy közzéteszünk egy hirdetést, bevesszük magunkat a levéltárakba, felkeressük az egykori felkelőket; Franciaországban pedig az volt a feladat, hogy kiderítsük, valójában ki készítette a felvételt, hátha abból tovább tudunk majd menni valamerre. Mert azt eddig még nem említettük, hogy ha a pár kilétének rejtvénye nem lett volna elég, az sem volt egészen világos, ki kapta őket lencsevégre. A Match összeállítását négyen jegyezték: két fotóriporter, Jean-Pierre Pedrazzini és Franz Goëss, valamint két újságíró, Vic Vance és Paul Mathias. 1956-ban a 28 éves, magas,
Egy évvel korábban a híres Le Mans-i 24 órás autóversenyen kis híján odaveszett, amikor az egyik versenyző kisodródott, és az autója felrobbant a tömegben. A balesetnek 82 halálos áldozata volt. Pedrazzini már Budapestre érkezésének másnapján súlyosan megsebesült. Néhány nappal később a lap különgéppel hazaszállíttatta, de életét a párizsi orvosok sem tudták megmenteni: 1956. november 6-án halt meg, miközben Budapest még javában állta a szovjet csapatok második támadását.
Phil Casoar – Balázs Eszter: Budapest hősei
Scolar, 2016
