Belföld

Rettegnek a vizsgálatoktól a kerekesszékes betegek

Az egészségügy sokszor felkészületlen a mozgáskorlátozottakra: hiába akadálymentes a bejutás a kórházakba, rendelőkbe, ha az épület falain belül ennek már nyomát sem találni. Nincsenek állítható ágyak, akadálymentes mosdók és öltözők. A mozgáskorlátozott nők gyakran ezek miatt nem tudnak részt venni a kötelező szűréseken, ezért vagy elmennek magánorvoshoz, vagy ellátás nélkül maradnak. A rendszer hiányosságait tompíthatná, ha legalább a rendelőkben dolgozók kicsivel több empátiával, türelemmel reagálnának érkezésükre, de legtöbbször ennek pont az ellenkezője történik. Az Abcúg riportja.

Csilla tudatos nőnek tűnik, dolgozik, két gyereket nevel, határozottan kimondja, amit gondol. Fontosnak tartja, hogy évente elmenjen a kötelező méhnyakszűrésre, kétévente a mammográfiai vizsgálatra, de az ellen sincs kifogása, ha tüdőszűrésre invitálja a kerület. Az utóbbi években azonban inkább húzza-halasztja ezeket, a vizsgálatok előtt egy héttel már gyomorgörcse van, és izgul. Csilla ugyanis kerekesszékben ül, ha pedig megjelenik egy állami rendelőben, akkor szinte borítékolható, hogy érkezése semmi más, csak gond az ott dolgozók szemében.

Hasonló érzésekkel küzd Zsuzsa és Györgyi is. Hármójuk mesélték el, mit is jelent mozgáskorlátozottként boldogulni az egyébként is ezer sebből vérző magyar egészségügyben, és mitől tartanak valójában, amikor elindulnak egy-egy vizsgálatra.

Kerekesszékes nőként a legnagyobb falat a nőgyógyászati vizsgálat, az állítható ágyak hiánya pedig csak a jéghegy csúcsa.

Egy ilyen vizsgálat előtt szerencsés kimenni a mellékehelyiségbe, de oda kerekesszékkel lehetetlenség bejutni. Így Csilla már előző nap is alig iszik, hogy még véletlenül se kelljen a vizsgálat előtt pisilnie. A másik gond, hogy a nőgyógyászati szobákban sokszor csak egy függöny választ el egy szűk helyiséget, ezt használják öltözőnek, de Csillának, Zsuzsának és Györgyinek esélye sincs rá, hogy oda a székével beférjen. Így marad az orvos előtt vetkőzés és öltözés, amit mind a hárman roppant megalázónak tartanak.

A magánrendelőben természetesen van állítható ágy, és akadálymentes mosdó, de azt nem engedhetik meg maguknak. Csilla két éve járt utoljára nőgyógyászati szűrésen, akkor magánorvosnál, ahol minden rendben is ment. Tudja, hogy már esedékes lenne a következő vizsgálat, de anyagilag már nem fér bele a magánrendelő, az államihoz pedig még gyűjtenie kell a bátorságot.

Őszintén bevallja, hogy sokkal ritkábban jár szűrővizsgálatokra mint kéne. Ennek egyik oka, hogy már hetekkel előtte retteg, mi fog történni. Fel tud-e feküdni a vizsgálóágyra, milyen reakciókat kap az orvostól, asszisztenstől, amikor meglátják. Nem is a vizsgálat a félelmetes, hanem az, hogyan fogadják majd. Csilla legutóbb, élelmes módon, már az érkezése előtt odatelefonált a nőgyógyászati rendelőbe, és megkérdezte, hogy van-e állítható ágyuk. Azt a választ kapta, hogy van, de azt már nem engedték, hogy meg is nézze, valóban jó lesz-e neki. Gyakori ugyanis, hogy hiába lehet bizonyos szintig lejjebb engedni ezeket az ágyakat, azok általában még úgy is túl magasak ahhoz, hogy át lehessen ülni rá a kerekesszékből.

De nem jobb a helyzet a kétévente kötelező mammográfiai vizsgálaton sem, ahol problémát okoz odaállni a gép elé. A tüdőszűrőt pedig úgy oldják meg, hogy átültetik egy székre, és azon szűrik meg.

Vajon mennyire értékelhető az a felvétel, amit így csinálnak

– kérdezi Csilla.

És ezek még csak mezei vizsgálatok, de ha be kell feküdni akár napokra, vagy hetekre egy kórházba, az tényleg kész tortúra. Zsuzsát egyszer egy olyan szűk szobába tették, amiben nem fért az ágya mellé a kerekesszéke, ezért a testvére egész idő alatt, reggeltől késő estig mellette volt, hogy ha ágytálazni kezdett, mosdatni, vagy odaadni valamit, akkor tudjon neki segíteni. Csilla gyereke pedig öthónapos korában került kórházba, ő azonban a vizsgálóba sem tudott utána menni, mert egész egyszerűen nem fért be az ajtón a székével.

Abban egyetértenek, hogy a teljes elutasításnál sokkal jobb, ha az ott dolgozók segíteni próbálnak, de amikor ezt kéretlenül teszik, az veszélyes helyzeteket teremthet. Például, amikor úgy gondolja az orvos vagy az asszisztens, hogy előzetes figyelmeztetés nélkül, egyszerűen a karjuknál megragadják őket, és egy mozdulattal megpróbálják felállítani. Mindenkinek más a betegsége, Csillának például súlyos gerincsérülése van, Zsuzsa pedig üvegcsontú, így elég egy rossz mozdulat és komolyabban meg is sérülhetnek.

Értékeljük a szándékot, de nem szeretjük ezt, mert nem tudjuk, hogy mi lesz a vége egy-egy hirtelen mozdulatnak

– mondják.

Györgyit egyszer hasi ultrahang vizsgálatra küldték, azonban a vizsgálóasztalt nem lehetett állítani. “Megkérdeztem, hogy van-e állítható ágy. Erre az orvos válasz helyett feltépte a szoba ajtaját, és kiszólt a folyosón várakozó betegek közé, hogy szeretne kérni 2-3 férfit, aki segíte feltenni a hölgyet az asztalra. Ott is termett egyből pár beteg, és elkezdtek felállítani” – meséli Györgyi, aki megalázónak érezte az egész jelenet, annak ellenére, hogy a többi páciens segítő szándékát természetesen értékelte.

A felszerelések hiányosságai mellett igen súlyos lelki traumaként élik meg, ahogyan az egészségügyben dolgozók sokszor viszonyulnak hozzájuk. Csillától a második terhessége 9. hetében például kerek perec megkérdezte a választott orvosa, hogy miért vállal kockázatot, van már egy gyereke, minek még egy. De általános tapasztalat az “ennek úgyis mindegy”, “minek jött ez ide”? hozzáállás, és az az általános érzet, hogy megjelenésük a rendelőben egyből a plusz munkát és a problémát vetíti előre. De nem csak a tekintetükből lehet kiolvasni, hogy nem szívesen látják őket, van, aki hangot is ad nemtetszésének.

Mint az az asszisztens, aki Györgyi szemölcslevételre szóló beutalóját meglátva így szólt: “az ilyeneket a Mária utcában szokták ellátni, menjen oda”. Az ilyenek alatt a kerekesszékben ülőkre gondolt.

Lehet, hogy apróságnak tűnik, de egy kerekesszékben ülőnek fontos hogy az, aki beszél hozzájuk, szemmagasságban legyen. Tehát, ha nincs más mód, akkor guggoljon le arra a pár percre. Ezt azonban – ahogy mesélik, nagyon kevés orvos teszi meg. A másik bántó dolog, amikor a fejük felett beszélnek róluk úgy, mintha ők ott sem lennének. Nem egyszer fordult elő, hogy a vizsgálatok eredményét nem velük osztotta meg az orvos, noha ott ültek vele szemben, hanem a férjükkel, kísérőjükkel. Úgy érzik, hogy még mindig az a kép él a társadalomban, köztük az egészségügyi dolgozókban is, hogy aki kerekesszékben ül, annak biztosan valamilyen szellemi betegsége is van, ezért úgysem tudja felfogni és megérteni, amit neki mondanak. Pedig Csilla, Györgyi és Zsuzsa mindannyian dolgoznak, Csilla emellett két gyereket is nevel, kirándulásokat szerveznek, tagjai a Mozgássérült Emberek Önálló Élet Egyesületének, érzékenyíteni járnak iskolákba.

Ugyanolyan állampolgárok vagyunk, fizetjük a társadalombiztosítást, mégsem tudjuk igénybe venni még azt a minimális ellátást sem. Látjuk mi is, hogy milyen állapotban van az egészségügy, ezért nem is várnánk sokat, csak legalább azt a minimumot, amit az egészséges társainknak nyújtanak

– mondják.

Ha valamelyikük talál egy olyan rendelőt, ami belül is akadálymentesített és az ott dolgozók is készségesek, az sem segít túl sokat, a körzethatárok szigorúsága miatt ugyanis csak a saját kerületükben mehetnek szakrendelésre. Tele vannak javaslattal arra, hogyan lehetne a falakon belül is akadálymentesíteni az egészségügyet, csak senki nem hallgatja meg őket. Azt mondják, már az is nagy segítség lenne, ha kivennék őket a körzetszabályok alól, de fogadókészség az állami szervek részéről egyelőre se erre, se másra nem mutatkozik.

Egyszer, ha belebotlunk egy olyan orvosba, akit két kedves szót szól, azt a világért többet el nem engednénk.

Szerző: Prókai Eszter, kiemelt kép: Thinkstock

Ajánlott videó

Olvasói sztorik