Ellátogattunk Márianosztrára és Veszprémbe, hogy megnézzük, milyen körülmények között töltik mindennapjaikat a fogvatartottak a rácsok mögött. Vajon a korszerűsítés és a modern technika vagy a vezetési módszerek teszik elviselhetőbbé a magányos, monoton éveket? Rabok vallottak a neonfények árnyékából.
A ma már börtönként és fegyházként működő márianosztrai fegyintézetet körülöleli a Börzsöny, a dombokon marhák és birkák legelnek, a földeken szürke rabruhában férfiak dolgoznak. Frissen vakolt sárga falak, felújított konferenciaterem, játszóház és illatozó virágültetvények mutatják az utat a 154 éves börtön hatalmas tölgyfakapujához.
Nehéz elhinni a parancsnoki épületbe lépve, hogy ez az a fegyintézet, ahol 2010-ben két rab egy villa nyelével kibontotta az egyik zárka falát, kijutva ezzel a belső folyosóra. Nem a porladó gitten és a málló téglán múlott, hogy végül nem sikerült megszökniük, szerencsére a felügyelet a helyén volt. Az eset sokat elárul a fegyintézet – az egyik legrégebbi magyar büntetés-végrehajtási intézmény – állapotáról. 1890 óta – ekkor nyerte el lényegében ma is változatlan formáját – alig változott valami. Legalábbis belül, a fogvatartottak részlegén.
Kattintson a képre, nézze meg, hogy telnek a nosztraiak hétköznapjai!
Fotók: Neményi Márton
A másfél méter vastag falak, a betonaljú zuhanyzók, a szűk zárkák, a többségében mindössze függönnyel leválasztott vécék mind a régi korok börtönhangulatát idézik. Az épület hátsó falán még mindig ott vannak az 1967-ben felrakott csempemozaikok, amelyeknek nemcsak majd’ félszázados múltjuk, hanem történetük is van. A börtön akkori parancsnoka a fogvatartottakkal csempéztette ki a lépcsőházat, akik néhány nap alatt el is készültek a munkával. A börtönvezetés azonban – meglepődve gyorsaságukon – leverette a falról az egészet, majd a törmelékekből újrarakatta a burkolatot. A cél már akkor is az volt, hogy hosszú időre elfoglaltságot találjanak a raboknak, és lekössék az energiáikat.
| 152 százalékos telítettség |
|
Csaknem félmilliárdot nyert az intézet pályázati úton az elmúlt években, melynek köszönhetően megerősítették a zárkafalakat, a régi vasrácsos ablakok elé beépített műanyag nyílászárókat szereltek, a világítást energiatakarékos izzókra cserélték, a fűtést modernizálták, a homlokzatot felújították. Konferencia- és látogatóközpontot, gyermekjátszóházat, parkolókat létesítettek, és rendbe tették a rabtemetőt is. A munkálatokat az elítéltek végezték. A zárkák azonban kimaradtak a sorból. Nem azért, mert azokra már nem futotta az uniós keretből, ennél egyszerűbb és talán meglepőbb a magyarázat: a fogvatartottak életkörülményeinek javítására nincs pályázat. Így maradt a zsúfoltság, az egy légtérben elhelyezett ágyak és a vécé – néhol akár 20 főre –, a beázott mennyezet és az emeletes ágyak. A márianosztrai fegyintézet nem „átmeneti szálló”.A fegyház és börtön fokozatú elítélteket és a hosszú ítéleteseket (erőszakos bűncselekményeket elkövetőket) gyűjtik itt össze, akik 12-15, de van, hogy 25 évet húznak le a rácsok mögött. Az eredetileg 444 férőhelyes intézményben jelenleg 647-en vannak, majdnem mind visszaesők. |
Útelágazás
A börtönkörlet sárgára és zöldre festett, néhol málló falai mellett sétálva, elhaladva a folyosókon strázsáló felügyelők szigorú tekintete előtt, Biczó László bv. dandártábornok, parancsnok azt mondja: nyugodt, balhémentes intézet az övék. Az összetűzések ritkák, csak néha fordul elő például, hogy a rabok élesre kihegyezett fogkefevéggel döntik el a vitát, szökési kísérletre – a „villás” esettől eltekintve – régóta nem akadt példa. Az önkárosítás szintén nem jellemző, az „étkezésbetagadást” pedig csak hírből ismerik.
„Mindenkinek, amikor idekerül, elmondom, hogy két út közül választhat: vagy járja azt az utat, amit mi javaslunk a számára, vagy megy a másikon, de akkor sok jóra nem számíthat. A többség megérti és elfogadja ezt, alkalmazkodik a viszonyokhoz, a jó magaviseletért cserébe pedig különböző kedvezményekben részesül. Kaphat eltávozást, hosszabb sétaidőt vagy látogatást. A jogszabályok például heti egy zuhanyzást írnak elő kötelező minimumként. Aki viszont dolgozni jár, mindennap zuhanyozhat, függetlenül attól, hogy aznap volt-e munkája, vagy sem. A minimum-sétaidőt is egy-egy órával megemeltük azoknak, akik munkára jelentkeztek” – magyarázza a márianosztrai intézet élére 2007-ben kinevezett dandártábornok.
Tisztaságmániás és körszakállas menő
Bár a börtönrészlegen a törvényi előírás szerint az ajtók szinte egész nap nyitva vannak – a kötelező szabad mozgást biztosítva ezzel a folyosókon a fogvatartottaknak –, meglepően nagy a csend. Páran a telefonoknál várakoznak, míg az egyik 10 fős zárkába belépve azt látjuk, épp esznek az elítéltek. Börtönboltban vásárolt mogyorókrémmel kent kenyér, néhány szelet felvágott és egy doboz tej a reggeli. A parancsnok láttán azonnal pakolni kezdenek, lehalkítják a tévét, és felsorakozva egymás mellett, vigyázzba vágják magukat. Semmi kétség, nagy a rend és a fegyelem.
„Betartatom a rendet, megkövetelem a tisztaságot… itt mindenki egyenlő.”
Két ajtóval arrébb a 40 év körüli Sándor suvickol lelkesen, mániákusan törli a port ötvenes karjával a szélesre tárt ablakokról, tereget, mos és légfrissít egyszerre. Amikor éppen nem takarít vagy faládákat rak össze a közeli üzemben, az edzőteremben vezeti le felesleges energiáit. „Régi motoros”, öt fegyintézetet megjárt már, Nosztrára két éve érkezett, és még két és fél évet marad. Emberölés miatt került a büntetés-végrehajtás falai közé – állítása szerint ártatlanul. Saját házirendet készített a zárkán belül, és övé a legjobb ágy a hétszer hét méteres helyiségben – ablak mellett, szigorúan alul. Szavak nélkül is világos, ő a helyi zárkamenő.
„Tévét nézünk, sakkozunk, kártyázunk, nagy az összetartás. Az egyetlen probléma, hogy 12 fős a zárka, holott maximum 8 személynek felelne meg. De a fiúk normálisan betartják a szabályokat, tiszteljük egymást, és csak az ablaknál dohányoznak. Megkövetelem a tisztaságot, és betartom a rendet, ezt elvárom tőlük is. Akár tetszik nekik, akár nem. Nincs kivétel, itt mindenki egyenlő” – mondja az első az egyenlők között, aki civilben ács-állványozó, tele konkrét célokkal a szabadulásig.
„Sok volt már ez a 21 év, amit összesen eltöltöttem a rácsok mögött. Itt a vége, eljött az idő, hogy befejezzem. Már nem nekem való ez. Nincs értelme a bűnözésnek, lehet normálisan is élni. Van egy unokám kint, mellette szeretném tölteni az időmet. Talpraesett vagyok, feltalálom majd magam, nem félek.” Kételkedni pedig se okunk, se merszünk, így továbbállunk.
A következő zárka felelősének, Attilának sincs semmi gondja a márianosztrai körülményekkel, „rendezett minden, a felügyelet segítőkész, az új lepedők is tökéletesek” – feleli pedánsan az ágyról felpattanva, a tévé távirányítójával a kezében Biczó parancsnok kérdésére. Ismerik már egymást korábbról, Attila visszajáró vendég: 2006-ban és 2009-ben is innen szabadult. „A kis légtér” – csupán ennyi negatívumot említ, ha már így rákérdeztünk, és bár lehet, cellatársai hozzátennének még pár dolgot, inkább nem szólnak, egymás mellett sorakozva, lehajtott fejjel a földet bámulják.
Neonfény és bezártság
Lépcsők, rácsos vasajtók és a „sóhajok hídja” vezet át a komorabb, neonfényektől izzó, szürke világba, a fegyházasok külön részlegére, Tasnádi Péter egykori, Kaiser Ede és VV Segal jelenlegi „lakhelyére”. Mintha a „napközis táborból” hirtelen egy kihaltnak látszó, egykor talán szebb időket megélt gyárépületbe csöppentünk volna. Három emeleten mintegy 500 rab tölti mindennapjait. A hatalmasra duzzadt izmot felváltja az őszes halánték és a hajlott hát, napfényt szinte sosem látni, az emeletekről kíváncsi tekintetek pásztázzák a hétköznapok monotonitását megtörő sajtóvendégeket.
Az alsó szinten felügyelők nyüzsögnek, a sétáról visszatért, illetve a munkát befejezett rabok pedig arccal a fal felé várják a motozást, mielőtt bemehetnek a 2-6-8 fős zárkáikba. Berendezésüket tekintve ezek alig különböznek a börtönkörlet zárkáitól, az asztaltól, az ágytól és a kis szekrénytől szinte mozdulni is alig lehet, és bár itt talán valamivel kevesebben osztoznak a mellékhelyiségen, a fél hatos ébresztőt követően így is sietniük kell az elítélteknek, ha mindannyian sorra akarnak kerülni.
Gumiszoba a kezelhetetleneknek
Az országban egyedülálló módon a parancsnok – kinevezése után nem sokkal – elrendelte a fegyházas rész zárkáinak megnyitását: délelőtt és délután 2-2 órára kitárják az egyébként folyamatosan zárt ajtókat, hogy a fogvatartottak a saját emeletükön szabadon sétálhassanak – kizárólag a zárkákon kívül, a „vendégeskedés” ugyanis szigorúan tilos. A népszerűség mellett buktatóval is járt az intézkedés: voltak, akik nem tudták megfelelően kiélvezni a hirtelen rájuk szakadt szabadságot, így néhány ajtó, ha nem is örökre, de egy időre visszazárult.
„Egy fogvatartott büntetése mindig a rá kiszabott szabadságvesztés, nekünk ilyen szempontból több dolgunk nincs velük. A pluszbüntetéseknek semmilyen nevelő hatása nincsen. Egyetlen dolog fontos, hogy betartja-e a szabályokat, és tisztelettudó-e a személyzettel” – meséli Biczó László, miközben a folyosó végén található egyik magánzárkából egy félig elhalt kiáltás hallatszik. „20 éve van börtönben, de még mindig nem tudott alkalmazkodni a körülményekhez. Többször szembeszegült az intézet rendjével és fogvatartott társaival, ezért most biztonsági elkülönítésben van” – árulja el az ajtó mögött megbújó ismeretlenről.
Állattartás, növénytermesztés, papír. Kattintson a képre!
Az ön- és közveszélyes fogvatartottakra külön zárka vár. Maximum hat órát tölthetnek el a tűzbiztos, kipárnázott helyen, és minden mozdulatukat kamera figyeli.
| Szökni nem lehetetlen, de nem itt |
|
A körletekben – a személyzeten túl – 70 kamera, kábítószer-kereső kutyák, szükség esetén külön műveleti csoport, az úgynevezett fekete ruhások gondoskodnak a rendről és nyugalomról. A bástyafalakra mozgásérzékelőket és megerősített, pengeéles szögesdrótokat helyeztek el, az őrtoronyi figyelő szolgálatot viszont megszüntették azután, hogy 2007-ben jogszabályba foglalták: tilos a szökni próbáló és menekülő rab ellen fegyvert használni. És nemcsak épületen kívül, a falakon belül sem hordhatják maguknál lőfegyverüket a felügyelők, „rázós” helyzetekre mindössze egy bilincs, gumibot és személyi riasztó áll a rendelkezésükre. A dandártábornok kinevezésének évében 176 tiltott tárgyat találtak fogvatartottaknál, elsősorban mobiltelefonokat, Rivotril nevű nyugtatókat, és a rabok által eszkábált szúró-vágó eszközöket. 2010-ben már csak 22 tiltott eszköz került elő. A titok: a bent töltött idő lehető leghatékonyabb kitöltésére kell törekedni, minél jobban lefoglalni a rabokat, hogy se kedvük, se energiájuk ne legyen a fegyelemsértések elkövetésére – magyarázza Biczó. |
Farag, ragaszt, szögel
Fél kettő, nyílnak a reteszek, a zárakban elfordulnak a kulcsok, hátizsákos rabok gyülekeznek a folyosókon. Dorogra indulnak, a helyi üzembe, 8 órában műanyag kupakokat gyártani. A márianosztrai gazdálkodó szervezet, a Nostra Vegyesipari Kereskedelmi és Szolgáltató Kft. mellett ugyanis vannak, akik a környező városokban is bedolgoznak., Különféle fa-, kerámia- és papírárut gyártanak. Termékeik iránt külföldön is nagy a kereslet.
A törvény szerint körülbelül 26 ezer forintot, a mindenkori minimálbér harmadát kapják munkadíjként egy hónapban. Igaz, ebből lejön a bűnügyi költség, a rabtartás, esetleg gyerektartás, és egy kisebb összeget a szabadulásuk idejére is félretesznek belőle. Ami marad, nem sok, de akad, aki még így is haza tud küldeni pár ezer forintot a családnak, a börtönkaput pedig mindannyian 30-40 ezer forinttal a zsebükben lépik át a nagy napon.
| Állattartás, növénytermesztés |
|
Mára már az intézetben elhelyezett elítéltek közel 70 százaléka dolgozik rendszeresen. A börtön melletti többhektáros mezőgazdasági területen például százas nagyságrendű birka- és mangalicaállományt gondoznak, de házi sertést és húsmarhákat is tartanak, így készítve fel a fogvatartottakat a kinti léthez szükséges önfenntartásra. A munka mellett a fogvatartottak általános és középiskolai oktatásban, és különféle szakképzéseken is részt vehetnek. |
„Ha kijövök, maga lesz az első, akit élve eltemetek!”
Következő „hősünk”, István már a szabad levegős mindennapokra edz: három műszakban dolgozik a Nostrában, a vécépapírrészlegen. Nemrég kelt, éjjeles volt előző nap, arcán még jól látszódnak a párna gyűrődései. Ő a márianosztrai intézet egyik rosszfiúja.
A körülbelül 170 centis, 28 éves férfi priusza – fiatal kora ellenére – már most a térdéig ér. Csaknem 12 éve ül különböző fegyintézetekben, bűne: csoportosan elkövetett fegyveres rablás, és még néhány kisebb „bónusz”. Múltja, mely a jelenhez vezetett „mintaszerű”: világvégi kis falu, rossz társaság és környék, elérhetetlen vágyak, soha be nem teljesülő lehetőségek, valamint a „nem megfelelő helyre születtem” érzése.
Végigjárta, amit csak lehetett: Tököl, Markó utca, Eger, Venyige és most Márianosztra. Itt már hat éve koptatja a szürke rabegyenruhát, három év tíz hónapot kell még lehúznia a rácsok mögött. Másfél éve szabadult volna, de „belecsúszott néhány dologba, amibe nem kellett volna”: öt éve egy karácsonyi csomag körüli konfliktus kapcsán bántalmazta zárkatársát. István ugyanis karácsonyra süteményt kapott, melybe Rivotrilt sütött a család. A gyógyszeres sütitől aztán elkábult, majd pörögve ébredt, számonkérve zárkatársát, hogy hol a maradék. Társa hiába érvelt, hogy István ette meg az egész süteményt, a felbőszült elítélt nem fogadta el a választ, és hónaljon szúrta a másik rabot.
Azóta Nosztrán tilos a házisüti, István pedig négy és fél évet kapott. De azt mondja, „annyi még lecsúszik”. Nem úgy, mint az első balhénál: Hiába érvelt a bírónál ítélethirdetéskor: „Normális maga? Ha kijövök, maga lesz az első, akit élve eltemetek!” – nem használt. Tíz évet mértek rá.
„Az embernek a becsülete a legfontosabb. Tízéves fiam van, így sokkal nehezebb elnézőbbnek lenni a fajtalankodókkal. Régen vadabb voltam, harcosnak neveltek, most már leesett, hogy talán le kellene állni, van otthon egy gyerekem, akit látni szeretnék. Édesanyám gondoskodik róla, hat másik gyerekkel együtt, amiben csak tudok, segítek neki innen bentről.”
„Az a négy és fél már lecsúszik”
Nagy „játszmás”, állítja, a börtönben a legfőbb szabály, hogy sose ismerjék ki az embert igazán. „Itt nem tudod teljesen magadat adni. Nem lehet. Ha rájönnek, hogy valójában te ki is vagy, akkor véged.” Ettől függetlenül sok a barát, a régi ismerős a „bekasztnizottak” között, a szomszédos zárkában például a nagybátyja ül, nemrég érkezett, nyolc évig marad.
Nulla jövőkép
Nincs illúziója a jövőjét illetően: „Kimegyek 11 év után, és mindenhol kitagadnak. Senkinek nem kell egy olyan ember, aki ennyit ült. Pénz nélkül viszont nem vagy senki. Aki szabadul, nem sokat van kint. Maximum 6-7 hónapot, majd újra itt találja magát. Legutóbb az egyik srác egy hónapot töltött szabad levegőn, majd visszajött, mondván, nincs mit ennie kint. Ha éhes lesz a gyerek, mit mondok majd neki? Hogy nincsen?” Ő így látja, mások bíznak a börtönben megszerzett szakképzésben, sokan tervezik a majdani elhelyezkedést a tanult pék, targoncás, kőműves szakmában.
Lejárt az időnk, mennünk kell, érkeznek a csajkák, ebédhez készülődnek a rabok. A menü: húsleves és tejfölös csirkeaprólék tésztával.
Közös felelősség
Biczó parancsnok szerint a fogvatartottak későbbi sorsa az elítélt, a társadalom és az állam közös felelőssége.
„Ezeket az embereket 90 százalékban senki nem vette emberszámba kint. Úgy nőttek fel, hogy amikor a testvérük kiszabadult a börtönből, a család ünnepséget és nagy lakomákat tartott. Szabadulása napján lufikkal várták a kapuban, és megveregették a vállát, hogy végre felnőtt férfi lett belőle. Meg kell értetnünk velük, hogy nem ez a jó, a követendő példa” – vallja a parancsnok.
Visszanézve még látni, ahogy a délutáni műszak leadja a munkát az üzemben, a marhákat már befelé hajtják a mezőről, helyükre kerülnek a fadeszkák, a gépsor is megpihen. Egy időre. Holnap ugyanis minden kezdődik elölről. Újra és újra.
(Írásunk következő részében az ország egyik legújabb börtönébe, a Veszprém Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetbe látogatunk, ahol rabokkal beszélgetünk büntetésről és megmaradásról.)
