A világgazdasági válság közepén, a forint folyamatos romlása mellett, amikor már nem is a fizetés miatt, hanem magán a munkahely megtartásán aggódunk, joggal merül fel a kérdés: van ennél rosszabb? Sovány vigasz, de van, vagyis volt már. Náci és szovjet megszállás, nyilas árulás és a világ eddigi legnagyobb háborúja kellett hozzá, de megtörtént. Máig világcsúcs.
Háborús erőfeszítések
Az 1945-1946-os magyarországi hiperinfláció a II. világháború pusztításának köszönhető, de kezdete nem a harcok befejezéséhez kötődik. A háborús termelés finanszírozása már 1938-tól terhelte a költségvetést, az 1939. évi honvédelmi törvény gazdasági és egyéb megszorításokat hozott, és folyamatosan bővült a jegyrendszer is – nyilatkozta az FN24-nek Palasik Mária történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának osztályvezetője.
Egyre kíméletlenebbek lettek a beszolgáltatási kötelezettségek, az ipar és a mezőgazdaság a német és a magyar hadsereg ellátására termelt. Ahogy múltak az évek, úgy maradt mind kevesebb és kevesebb termék a civil lakosság igényeinek kielégítésére: a kötött gazdálkodás, a beszolgáltatás következtében 1943-tól folyamatos áruhiány lépett fel.
Kirabolták az országot
Ebből a különben is nehéz helyzetből rántotta még mélyebbre az országot a német megszállás és az ország hadszíntérré válása. A nyilasok hatalomátvételét követően szinte azonnal, 1944. október 17-én Szálasi Ferenc megállapodást kötött Edmund Veesenmayerral, Hitler teljhatalmú magyarországi megbízottjával a kiürítésről és a Magyarországról Németországba kiszállítandó javakról. Az előbbi azt jelentette, hogy a szovjet hadsereg elől – mintegy a „lakatlan föld”, az üres ország taktikáját követve – teljesen kitelepítsék a lakosságot. Az utóbbiba pedig beletartoztak az élelmiszerkészletek, a gyárak és üzemek felszerelése, ipari nyersanyagok, kórházi felszerelések és műkincsek.
Ezt november 14-én újabb megállapodás követte: a háború folytatásához fontos termelési ágakat átmenetileg Magyarországról a Birodalomba kell áttelepíteni, valamint, e javakat a németek felhasználhatják a közös háborúhoz. Az egyezmény következményeként a német hadsereg és a magyar kormány szinte egymással vetélkedve szállította ki az országból az értékeket: gyárakat, kórházakat, egyetemeket, bankok és pénztárak vagyonát, a Nemzeti Bank arany- és valutakészletét, a Budapesti Árvaszék kincseit, a vasúti gördülőanyagot, az állatállományt. A nyugatra hurcolt nemzeti vagyon értékét a párizsi béketárgyaláson 800 millió dollárra becsülték – emeli ki a történész.
Becslések szerint ebben az időszakban napi 4-8, úgynevezett 100 tengelyes vasúti szerelvény hagyta el Magyarországot, a nyilas minisztériumok feljegyzései szerint összesen 55 ezer megrakott vagon került ki Németországba. Az okozott károkat lehetetlen pontosan felmérni, a vasúton kívül megszámlálhatatlan magyar nemzeti kincset szállítottak nyugatra hajón és tehergépkocsikon is. A pusztítás betetőzéseként végül elrendelték a gyárak, hidak, középületek aláaknázását és felrobbantását. Mindezek miatt már 1944 végére a forgalomban lévő pengő mennyisége az 1938-as − utolsó békeév − értékének 26-szorosára emelkedett.
Zuhanás a szakadékba
Ehhez jöttek még a háborús veszteségek, valamint a német és a szovjet megszállással járó megpróbáltatások: a gazdák nem tudták hiánytalanul elvégezni az 1944. őszi és az 1945. tavaszi mezőgazdasági munkákat. A kifosztott ország gondjait súlyosbította az 1945. január 20-án megkötött fegyverszüneti egyezmény által előírt jóvátételi kötelezettség, amely teljesítése már az 1945-ös esztendőben a költségvetési kiadások legnagyobb tételét jelentette. Tovább rontott a helyzeten, hogy a Vörös Hadsereg is élhetett a pénznyomás jogával, így az 1945. év végére 62-szeresére emelkedett a forgalomban lévő pengő mennyisége.
A szükséges pénzügyi fedezet biztosítása érdekében a kormány az úgynevezett bankópréshez folyamadott, vagyis papírpénz kibocsátásával maga is gerjesztette az inflációt. Átmenetileg eredményes volt, de hosszú távon megbosszulta magát: felbomlott a forgalomban lévő pénz és a pénzért megvásárolható áruk mennyiségének az egyensúlya. 1945 végén már olyan mértékű volt az infláció, hogy az állami bevételek csak az egy tizedét tették ki a kiadásoknak. A szakadék egyre mélyült, és a pénzromlás addig nem látott mértékeket öltött.
4 kék, 3 piros
Az infláció megfékezésére a kormány 1945 decemberében dézsma formájában csökkentette a forgalomban lévő pénz mennyiségét: az 1000 és 100 ezer pengős bankjegyekre bélyeget kellett ragasztani, ezeket a pénzjegy értékének háromszorosáért lehetett megvásárolni. De alapvetően ez sem tudott javítani a helyzeten. 1946. január 1-jétől bevezették az adópengőt, amely kezdetben csak virtuális pénz volt, számolási egység, amely a napi inflációt egy indexszel követte. Azonban júniusban már megjelent az adópengőre szóló adójegy, és egyre többen ezt használták fizetőeszközként. Sőt, a fizetéseket is adópengőben adták ki, ugyanakkor ebből nem volt elég a bankokban.
Az 1946. július 4-i Világ című napilap írja: „Az utóbbi napokban igen nagy nehézségek mutatkoznak az adópengő vásárlása körül. Az elárusító helyeken, a posta- és bankfiókokban hatalmas tömegek álltak sort adójegyért, és a kora délutáni órákban a főváros egyes pontjain valóságos feketebörzék alakultak ki, ahol 35-40, sőt 50%-os felárral vásárolták az adópengőjegyeket azok, akiknek aznap a „nyakukon maradt” a pengő.”
A kofák a piacon már nem tudták követni az érvényben lévő bankjegyeket, a számjegyek után írandó nullákat, így voltak, akik csak a bankó színére utalva annyit írtak ki: 4 kék, 3 piros, de a legegyszerűbb volt kitűzni az adott termékre azt a címletet, amiért adták az árut, sokan ezt a megoldást választották. Jól tükrözi az állapotokat egy 1946-ban elterjedt vicc:
„– Apuka, mi az, hogy infláció?
– Infláció az, kisfiam, amikor az én jövő havi fizetésemből ebben a hónapban csak a múlt havi árak mellett tudnánk megélni.”
Elképesztő számok
Valóban így volt, sőt, talán még rosszabb: a forint bevezetésekor 400 ezer kvadrillió, azaz 4×1029-en pengőt ért egyetlen forint. Talán még emlékszünk a kémiaórákon tanult felfoghatatlan Avogadro-számra, ami 6,022×1023-on. Nos, a pengő és a forint átváltási értéke ennél csaknem egymilliószor több volt… Így néz ki leírva: 400 000 000 000 000 000 000 000 000 000. Az 1945-1946-os magyarországi hiperinflációt mértékében csupán a 2008-as zimbabwei közelítette meg, így máig a világtörténelem legnagyobb pénzromlásaként tartják számon – fogalmaz Palasik Mária.
Ugyanezt érzékelteti Tabi László klasszikussá váló korabeli glosszája, amely a Lúdas Matyiban jelent meg:
“Tájékoztatás a zsír áráról
Kedden a déli órákban elterjedt a híre annak, hogy a zsír kilója már 90 000 pengőbe kerül. Az a körülmény, hogy egy kiló zsír ára 100 000 pengő, élénken mutatja, hogy a fogyasztóközönség mennyire ki van szolgáltatva a feketepiacnak. Ki tud manapság 120 000 pengőt adni egy kiló zsírért? Mert nemcsak a zsír kerül 135 000 pengőbe, de a drágaság minden vonalon ijesztő. S ha meg is veszi valaki ezt a 165 000 pengős zsírt, pusztán zsírból táplálkozni nem tud. Lehetetlen állapot, hogy amikor egy kiló zsír 180 000 pengő, a fizetések nem emelkednek megfelelő arányban. 215 000 pengőt csak az tud ma zsírért adni, aki feketézik.
Mert a kisember számára ez a 238 000 pengő bizony nagy pénz, 296 000 pengőért sokat kell dolgozni, s míg valaki megkeresi azt a 367 000 pengőt, amibe egy kiló zsír kerül, ugyancsak elfárad. Valamikor 470 000 pengőért, vagyis egy kiló zsír áráért sarokházat lehetett vásárolni. Ma egy kiló zsír áráért, 540 000 pengőért már csak egy háromnegyed kiló zsírt lehet kapni.
Itt tenni kell valamit! A 768 000 pengős zsírt csak az tudja megfizetni, akinek van annyi pénze, hogy egy kiló zsírért 920 000 pengőt adjon. Mert bizony ma ennyibe kerül fél kiló zsír.” (História, 1980/1. 25.)
