„A felvetett probléma meglétét nem vitatva meg kell állapítanunk, – írja Hubai – hogy ha valóban e célból született a törvény, akkor az inadekvát választ adott erre a társadalmi kérdésre. Ez azt jelenti, hogy megoldás helyett új problémákat generál.” Majd rögtön hozzáteszi: a törvényalkotók – és köztük különösképpen is a teológiailag iskolázottak – legalább két ponton nagyot tévedtek. Elsõként is azért, mert a szétválasztott állam és egyház mindezt a – a törvény szavai szerint – „az együtt munkálkodás kölcsönös elõnyökön alapuló elveit megfelelõen érvényesítve” teszi.
Ezt a kölcsönös elõnyt, mondja Hubai „kevésbé emelkedett nyelven úgy hívják: üzlet; közkeletû idegen szóval: biznisz. A legkevésbé sem rossz dolog, mindnyájunknak szüksége van rá, s élünk is vele – ezért kár pejoratív hangsúlyt adni neki. Ha valóban így van, akkor a törvény az állam és (egyes) egyház(ak) bizniszérõl szól”.
A jó szándékú törvény azonban hamar kisiklik, – véli a szerzõ – éspedig azért, mert egy vallásos témáról szóló törvényt az e szakmában dilettánsok fogalmaztak meg, és ennek sajnálatos módon mind „az Országgyûlés által elismert egyházak”, mind az „el nem ismert egyházak”, mind az államot megjelenítõ ún. politikai elit, mind az egész magyarországi társadalom kárvallottja lesz.
A hiba már az elején, a vallási tevékenység fogalmának leírásával beépül a törvény szövegébe. „A törvényalkotó láthatóan nem tudja, milyen komplexek a vallások, legfeljebb egyetlent ismer, a sajátját. Az én vallásomat absztrahálom, tehát ilyenek a vallások – majd pedig megállapítom, hogy a másiké nem olyan, mint az enyém, következésképpen az nem is vallás, tehát nem lesz elismerve. A vallástörténet számos vallást ismer, és ezek között vannak ma is milliók által követettek, melyeknek nincsenek „tanaik”, a legkevésbé sem foglalkoznak „hitelvekkel”, és azokat nem rendszerezik, nem világmagyarázattal, hanem a kultusszal foglalkoznak – ettõl függetlenül vitathatatlanul vallások” – magyarázza Hubai, s mindezt ki vitatná?
Aztán így idéz Hubai: A törvény teológiailag leggyengébb – és egyben minden keresztényt/keresztyént sértõ – része a 7. § (1) „Az egyház, vallásfelekezet, vallási közösség (a továbbiakban: egyház) azonos hitelveket valló, természetes személyekbõl álló, önkormányzattal rendelkezõ, autonóm szervezet, mely elsõdlegesen vallási tevékenység gyakorlása céljából mûködik. E törvény alkalmazása során egyháznak minõsülnek a vallásfelekezetek és vallási közösségek is.”
Mert az egyház nem ez! – mondja.
„Ha a törvény szövegezõi kézbe vennék a diákjaimnak kötelezõ tankönyvet, õk is olvashatnák: egyház csak a kereszténységben van. Sem a buddhista szerzetesi közösség, sem az iszlám puszta azonossági elven nyugvó közössége, sem a zsidóság népi közössége nem egyház. És késõbb következik ennek történeti okadatolása. Ez az új törvény szempontjából azért fontos, mert a Magyarországon nyilvántartott 250-300 (érdekes, pontos adatra senki nem hivatkozik) vallásos közösség mintegy fele azonnal kiesik.”
A magyar parlament vette magának a bátorságot, és eldöntötte, melyik közösség lehet egyház, s melyik nem. Sokkal helyesebb lett volna tehát „vallási közösség”-et említeni a törvényben, véli Hubai. A hibának a tetézése 7. § (4) „Az egyház elnevezést csak e törvény szerint nyilvántartásba vett szervezet viselheti.”
(A teljes cikk az ÉS-ben olvasható!)
