A Republikon Intézet rendezvényén az Országgyűlés oktatási, tudományos és kutatási bizottságának elnöke kitért arra: alapvetően teljesítményelvű, minőségalapú finanszírozást kell bevezetni a felsőoktatásban. Kiemelte, hogy míg két évtizede az adott korosztály 11 százaléka járt felsőoktatásba (3 százalék egyetemre, 8 százalék főiskolára), addig ez az arány mára több mint 40 százalékra nőtt. Mint mondta, az nem igaz,hogy ma kevesebb jó mérnök kerül ki az egyetemekről, csak mellettük ott van sok rossz mérnök is. A tömegesedés önmagában nem baj – véli Pokorni – csak a rendszer struktúráján kellene változtatni.
Erre három irányt vázolt fel. “A vidéki főiskolákat filiálékká kell tenni”, ennek
keretében ma már elindult “egy második generációs integráció” a
felsőoktatási intézmények között. Másrészt a felsőfokú szakképzés egy részét szerinte a főiskolákra kell telepíteni, a szakképző intézeteknek pedig nagyobb feladatot kellene vállalniuk a felnőttképzésben.
Pokorni szerint el kellene azon is gondolkodni (még ha sokan ellenérdekeltek is ebben), hogy a megyeszékhelyeken felsőoktatási monopóliumok jöjjenek létre. Példaként hozta fel, hogy a vízügyi képzés java részét le lehetne vinni Bajára, ezzel párhuzamosan korlátozva e tekintetben a fővárosi kapacitásokat. Ugyanezen elv alapján Dunaújvárosban karbantartó mérnököket kellene képezni, vagy esetleg Kaposváron állatorvosokat.
Zabhegyező szak
Pokorni szerint a minőségi gondoknál még nagyobb problémák vannak a szükségességgel. „Ma nem azt vizsgáljuk kell-e zabhegyező szak, hanem azt, hogy az papíron megtanítja-e a diákokat elég hegyesre formálni a zabot.” Megbízható diplomás pályakövetésre van szükség, amelynek alapján a leendő hallgatók és szüleik nagyjából tudnák prognosztizálni, milyen eséllyel, milyen jövedelemmel tud elhelyezkedni az egyetem után a fiatal. Erre nem ad választ a kormány elé kerülő „alapvetés”.
A volt oktatási miniszter bírálta a korábbi felsőoktatási koncepciót, amely konzerválta volna a jelenlegi pazarló rendszert. Mint mondta, abban a „professzorok Paradicsomát” álmodta meg néhány jó szándékú ember, ahol az államnak az egyetemek szükségletei szerint kellett volna finanszíroznia a felsőoktatást. Figyelmeztetett, hogy ne voluntarista, akarnok módon erőltessük rá az oktatási reformot az országra, mert az ilyen reformok mindig megbuktak. Ugyanakkor – a beszélgetésen az ezzel kapcsolatos szkepszisét hangoztató Schlett Istvánnak válaszolva – hozzátette, van lehetőség megújítani, jobbá tenni a felsőoktatási rendszert.
Nincs ára a minőségnek
Horn Gábor, a Republikon Alapítvány elnöke helyénvalónak nevezte, hogy kitolódik a munkavállalási életkor alsó határa a tanulmányok hosszabbodásával. Addig azonban, amíg nincs ára annak, hogy értékes színvonalú tudáshoz jussanak hozzá a hallgatók, addig nem lesz magasabb a felsőoktatás színvonala – fogalmazott.
Alapvető problémának nevezte, hogy a magyar felsőoktatás nem került be a nemzetközi vérkeringésbe, továbbá nem tartotta reálisnak, hogy másfélszer annyi pénzt költsenek az eddigiekhez képest a felsőoktatásra az elkövetkező időszakban.
Nagy Dávid, a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájának elnöke problémaként említette: ha valaki külföldre megy ösztöndíjjal, egészen biztos, hogy tovább tartanak majd a tanulmányai, mint azoknak, akik nem mennek külföldre. Az ipari szektornak az ösztöndíj- és a felsőoktatás finanszírozásában nagyobb részt kellene vállalnia – hívta fel a figyelmet.
Schlett István, az ELTE tanára megjegyezte: jelenleg “erőteljesen csökken a hallgatók és az oktatók motivációja” a felsőoktatásban. Ezt azzal indokolta, hogy “ritka az az oktató manapság, amelyik főtevékenységének tekinti az egyetemi oktatást”. A tanárok szétaprózzák magukat, több helyen dolgoznak, olyan munkahelyeken, ahol jobban megfizetik őket és ahol nagyobb társadalmi presztízsnek is örvendhetnek.
Setényi János oktatáskutató megjegyezte: a nemzetközi, kétnyelvű diplomás képzést kellene mihamarabb beindítani, de ehhez a viszonyok jelenleg nem megfelelőek.
Tóth Csaba, a Republikon Intézet stratégiai igazgatója a kerekasztal-beszélgetés előtti előadásában rámutatott: nincs magyar felsőoktatási intézmény az első 300-ban a világon. Kiemelte ugyanakkor, hogy nem feltétlenül a népességszám nagysága vagy a gazdaság fejlettsége határozza meg a felsőoktatás színvonalát. Negatívumként említette, hogy a magyar egyetemek, főiskolák a nemzetközi kutatásokban mindössze 3,3 százalékban vesznek részt, és azt is, hogy a nemzetközileg nem idézett magyar tanulmányok aránya jelentősen megnőtt az utóbbi 15 évben.
Mint elmondta, Magyarországon egy oktatóra 17 hallgató jut, ez alig marad el az OECD-átlagtól (15,8). Arról is szólt, hogy nő a vállalkozások által finanszírozott kutatások aránya, ezzel együtt csökken az egyetemeké.
