Költséges választási ígéretei teljesítésével kezdte hivatali idejét a Medgyessy-kormány, amivel meghatározta a most véget érő négy év makrogazdasági pályáját. Szakértők máig vitatkoznak, érdemes volt–e még jobban felborítani a gazdaság egyensúlyát és átmenetileg – két, két és fél évre – a belső fogyasztásra bízni a gazdasági növekedést. Az ellenzők szerint az egyensúlytalanság csak növekvő áldozatokkal korrigálható, mások viszont úgy vélik, hogy a közszféra fizetéseinek, a humán tényező megbecsültségének kijavítása nem tűrt halasztást. A lényeg: a két száznapos program még 2002 nyarán átlagosan 50 százalékkal megemelte a közszféra dolgozóinak bérét, adómentessé tette a minimálbért, növelte a családi pótlékot és a szocpolt, valamint fokozatosan bevezette a 13. havi nyugdíjat. A kabinet az év végén a szellemi szabadfoglakozásúaknak és a kényszervállalkozóknak az eva bevezetésével kedveskedett.
Az állam költekezését a lakosság költekezése követte: többletjövedelmüket az emberek egyszerűen felélték (legalábbis a kiskereskedelmi forgalom adataiból erre lehet következtetni), ráadásul hiteligényük is megnőtt, ami példátlan lakás- és autóhitel-felvételi hullámot indított el, ez pedig a lakosság tartalékainak elapadásához vezetett. A makrogazdasági hatások nem maradtak el: 2002-2003-ban egyre lassult a belső fogyasztás vezette növekedés, nőtt a folyó fizetési mérleg hiánya, amit a hazai megtakarítások elapadása nyomán csak külföldi hitelekből lehetett finanszírozni. Mindez az államháztartási egyensúlyra is rendkívül rossz hatást gyakorolt: a kormányzati ciklusban nem volt egyetlen év sem, amikor az államháztartási hiány ne lett volna jóval nagyobb az év végén, mint amekkorát a kabinet az év elején tervezett.
A kormányzati ciklus legfontosabb mutatói (a számok millió euróban)
A vártnál rendre nagyobb hiány két pénzügyminiszternek is az állásába került: 2004 elején László Csabát menesztette Medgyessy Péter egy váratlan deficitadat nyomán, majd az utód Draskovics Tibornak formálisan az adóreform lassúsága miatt kellett távoznia 2005 tavaszán. A gyakori pénzügyminiszter-csere nem segítette a magas hiányadatok és a kiadásuk pillanatában sem túl reális kormányzati prognózisok miatt megingott befektetői bizalom helyreállítását.
Kormány kontra jegybank
A bizonytalankodó gazdaságpolitika az elmúlt négy évben többször is spekulációra ösztönözte a befektetőket a forintpiacon. A krízishelyzetekben a Magyar Nemzeti Bank és a kabinet mindig határozott egyetértésben – bár nem feltétlenül jól – döntött, míg a nyugalmi szakaszokban durva szócsaták jellemezték a kormány és a jegybank viszonyát.
Az első figyelmeztető jel 2003 januárjában érkezett: akkor a jegybank az alapkamat kétszázalékos csökkentésével és mintegy 5 milliárd euró felvásárlásával sikeresen védett ki egy forint melletti spekulációt. Június elején viszont durvát hibázott a pénzügyi és a monetáris irányítás, amikor a kivitel támogatása érdekében váratlanul leértékelte a hazai deviza ingadozási sávját (a sávközépet 276,1 forintról 282,36 forintra gyengítették). A döntés nyomán meginduló forint elleni spekulációt az MNB először 100, majd ennek hatástalanságát látva újabb 200 pontos kamatemeléssel tudta csak megfékezni. Novemberben aztán a történelem némileg ismételte önmagát: a térségbeli gazdasági bizonytalanságot és a nem javuló magyar egyensúlyi helyzetet látva a jegybank hirtelen 300 bázispontos kamatemelés mellett döntött, így az alapkamat 2003 végén 12,5 százalékon tetőzött. 
László Csaba és Draskovics Tibor – volt miniszterek egymás közt (Fotó: MTI)
2004-ben sok kis lépéssel 9,5 százalékosra csökkent az alapkamat, amely 2005 végére fokozatosan 6 százalékosra süllyedt; ez még így is a legmagasabb Európában. A spekulációk utáni nyugalmasabb időszakot a kormány és a jegybank durva szócsatája jellemzi, ami egészen napjainkig tart. Járai Zsigmond jegybankelnök szerint a súlyos egyensúlytalanságok miatt a forint árfolyama csak ilyen magas kamatszint mellett tartható fenn, míg kormányzati politikusok úgy vélik, a költségvetésnek jelentős többletterheket jelentő és a gazdasági növekedést is visszafogó kamatszint indokolatlanul magas. Persze nem mindig fogalmaznak ilyen árnyaltan: Járai többször közelgő gazdasági csődről vizionált, míg Gyurcsány Ferenc kormányfő úgy vélte, hogy „beledöglünk az erős forintba”, és az MNB tudatosan árt a gazdaságnak.
Nem javította a két gazdasági centrum kapcsolatát a jegybanktörvény 2004 végi módosítása sem, amely négy fővel bővítette a Monetáris Tanácsot, ráadásul az új tisztségek betöltését a kormányfőre bízta. Az MNB elnöke szerint ezzel súlyosan sérült a jegybank függetlensége, a kormányfő viszont avval érvelt, hogy most lett igazán önálló a testület, mert tagjai eddig kizárólag a jegybankelnöktől függtek.
Nem közeledtünk az euróhoz
Az első, még László Csaba által beterjesztett konvergenciaprogram az euró 2008-as bevezetését tűzte ki célul, csakhogy a vártnál állandóan magasabb deficitadatok hamar irreálissá tették a Medgyessy-kormány elképzelését. Az eurózónai tagságot megelőző ERM II-es árfolyamrendszerhez ugyanis csak 3 százalékosnál alacsonyabb GDP-arányos államháztartási hiánnyal lehet csatlakozni.
A kormány többször átírta az EU-nak benyújtott konvergenciaprogramját, majd a közös valuta bevezetésének tervezett időpontját 2010-re halasztotta. Az újabb és újabb középtávú gazdaságstratégiákat az Európai Bizottság rendre elfogadta, bár a testület többször megjegyezte: nem látják pontosan, mitől fog csökkenni a deficit.
2005-re a kormány kivételével gyakorlatilag mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy 2010-ben nem lesz magyar euró, mert 2008-ra a hiány nem mérsékelhető 3 százalékosra. Néhány napra még Gyurcsány Ferenc is megingott: többször úgy nyilatkozott, hogy fejlesztési és szociális céljait nem hajlandó feladni az euró 2010-es bevezetése érdekében. A vitába ekkor már Joaquin Almunia uniós pénzügyi biztos is beavatkozott: az uniós támogatások megvonásával fenyegette meg hazánkat, amennyiben a kormány nem tesz eleget az EU hiánycsökkentő ajánlásainak.
A disputát a felek egyelőre jegelik: az új kormánynak szeptember elsejéig kell beszámolnia a bizottságnak arról, miként is teremt egyensúlyhoz közelibb állapotot pénzügyeiben. Mind az MSZP, mind pedig a Fidesz programjában szerepel az euró 2010-es bevezetése, bár a pártprogramokban hiánycsökkentő intézkedéseket nem találni.
Sikeres volt a magánosítás
Az első meglepő sikert a Postabank magánosítása hozta: a szakértők által várt 60-70 milliárd forint helyett az osztrák Erste 101 milliárd forintot fizetett az utolsó, jelentősebb lakossági üzletággal rendelkező állami pénzintézetért. Ez akkor – 2003 szeptemberében – privatizációs rekordbevételnek számított.
A következő évben a kabinet 160 milliárd forintot kapott a Richter-részvényekre váltható kötvényekért, eladta az állami Mol-pakett jelentős részét, és foglalkoztatási garanciákkal értékesítette a Dunaferr Rt. állami részvénycsomagját is.
A magánosítást pártolók körében azonban az igazi sikert 2005 végén aratta a kormány, amikor is a BAA 464,5 milliárd forintért vette bérbe 75 évre a ferihegyi repülőtér üzemeltetési jogát. A brit cég a hatalmas vételáron túl arra is kötelezettséget vállalt, hogy öt év alatt legalább 65,5 milliárdot fordít a reptér fejlesztésére.
Begyorsultak a végére
A Gyurcsány-kormány elődeihez képest jelentősen hozzányúlt az adórendszerhez: eltörölték a középső szja-kulcsot, szélesítették az alsó kulccsal adózók számát, és törvénybe foglalták ötéves adócsökkentési programjukat. Jelenleg a két kulcs 36 és 18 százalékos, a sávhatár évi 1,550 millió forintos jövedelemnél húzódik, ami a program szerint 2010-ig fokozatosan 3 millió forintra emelkedik. A kabinet ezek mellett a benzin esetében 2005. október 1-jétől, más árucikkek esetében pedig 2006 januárjától 25-ről 20 százalékosra mérsékelte a legfelső áfakulcsot, ezzel is több pénzt hagyva a lakosságnál.
A Száz lépés programjának jelentős része a foglalkoztatottság szintjének emelését célozza. A munkanélkülieket álláskeresőkké nevezték át, új támogatási formákat dolgoztak ki egyes foglalkoztatók számára, továbbá a törvények keményebben büntetik a színlelt munkaszerződéseket és a feketemunkát.
A változtatások irányával a gazdaság szereplői egyetértenek, azok mértékével nem feltétlenül; a lépések hatása az eltelt kis idő alatt nem ítélhető meg pontosan.
