Igazuk lett azoknak, akik úgy látták: ha a jegybankra nem nehezedik piaci nyomás, akkor önként nem is csökkenti a kamatot. Az előző napok felfokozott várakozása lelohadt, a héten nem hívták össze soron kívüli ülésre a monetáris tanácsot, így ennek nem is állt módjában kamatot csökkenteni, miként tette azt november 18-án.
PILLANATNYI ÍNSÉG. Pedig a múlt csütörtökön, amikor az Európai Központi Bank (ECB) 50 bázispontot (azaz fél százalékpontot) vágott a frankfurti irányadó kamaton, még azt lehetett hinni, hogy példáját az Magyar Nemzeti Bank (MNB) is követni fogja. A forint azon a napon 236,51-ig erősödött, azaz 14,34 százalékra távolodott el az árfolyamsáv közepétől (az MNB jegyzése szerint). A fölfokozott várakozásokat az is mutatta, hogy az állampapír-piaci hozamok azonnal 21-35 bázisponttal estek az egy évnél nem hosszabb lejáratokon. A bankközi piacon forintínség támadt, az egynapos (overnight) kamat az MNB által kínált 10 százalék fölé került, ami a külföldi befektetők keresletét sejteti. Ám a csoda csak egy napig tartott. Péntektől az árfolyam-erősödés megállt, a hozamcsökkenés lefékeződött, a bankközi forinthiány megszűnt.
A november 18-i kamatcsökkentést több napon át tartó piaci nyomás előzte meg, sőt, egy napon át még követte is. Akkor a kamatmérséklés mértéke csalódást keltett, amint azt vezető bankárok hangoztatták is bíráló nyilatkozataikban. Ám az MNB-nek végül is sikerült a maga tempójához igazítania a piaci várakozásokat. Most az MNB-re – a frankfurti kamatvágás napját nem számítva – nem nehezült különösebb pénzpiaci nyomás. Így viszont a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége (MGYOSZ) elnökének támadása is “afféle Piszkos Fred-i hatást” váltott ki. Széles Gábor, több más vállalkozói érdekképviselettel együtt, lemondásra szólította föl Járai Zsigmond MNB-elnököt, mivel úgymond, nem a magyar gazdaság, hanem az EU érdekeit képviseli. Nos, a jegybank nemhogy elnökéből, de a kamatból sem engedett.
Bérindexálás?
Az Országos Érdekegyeztető Tanács (OÉT) megállapodása, amely szerint a versenyszférában a jövő évi fizetésemeléseknek a reálbérek 4,5 százalékos növekedését kell biztosítaniuk, nem más, mint bérindexálás – foglalt állást a múlt hét elején az MNB monetáris tanácsa. Vagyis a jegybankosok gyanúja az, hogy a béreket utólag igazítják az inflációhoz, ha a drágulás netán nagyobbra sikeredne a 2003-ra meghirdetett 5 százaléknál.
A Pénzügyminisztérium (PM) számításai szerint az OÉT megállapodásának teljesüléséhez elegendő a szerény, 5,2 százalékos bruttó béremelkedés. Ez nagyobb ugyan a korábban ajánlott 3,0-4,5 százalékos emelésnél (illetve az Európai Uniónak augusztusban bemutatott program szerinti 3-4 százaléknál), de nem éri el a jegybankban még elfogadhatónak tartott 6,0 százalékot. A PM szerint az adóterhek enyhítése miatt a nettó bérek lényegesen nagyobb mértékben nőhetnek, sőt, 1 millió 650 ezer forintos éves fizetésig minden jövedelmi kategóriában elegendő a 4 százalék alatti bruttó béremelés a 4,5 százalékos reálbér-növekedés teljesüléséhez. Azaz, a maliciózus értelmezés szerint a megállapodó szociális partnerek különösen a jobban kereső munkavállalók (ágazati szinten: a pénzügyi szektor, a vegyipar és a villamosenergia-ipar dolgozói) sorsát viselték a szívükön. Igaz, később az OÉT két szervezete, a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége és a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége külön megállapodásban rögzítette, hogy az említett reálkereset-emelkedést bruttóban 4-7 százalékos bérfejlesztés biztosítja.
Egyelőre legalábbis. Előbb-utóbb viszont valószínűleg csökken a kamat, ezt a piac bekalkulálta már. Ma 8,62 százalék éves kamat mellett lehet 3 hónapos forinthitelhez jutni (a Reuters hétfői jegyzése szerint), ugyanezt a hitelt azonban három hónap múlva 7,62, hat hónap múlva 7,03, kilenc hónap múlva pedig 6,88 százalékért ígérik. Azaz a piac a mai 9 százalékos alapkamatnál több mint 2 százalékponttal kisebb kamatot vár jövő ilyenkor, más szóval 2003. decemberig jó 2 százalékpontnyi kamatvágást árazott be.
RÖVID TÁV, HOSSZÚ TÁV. A kamatcsökkenés körüli vitának legalább kétféle vetülete van: egy rövidebb és egy hosszabb távú vonatkozása. Részben arról van szó, hogy az október vége óta felgyorsult uniós csatlakozási folyamat óhatatlanul is mérsékli a különbségeket a csatlakozó országok monetáris politikái között. Ezt a folyamatot már személy szerint Wim Duisenberg ECB-elnök is sürgeti: egy, a múlt hét végén tartott belgiumi konferencián arra biztatta a csatlakozó országok – köztük Magyarország – jegybankvezetőit, hogy mielőbb igyekezzenek bevezetni az eurót az unióba lépés után.
Mivel hazánkban a kamatok nominális szintje magas – például a lengyel, szlovák és különösen a cseh kamathoz képest -, arra lehet számítani, hogy a külföldi alapok, amelyek befektetői kedve amúgy is megnő a közelgő európai integráció miatt, különös érdeklődést mutatnak a forint iránt. Ezért a kamatcsökkentő érvelések egyik része – például a pénzügyminiszteré (Figyelő, 2002/40. szám) – úgy szól, hogy a célul kitűzött árfolyamszint alacsonyabb kamatszint mellett is fenntartható. Az október vége óta eltelt idő részben igazolja ezt a feltevést: a lengyel és a szlovák jegybanknak sikerült a kamatcsökkentéssel feltartóztatni a nemzeti valuta további erősödését, viszont a forint ingadozásokkal ugyan, de izmosodik a november közepe óta (lásd a grafikont). Ami előbb-utóbb elkerülhetetlenné teszi az újabb kamatvágást.
Ám a növekedés kontra inflációfékezés dilemma, amiről fennhangon folyik a vita, hosszabb távú és mélyebb problémát érint. Surányi György egykori jegybankelnök vetette föl körülbelül egy éve, hogy az euróövezethez csatlakozás túlzott siettetése – és ami vele jár: a minél gyorsabb dezinfláció és felértékelés – visszavetheti a magyar gazdaság fejlődését, felzárkózását. Az európai pénz bevezetése azt is jelenti, hogy a magyar gazdaság termelékenységben, piacképességben ugyanazzal a mércével méretik meg, mint a nyugat-európai – és ha ennek nem tud megfelelni, tartós elmaradásra lesz ítélve, mint oly sok fejlődő ország. Ugyanezért nem lényegtelen, hogy a felzárkózóban lévő magyar gazdaság mekkora része képes bekapcsolódni a külkereskedelembe, és mekkora részét zárja ki az erős forint.
Bizonyos fokú monetáris védettség, azaz leértékelés esetleg segíthetne a felzárkózás strukturális gondján. Ennek ára némi többlet infláció lenne, ahogy ez nemegyszer elhangzott már. Csakhogy a túlzott jegybanki szigort bíráló álláspont ma már óhatatlanul is azt a gazdaságpolitikát igazolja, amely a mostani tetemes költségvetési hiányhoz, a termelékenységet meghaladó ütemű béremelkedéshez, csökkenő megtakarításokhoz vezetett. Ezen inflációs veszélyek ellen a jegybanknak nyilván föl kell lépnie. Egyszerre jelentkeznek az inflációs és a növekedési veszélyforrások. Itt az ideje, hogy szövetkezzenek ezek ellen a választott és a kinevezett gazdasági vezetők, és egyezségre jussanak a monetáris politika kérdéseiben.
