Magyar sztár Indiában

Amíg el nem felejtem: a fejre pottyant bangladesi űrkutatólány köszöni, jól van, a robogóoktatás a család közbenjárására áprilisban folytatódik. Még annyit a történethez: kíváncsi vagyok, hogyan boldogulna a „pörgős” Európában, mondjuk Németországban az az orvos, aki a már szinte teljesen meggyógyult bangladesi barátnémnak azt mondta, biztos ami biztos, hat hétre vonja ki magát a forgalomból, azaz feküdjön le szépen, és se tanulás, se barátok, se olvasás, se tévé, se semmi a következő 42 napban.

Sztárvilág

Nem hagyhatom szó nélkül, egyre durvább az időjárás, rettegve várom, mikor olvad rá a fejemre a fekete bukósisakom, már a ventillátor is csak kavargatja a meleg levegőt. Helyzetemen nem segített az sem, hogy új szobába, azaz új kemencébe költöztem. A meleg évszak kezdetét jelzi, hogy egyre több helyen néznek rám megrökönyödve, ha kávét akarok inni, hiszen ilyenkor (szerintük) minden normális ember valami hűvös itókával kényezteti magát, úgy tűnik, a kávé itt olyasmi szezonális dolog, mint otthon az őszibarack, vagy a bejgli.

No de hát akkor a lényeg: bár a magyar sztárokkal még nem vehetem fel a versenyt, én is megtettem az első lépéseket az önmegvalósítás és a hírnév rögös útján, nemrég ugyanis egészalakos fényképemmel ragyogtam be India hétköznapjait az egyik legnagyobb országos napilap helyi mellékletében. A várt hatás sem maradt el, még aznap többen is rám köszöntek, hogy láttak az újságban, sőt még az utazási irodában is azzal fogadtak, hogy ma már láttak egyszer.

Abban egyébként hasonlítok a magyar sztárok többségéhez, hogy nekem sem kellett túl sokat tennem mindezért, a helyi újság igénytelen szerkesztői ugyanis havonta egyszer felfedezik, hogy van egy halom külföldi a város legpatinásabb egyetemén, ráadásul, ha jól időzítenek, akad egy-két fehér is közöttük, akiket mint bazári majmokat lehet mutogatni.

Természetesen a nevemet nem sikerült rendesen leírniuk (Chabba), hiszen meg sem kérdeztek (!), viszont azt is feltüntették, hogy Hungary, ráadásul pont focizni készültem a szuper sportszerkómban, szóval mi ez, ha nem országimázs? Igazán támogathatnának otthonról, hogy így népszerűsítem az országot!

Holi Több ünnep és seregnyi látványosság veszi körül ezt a napot. A Holi egyrészt ünnepe a gonosz felett győzedelmeskedő jónak, másrészt a színek fesztiválja, de vannak olyan részek Indiában ahol a központi elem a hagyományos ősi rítusok és táncok felelevenítése. Kialakulása sem egyértelmű, több különböző legendát ismernek arról, miként alakultak ki az ünnepi szokások. Az egyik legnépszerűbb történet Hiranyakasipu király nővéréről, a sátáni Holikáról szól, aki öccse kérésére merényletet követett el annak fia, Prahlad herceg ellen, ám a dolog visszájára sült el: a herceg helyett Holika volt az, aki nem élte túl a merényletet. Halála után a nagynéni visszatért és megbocsátásért esdekelt a herceg lábai előtt, aki végül megígérte neki, hogy egyszer egy évben megemlékeznek róla – ez a nap a Holi. Ennek „bevezetéséül” szolgál a Kis Holi, melyet az ünnep előestéjén tartanak. Hatalmas tábortüzet raknak, amelyet – elsősorban a gyerekek – körültáncolnak, énekelnek, így ünnepelve a gonosz halálát. Sokan haza is visznek a parázsból, hogy otthon újra lángra lobbantsák. Másnap aztán már a színeké a főszerep, a közös őrület részeként különböző színű porokkal szórják meg egymást az indiaiak, a fiatalok nem ritkán festékszóró pisztollyal „esnek egymásnak”, de az sem ritka, hogy az embert ismeretlenek egyszer csak nyakon öntik egy vödör vízzel.

Az ünnep varázsa

Nemrégiben mi is ünnepeltünk, igaz, ez valamelyest izgalmasabb és színesebb volt, mint az otthon megszokott március 15-i beszédek. Az ünnep neve Holi, a színek ünnepe, és meglehetősen gátlástalanul, ugyanakkor nagyon látványosan élik meg. Sajnos mindez elég kényelmetlenül érintett, mivel svéd barátom korábban egy doboz Fenivel kedveskedett nekem, amiről annyit kell tudni, hogy ez egy Goában előállított igen erős rövidital és annyira, de annyira rossz, hogy lepereg a szemem előtt az életem már akkor is, ha csak beleszagolok.

Nos, az ajándék elfogyasztása éppen az ünnep előtti estére esett, így másnap reggel életem legelviselhetetlenebb másnaposságában szenvedve kellett szembenéznem egy fél tucat festékszóró gépfegyverrel, jó néhány festékes vízzel teli vödörrel, kiegészítve egy pár szimplán vízzel töltött lufival és sok-sok emberrel, akik festékporba mártott kezüket mindenáron az én arcomon akarták elhelyezni. Erről szól az ünnep. Ismerkedéstől a búcsúzkodásig mindez körülbelül húsz másodpercig tartott, s mire kinyitottam a szememet már az alsónadrágom is legalább nyolc színben úszott, és csupán annyi energiám maradt, hogy számba vegyem, melyek azok a ruhadarabjaim, melyeket most látok magamon utoljára.

A nehezen eltávolítható festékeknek köszönhetően még napokkal később is teli volt az ország piros és zöld fejű emberkékkel. Északabbra is láthattam belőlük bőven, hiszen az ünnep másnapján hajnali négykor már a Delhibe tartó vonaton ásítoztam, hogy találkozzam barátaimmal, akik három hétre ruccantak át a magyar tavaszból az itteni hőségbe.

Kilátás a vonatról

Első magányos, 26 órás indiai vonatozásom egyébként igen kellemesre sikerült, mivel anyagi okokból alacsony osztályra vettem jegyet, így egy teljes napig szinte együtt éltem egy jammu-i családdal (Jammu Kasmir mellett van) és egy tibeti társasággal. Előbbiekkel különösen összebarátkoztam, és az indiai úti kapcsolataim egyik legnagyobb előnye, hogy mivel nincs közös nyelv, így beszélgetni sem kell.

Az együttlét kimerül abban, hogy ők megkínálnak engem banánnal, én meg őket keksszel, és sokat mosolygunk egymásra. Most mondjuk annyival volt izgalmasabb a helyzet, hogy volt köztük egy teljesen gyogyós néni is, aki nem sok közvetlen kapcsolatot ápolt a külvilággal, viszont pont az én ágyamon üldögélt. Ám ilyen apróságoktól én már nem jövök zavarba, amúgy is a nagy barátságnak köszönhetően legalább három különböző ágyon szunyókáltam az út alatt. Az viszont érdekes volt, hogy a család férfi tagjai külön-külön legalább négyszer vonultak el imádkozni – az éppen szabad ágyra.

A hajnali órákban tűnt fel Delhi külvárosa, melyen átvonatozva jócskán megváltozott a városról kialakult képem. Korábban az egyik levélben azt írtam, hogy a fővárosban még egyetlen nyomornegyedet sem láttam. Hát túl vagyunk az első találkozáson…

Ráadásul abban a szerencsében volt részem, hogy a vonat éppen a reggeli tisztálkodás óraiban szelte át a hullámpalából, papírdarabokból és levelekből összetákolt kalyibákkal zsúfolt területet. Úgy éreztem magam, minta megkaptam volna a főszerepet „A világ egy vécékagyló szemszögéből” című filmben. Egymás után slattyogtak elő a dzsumbujból az emberek, hogy pár másodperccel később laza guggoló állásban elhelyezkedve a felkelő nap első sugarainak a pucér fenekükön megcsillanó fényében mutassák be az arra haladó utazóközönségnek anyagcseréjük működésének részleteit.

2004. március

A következő rész: