Százmilliók követik az eseményeket, és százmilliók látják: nincs hiány csodálatos gólokból, remek cselekből. A kapusok párducként vetik magukat a labdára, a lábfejre passzolt ötvenméteres átadások után tízezrek hördülnek fel az ámulattól, tapssal jutalmazva a világ legkedveltebb játékának minden mozzanatát.
Lehetne hát miről írnom a zöld gyepen történteket elemezve, ám én úgy látom, az összes eddig feljegyzett sikeres csel, hálóba csapódott, gólt érő lövés nem hatotta meg úgy a világot, mint az a néhány perces ének, aminek hangja a spanyol-ír meccse vége felé betöltött egy negyvenezres stadiont. Egy dal volt csupán, az ír szurkolók dala, amely alighanem megrengette a futballvilágot.
Mert mi is történt? A spanyol válogatott már 4-0-ra kiütötte az íreket, amikor sok ezernyi ír száj dalra nyílt, sok ezernyi ír érezte úgy: nekik, itt és most ki kell állniuk csapatuk mellett. A csapat mellett, ami ugyan elsőként búcsúzott az Eb küzdelmeitől, de… De mindent megtett azért, hogy ott lehessen a kontinensviadalon, és mindent megtett azért, hogy méltóan képviselje hazáját.
A lelkes írek pontosan tudták a pályán és a lelátón is, hogy tudásuk nem mérhető a gigászokéhoz, senki nem hitte, hogy egy percig is beleszólhatnak a végső győzelemért folytatott harcba. De tomboltak a lelátón, a játékosok szántották a gyepet, szakadt róluk a víz, izmuk pattanásig, görcsbe rándulásig feszült, kihozták magukból mindazt, amire tudásuk legjavából futotta. És ezt szurkolóik pontosan látták. Nem szidtak, éltettek. Nem sírtak, bíztattak. És énekeltek, csak énekeltek, összeállva tegnap a világ legnagyobb kórusává.
A mérkőzés szűkszavú jegyzőkönyvébe csak ez került: Spanyolország – Írország 4-0 (1-0). Gdansk, 38 ezer néző. Vezette: Pedro Proenca (portugál). Gólszerzők: Torres (4., 70.), David Silva (49.), Fabregas (83.)sárga lap: Xabi Alonso (54.), Martinez (76.), illetve Keane (36.), Whelan (45.+1), St. Ledger (84.)
Ám ezek a szomorú-boldog ír szurkolók csapatukat éltetve (Given – O’Shea, St. Ledger, Dunne, Ward – McGeady, Whelan (Green, 80.), Andrews, Duff (McClean, 76.) – Keane, Cox (Walters, a szünetben) gyöngybetűkkel írtak egy sokkal szebb lapot a futball történelem könyvébe. Egy olyan oldalt, amit nekünk, magyaroknak nagyon nem ártana akár naponta is fellapoznunk. Hogy lássuk: a hazafiaság, hazaszeretet nem közhelyes beszédektől, mások gyűlöletétől, térdig lógó kokárdáktól, múlton búsongástól, a régi dicsőség borgőzős felemlegetésétől fényesedik. Hanem olyan emberektől, akik a bajban lévő, talán kicsit meg is alázott honfitársaik mellé állnak. És egy daltól, aminek hangja talán még a felhőpáholyból meccset néző angyalok szemébe is könnyeket csalt csütörtök este.
