Megalapozta Trianon a gazdasági modellünket

Bár sokan emlegetik az elmúlt 20 évet a magyar gazdaság szerkezeti gondjairól szólva, valójában legalább ennyi joggal okolható az elmúlt 90 év is.

Éppen 90 éve történt ugyanis, hogy Magyarország a trianoni békeszerződéssel elvesztette területének több mint kétharmadát – ami egyben azt is jelentette, hogy búcsút mondhatott nyersanyagai legnagyobb részének. A monarchia felbomlása és a népessége közel 60 százalékának elvesztése pedig brutálisan lecsökkentette a belső piac méretét.

Nyitottá vált a gazdaság

Magyarország egyik pillanatról a másikra kikerült a világpiacra, külkereskedelemre utalt ország lett – állapítja meg Honvári János Magyarország gazdaságtörténete Trianontól a rendszerváltásig című könyvében.

A háború által szétzilált, legyengült Magyarország erre pedig nem volt fölkészülve, és a magyar gazdaságot azóta is sorozatosan sújtó válságok mintha azt mutatnák: az igazi, hosszú távon is működő alkalmazkodó stratégia megtalálása még mindig várat magára.

„(…)annyira nyomorúságosak az életkörülmények, annyira előrehaladott a társadalom fölbomlása, hogy az nem igényel további elemzést” – írta többek között az első világháború utáni Magyarország állapotairól John Maynard Keynes A békeszerződés gazdasági következményeiben.

A munkáival a közgazdaságtant később gyökeresen megújító tudós az angol küldöttség pénzügyi tanácsadójaként vett részt az első világháború utáni béketárgyalásokon.

Elveszett nyersanyagok

De nem végig, ugyanis a győztes hatalmak mohósága és szűklátókörűsége miatt elkeseredett közgazdász lemondott közszolgálati állásáról, és egy szenvedélyes hangú, de számadatokkal bőségesen alátámasztott könyvet írt, erkölcsi és praktikus okokból is elítélve a megszületett békeszerződéseket. „Ha tudatosan Közép-Európa nyomorba döntésére törekszünk, nem marad majd el a bosszú sem” – írta könyvében profetikus erővel. Keynes a magyar, osztrák és orosz területeken kialakult viszonyokkal kapcsolatban azt írta: „A helyzet szembeszökő példája annak, mennyi szenvedést bír el egy ember és meddig folytatódhat egy társadalom hanyatlása.”

Ilyen állapotában vált szélsőségesen nyitottá hazánk gazdasága, s próbált szembenézni a világpiac kihívásaival. Magyarországnak mindenáron exportálnia kellett, hogy hozzájusson a múlhatatlanul szükséges nyersanyagokhoz. A megmaradt területeken ugyanis az immáron kis állam területéhez mérten nagy feldolgozóipari kapacitások maradtak, a működtetésükhöz szükséges nyersanyagok java része viszont az elcsatolt területekhez került. A vasérctermelés például évi 3,9 millióról 1,2 millió mázsára csökkent – és éppen a rosszabb minőségű ércet adó bányák maradtak meg, amelyek érceit a magyar kohók – ércdúsító híján – nem tudták földolgozni – derül ki Honvári könyvéből. Elveszett évi 3500 kilogramm arany, 12 000 kilogramm ezüst, 105 ezer mázsa réz, s még hosszan lehetne folytatni a sort.

A monarchia területére méretezett kapacitások kihasználhatatlanokká váltak az új helyzetben. Az olajfinomítókba nem jutott elegendő olaj, a malmokba búza, a hajógyártás sem az ország új nagyságára volt méretezve. Hogy a helyzet – ha lehetséges – még rosszabb legyen, az új határokat következetesen úgy húzták meg, hogy a vasúti fővonalak az új Magyarország területén kívülre essenek, ami az ország közlekedésére gyakorolt katasztrofális hatást. Mindemellett még jóvátételt is kellett fizetni a győztes hatalmaknak.

Eladósodás és kiszolgáltatottság

A következmények: nyomor és infláció. A tojás ára például 1924-ben 36 818-szorosa a háború előttinek – írta Honvári. A költségvetési hiányt az állam bankjegyek nyomtatásával fedezte, ezért szabadult el az infláció. A bérek nem nőttek az árakkal arányosan. Hegedűs Lóránt pénzügyminiszter megpróbálta a kiadások csökkentésével, az adók emelésével, és monetáris szigorral orvosolni a bajokat, ám ez a reálgazdaságra volt katasztrofális hatással.

A költségvetést végül külföldi hitelekkel tették rendbe, és sikerült leszorítani az inflációt is. A normalizáló viszonyokat látva a külföldi befektetők további óriási összegeket mertek kölcsönözni, először inkább csak megyéknek, városoknak, később vállalatoknak is. A nagy világgazdasági válság 1929-ben Magyarországot a régió legeladósodottabb államaként érte, éppen úgy, mint 2008-ban. Hazánknak a nemzetközi tőkepiacoknak való kiszolgáltatottsága nem éppen új keletű.

Hasonlóan nagy múltra tekint vissza a magyar gazdaság függősége a németétől. A magyar növekedési kilátások jelenleg leginkább a német ipari termelés alakulásától függenek „A magyar export fő felvevőpiacainak számító uniós országok (elsősorban Németország) gazdasági növekedésével párhuzamosan a magyar export bővülése is fokozatosan közelíti a válság előtti szintet” – reménykednek a hatályos konvergenciaprogram szerzői is. Németország vált a legjelentősebb fölvevő piaccá már a 30-as években a különböző egyezményeknek köszönhetően, Németország részesedése a kivitelben 1937-ben 42 százalék, 1941-ben közel 60 százalék. Hab a tortán, hogy a német fél nem tett mindenben eleget az egyezményekben vállalt kötelezettségeinek.

A második világháború után kialakult tervgazdaságban persze átalakult a külkereskedelmünk, a KGST által meghatározott külkapcsolatok sem tették Magyarország gazdaságát a korábbinál kevésbé kiszolgáltatottá. A nyersanyagok szűkössége pedig a 70-es években, azok világpiaci árának emelkedésével – amelynek hatása a KGST-országok közötti elszámolásban is megjelent – adott kemény pofont a nemzetgazdaságnak és segítette az újabb eladósodási hullámot.

A kis belső piac, a gazdaság nyitottsága, az energia- és nyersanyagfüggőség jelenleg is korlátozó cölöpjei a gazdaságpolitikának.

A magyar gazdaság kicsisége, törékenysége és a külső hatásoknak, konjunktúráknak való kiszolgáltatottsága történelmi örökségünk. Adottság, amellyel még álmainkban is számolnunk kell.