A tengeri élővilágra, ezen belül is elsősorban a halakra, bálnákra, tengeri teknősökre és cápákra, a környezetpusztító halászati eljárások jelentik az egyik legnagyobb veszélyt. A hálókba ugyanis gyakran beakadnak még nem ivarérett, kifejletlen, ezért nem értékesíthető példányok is. A másik probléma, hogy a hajókról a tengerbe hulladékként visszadobott állatkavalkádban sokszor már a hálókban megromlott egyedek is fellelhetők.
Az EU halászatért felelős miniszterei december 19-e és 21-e között tartják Brüsszelben soron következő tanácskozásukat, ahol várhatóan döntenek a 2006-ra vonatkozó halászati kvótákról, valamint a szükséges védelmi intézkedésekről. Ez utóbbiak szükségességét hangsúlyozandó, a WWF Ausztria közleményében néhány példával szemlélteti a jelenlegi környezetpusztító, felelőtlen eljárásokat.
Sekélytengeri halászat
Az aljzatot lánccal kvázi letapogató halászat az egyik legkártékonyabb módszer. Leginkább az Északi-tenger part menti, 150-200 méteres sekély zónájában élő közönséges lepényhal (Pleuronectes platessa) és a közönséges nyelvhal (Solea solea) lehalászására használják.
Az eljárás lényege, hogy a hajók sűrűn felszerelt, nehéz láncokat húznak végig a tengerfenéken, ezzel nemcsak az előbb említett fajokat verik fel, hanem a tengerfenéken útjukba kerülő élővilágot is megtizedelik.
A halászok gyakran alkalmaznak a megengedettnél sűrűbb szövésű hálókat, amelyeken nem jutnak át a még kifejletlen, kisméretű halak sem, pedig ezek fogása tulajdonképpen tilos. Az ilyen jellegű sekélytengeri halászat következtében csak az Északi-tengeren évente mintegy 160 millió étkezéshez elegendő hal pusztul el! Becslések szerint a kifogott lepényhal 80 százalékát visszadobják a tengerbe, mert túl kicsi, és így nem hozható kereskedelmi forgalomba, illetve gyakran azért, hogy több hely maradjon a drágábban eladható nyelvhalnak.
Mélytengeri halászat
A pazarlás nem ér véget az Északi-tengernél, a halászati iparnak a mélytengeri részek lehalászására kifejlesztett módszerei is jócskán környezetpusztítóak. E régiókban az igen lassan fejlődő fajták miatt a halállomány megújulása viszonylag hosszabb időt vesz igénybe, és ezt a problémát tetézi még az is, hogy nagyon magas az elpusztított fiatal halak és a nem értékesíthető kifogott fajok aránya.
Az Írországtól és Skóciától nyugatra fekvő halpadokon hetekig, de néha hónapokig is leeresztve tartanak mélymerülő hálókat, többek között a fokozottan veszélyeztetett mélytengeri cápák begyűjtésére. Az akár több ezer kilométer hosszúságot is elérő hálók láthatatlan falat képeznek, így ami él és mozog, fennakad rajtuk. Amennyiben a hálókat csak hosszú idő után emelik ki, a fennakadt halak közel 60 százaléka is elpusztulhat, emberi fogyasztásra nem alkalmasak.
„Ilyen és ehhez hasonló folyamatok megállítására van szükség a decemberi miniszteri találkozón. Korlátozni kell az európai mélytengeri halászatot, és szigorítani kell a háló sűrűségére vonatkozó előírásokat” – áll a WWF-Ausztria közleményében.
