Egy burmai, akarom mondani mianmari utazás nyugodtan hasonlítható egyfajta túlélőversenyhez. Ahol mellékesen megtekinthető egy ország is – Mianmar. Az országba bejutni sem egyszerű. Laoszból készültem a mindig izgalmas határátlépésre, de hogy-hogy nem, Laosz és Burma közt nincs határátkelő. A kábítószer, főleg ópium azért tonnaszám lépi át a határt – egyelőre zavartalanul. A területet némi iróniával – vagy anélkül? – aranyháromszögnek is nevezik: Laosz és Burma – Vietnam értékes közreműködésével – a világ három legnagyobb ópiumgyártója között van. Talán jobb is, hogy nincs itt határátkelő.
Az utazóknak meg van kötve a kezük, kénytelenek Thaiföldre utazni – egy extra nap, extra vízum és a hozzá tartozó költségek -, és onnan megközelíteni a titokzatos Mianmart. Szerencsém van, az egyetlen thaiföldi határátkelő épp üzemel. Ez nem mindig van így, az utóbbi néhány esztendőben robbant már ki tűzharc a burmai és thai katonák közt. “Most béke van” – közli mosolyogva a thai finánc. 
A tájékozódáshoz kattintson ide! (Forrás: LP)
Alig lépek az egykori Burma területére, katonák jelennek meg, szívélyesen betessékelnek egy irodába, ott röviden előadják, hogy örülnek látogatásomnak, de fájdalom, nem folytathatom utam szárazföldön, az előttünk fekvő terület le van zárva, repülőgépre kell ülni a következő nagyvárosig, Mandalay-ig. A valódi okok homályban maradnak, még a hivatalos verziót sem hangolták össze a csinovnyikok.
Egyikük kijelenti, hogy nagyon rosszak az utak, és a saját érdekemben…, a kormány nem vállalhatja a felelősséget, mások mintegy őszintén bevallják, hogy a hegyi falvakban gyakori a lövöldözés. A nép ajkán pedig legendák születnek és terjednek a végeláthatatlan állami ópiumföldekről. Ezután aláíratnak velem egy papírt, hogy sem vallási, sem politikai ügyekbe nem avatkozom.
Mezítláb a templomkertben
Hiába az egymillió lakos, Mandalay falu maradt, javarészt egy-két szintes kő koloniál, a geometriai belvároson kívül nádból épült házakkal. Az aszfaltos utcákat homokos-köves váltogatja. Rozoga riksák, az utak mellett gargantuai tepsiken lapos csapati-kenyereket sütő, verejtékező pékek, a kereszteződésekben épült közkutaknál mosakodó nők-férfiak különös hangulata ragadja meg az embert az első pillanatban. A többi rajtunk múlik. 
Az erődöt és a királyi palotát keresnünk sem kell. A négyzet alapú vörös téglából emelt vár majdnem két kilométer hosszú, és vizesárok veszi körül. A falakon kívül viszont semmi sem eredeti, a második világháborúban porig égett minden. Shwenandaw Kyaung viszont megúszta. Annak ellenére, hogy a cölöpökön álló impozáns buddhista templom építéséhez csak fát használtak. És nem nézték az órát a fafaragók a díszek elkészítésénél.
A templom egy kolostor része, melyet annak rendje és módja szerint alacsony kőkerítéssel vettek körbe. A kolostor szent, ezért le kell vetnünk lábbelinket. A fiatal szerzetesek sem tesznek másként, és mezítláb szerelik a szent templomkertben narancssárga bogárhatú Volkswagenjüket. De azért csak óvatosan, a kertben termő fák száraz, diószerű terméseire jobb nem rálépni. 
Rossz lelkiismerettel bérelek egy biciklis riksát. Ötven körüli vidám, kuszafogazatú férfi pedálozik. Van egy tippje: az aranyfüstkészítő-műhely, sógora vagy valakije vezeti, de semmit sem muszáj vásárolni, ha nem akarok. Saját szememmel látom, hogy a gombostűfejnyi aranyat egy detektívregény lapjai közé helyezik, majd egy óráig kalapáccsal csapkodják. Aztán négy darabba vágjak és öt órán keresztül ütlegelik kalapáccsal. Az eredmény nem marad el, leheletfinomságú aranyat kapunk, melyet akár el is fogyaszthatunk, ahogy azt a főnök meg is teszi.
Sofőrömnek népes a családja, valakije tradicionális fafaragással foglalkozik. Megnézem a műhelyt, aztán akad még valaki a famíliában, aki a régi-régi hímzőtechnika hagyományait őrzi. Tágas műhelyben hímezik a lányok a flitteres, tükrös, elefántos, ezüstös kelméket. Egy fagylaltozó zárja a sort. Az árnyékszínházat kihagyom.
Mianmarban nincsenek bankautomaták és bankban sem tudunk pénzt felvenni. A nálam lévő nem elég mindenre, főleg, ha még sokat reptetnek a rossz utak miatt. Mindennek a Mandalay körül kirándulótávolságban, a nap sugaraiban már ezer éve tüzesedő történelmi varosok romjai itták meg a levét.
Templomerdő
Ha hihetünk a térképnek, Bagan kevesebb mint 200 kilométerre fekszik Mandalay-tól. A különleges utaknak, a busz tetejére kötözött tonnányi csomagoknak, bicikliknek, motoroknak, zsákoknak, egyebeknek a jóvoltából nyolc órát töltünk országúton. Időnként állunk csak meg a pusztaság kellős közepén, a buszos haverjának a boltjánál, hogy falatozzunk valamit a felülárazott étlapról.
Az útikönyv szerint 150 templom található a néhány kilométeres félsivatagos síkságon. Szerintem sokkal több. Egy óráig tekertem bérelt kerékpáromon, és amerre csak néztem templom, templom, templom. Vörös téglából, natúr, vagy fehérre festett, arany kupolával díszített. Kis kápolna méretű képződménytől a bazilikáig. Több a templom, mint a fa. Talán csak a kígyók vannak többen. A díszítőelemek között elefántok és mindenféle szörnyek találhatóak, és természetesen a primitíven megmunkált aranyozott Buddha szobrok, melyek nem ritkán emelet magasak. Micsoda szerencse, itt is van egy domb, ahonnan az egész templomültetvény belátható. 
Fullasztó a hőség, innék egy lassit (ejtsd:lásszi). A helyi ital joghurtból és hideg tejből készül, sósan vagy édesen szolgáljak fel, kívánság szerint, vagy éppen gyümölccsel turmixolva. Tervem meghiúsul. A felszolgáló sokat tűrt ábrázattal közli, hogy épp nincs áram. Marad a forró és erős tea, melyet tejkrémmel fogyasztanak. Hozzá majszolhatunk néhányat a kis batyukból. Krumplival és zöldségekkel vannak töltve. Az olcsóbb kifőzdékben egy asztalra sokszor egy alpakkapohár jut, ebből kortyol mindenki, és egy kockás kendő a közös szalvéta. És ha végeztünk, kilöttyintjük a maradék ismeretlen eredetű vizet a pohárból, lefordítjuk az asztalra, és ezzel jelezzük, hogy a pohár tiszta.
Este megint áramszünet van. A hotel generátorának búgása elringat, már alszik is az ember. És jól teszi, mert másnap 17 órás busz útnak néz elébe.
|
A burmai buszok egyik különlegessége, hogy ötös sorokban vannak benne az ülések. El lehet képzelni, mennyire kényelmesek. Ehhez jön még, hogy a társaságok valamiféle kartellba tömörülnek, és mindegyik – nyilván igazodva a helyi igényekhez – kizárólag éjszaka indít járatokat. A buszozás egyébként izgalmas időtöltés. Az autók egykor a baloldalon közlekedtek, mint Angliában. A nyolcvanas években aztán a szocialista fantazmagóriáktól kísértett Ne Win tábornok, aki puccsal szerezte meg a hatalmat, asztrológusának a tanácsára irányt váltott, a közlekedés nemkülönben. Egy előzés a jobboldalon egy jobbkormányos busszal így igazi kaland lett. Amolyan oroszrulettféle. Hajnalban érkezem meg a fővárosba. A hotelek drágák, és teljesen mindennapos dolog, hogy a szobáknak nincs ablakuk.
Yangon és egész Mianmar legfontosabb vallási központja Swedagon Paya. A dombtetőn ágaskodó sztupák, templomok erdejében valósaggal eltévedek. Túldíszített, agyonfaragott templomok, imahelyek, minden aranyozott. Mezítláb barangolok. Egyes templomokban egész családok esznek, anyák szoptatnak, tisztába teszik a csecsemőt a kövezeten. Másokban a magányosok keresik az Istent. Megint másutt a tudósabb lelkek imádkoznak szent szövegekkel kezükben. A központi aranyozott sztupát csak férfiak látogathatják. Mindenütt olaj ég és füstölők. 
Az átlagos yangoni utca énnel profánabb. Fa labdával tengózó kölykök, 100 forintos kínai napszemüveget és bételdiót árusító boltosok, púpos, lomha tehenek, zsúfolt koloniál utcák, szoknyás férfiak határozzak meg a belváros hangulatát. Piros a foguk a bételtől és kockás, kék-zöld szoknya melle inget viselnek. Az alsónemű opcionális.
Dél felé folytatnám az utam, Thaiföld felé, de erős deja vu érzések kíséretben felvilágosít egy hölgy az irodában, hogy arrafele rosszak az utak, repülnöm kell, sőt, bármerre is mennék Thaiföldre, a repülést nem úszom meg.
