Ha a nyugdíjreformról szóló vita lényegére vagyunk kíváncsiak, két tényről nem szabad megfeledkeznünk. Az első, hogy a törvénytervezet szerint a nyugdíjrendszer domináns része továbbra is a felosztó-kirovó rendszer lesz; minden magyar állampolgár megkeresett jövedelmének legalább 20 százalékát továbbra is egy olyan rendszerbe fogja fizetni, amely a mindenkori befizetésekből folyósítja mindenkori szolgáltatásait. Ugyanúgy, ahogyan eddig. Az új rendszernek legalább annyira sajátja lesz a bírálói által oly sokat emlegetett szolidaritás, mint a ma működőnek. Sőt, hozzá kell tennünk: a jövedelmek 20 százaléka nemzetközi összehasonlításban igencsak magas arány.
A második dolog, amiről nem szabad megfeledkezni: az új nyugdíjrendszerbe való belépés választható. A pályakezdőkön kívül mindenki maga döntheti el, hogy jövedelmének továbbra is teljes 30 százalékát a társadalombiztosításnak, vagy ebből 10 százalékot egy általa választott magánnyugdíjpénztárnál lévő nyugdíjszámlára kíván-e befizetni. Ha valaki úgy gondolja, hogy az új rendszer nem nyújt számára elég garanciát; hogy hátralévő aktív éveiben nem gyűlik össze elegendő megtakarítás a tőkeszámláján; netán szeretne többet “szolidarítani”, akkor megszerzett jogainak csorbítása nélkül fizethet be és vehet igénybe szolgáltatást a felosztó-kirovó első pillérből. Ugyanúgy, ahogyan eddig tette. Ebben az esetben az állam továbbra is mindazokat a garanciákat nyújtja számára, amelyeket eddig. Így például egy átlagfizetésű járulékfizető jó esélyt szerez arra, hogy az élete során befizetett összeg felét folyósítják neki nyugdíjbavonulásától élete végéig. Ugyanúgy, mint eddig.
Akkor hát az egész nyugdíjreform sok hűhó semmiért? Természetesen nem. Ugyanis a reform bevezet egy rendkívül fontos és új elemet: a választás lehetőségét. Nehéz túlbecsülni annak jelentőségét, hogy az egyénnek választási lehetősége lesz élete legfontosabb pénzügyi döntésében. A lehetőség persze nincs ingyen; az intelligens döntés előfeltétele a sokszor nehéz mérlegelés.
A döntést az teszi ennyire nehézzé, hogy az egyénnek szembesülnie kell a jövőjével. Mérlegelnie kell keresőképességét, illetve azt, hogy milyen módon tud alkalmazkodni a munkaerőpiac változó igényeihez. Magyarán: pénzügyi stratégiát kell kialakítania. Mindezért viszont felhatalmazást nyer arra, hogy saját sorsát irányítsa.
De, mint minden választásnak, ennek is megvan a kockázata. Az igazi kockázati tényező és egyben legkiszámíthatatlanabb szereplő: az állam. Az állam ugyanis, felelőtlen fiskális és monetáris politikával, illetve inkompetens szabályozással, a leggondosabb mérlegeléssel hozott egyéni döntést is keresztül tudja húzni. Az állam sem a mai nyugdíjrendszerben, sem a következőben nem garantáló, hanem kockázati tényező.
A nyugdíjreformnak természetesen célja, hogy kapcsolat jöjjön létre a befizetések és a szolgáltatások között, hogy a tőkepiac fejlődhessen, és ezáltal produktívabb új munkahelyek jöjjenek létre, s így az állam hosszú távú elkötelezettségei mérséklődjenek. De talán még ezeknél is fontosabb cél az, hogy a választás szabadságával az egyén függetlenebbé váljon az államtól, felnőttebb lehessen az élet nagy döntéseiben. A nyugdíjreform legfontosabb üzenete a választás szabadsága, az egyén szabadsága.
(A szerző befektetési bankár)
