A teljes összeolvadás során a két, világméretekben közepes nagyságú cégből Európa harmadik és a világ ötödik legnagyobb acélgyára születik. A lépés felgyorsíthatja az európai acélipar lassan haladó racionalizálását.
Mivel a munkanélküliség jelenleg az 1930-as évek óta a legmagasabb, a német politikusok igyekeznek megakadályozni, hogy a két nagyvállalat összesen 192 ezer munkásából, akik közül 58 ezren vannak az acélágazatban, “túlságosan sokat” bocsássanak el. Ez, valamint a szakszervezetek fellépése eredményezte, hogy a Krupp március 20-i vásárlási ajánlatát 24-én éjszaka visszavonta, majd három nap múlva mégis döntöttek a vállalati együttműködés és egyesülés új formáiról. A befektetők szerint a vállalatoknak pénzügyi hasznuk származik a terv végrehajtásától. A Krupp Hoesch és Thyssen részvényeinek árfolyama a szürkepiacon a magasba szökött. Négy nap alatt a konkurens gyártók papírjai is emelkedtek: a British Steelé 3,1, a francia Usinor-Saciloré pedig 6,7 százalékkal.
Az európai acélgyárak mai problémái abban gyökereznek, hogy a II. világháború után politikailag domináns termelőket hoztak létre. Egyes országokban, például Franciaországban és Nagy-Britanniában államosítottak. Máshol pedig, így Németországban is, magánkézben maradt az ágazat, de szigorú állami felügyelet alatt. A háború utáni gyors termelésbővülést követően az 1970-es éveket már horribilis termelési költségek és hatalmas többletkapacitások jellemezték. Nagyarányú elbocsátások következtek: az európai acéliparban az 1970-es évek eleji 900 ezres létszám mára körülbelül 330 ezerre apadt, és a komoly állami támogatásnak köszönhetően rohamosan emelkedett a termelékenység.
A csökkenő állami erőforrások miatt azonban a kormányok a privatizáció eszközéhez folyamodtak. Az úttörő brit kormány 1988-ban adta el a British Steelt; a cég azóta a fejlett világ egyik legkevésbé hatékony termelőjéből a legjobbak közé küzdötte fel magát. Angliát Franciaország követte, amely 1995-ben adta magánkézbe az Usinor Sacilort, és Olaszország is áruba bocsátotta a tőzsdén nem jegyzett Riva jelentős részét. Jelenleg Spanyolország készül arra, hogy a CSI állami acélgyár egy részét stratégiai befektetőnek adja el. (A valószínű vevő az Usinor Sacilor.)
Guy Dollé, az Usinor Sacilor stratégiai tervezési igazgatója úgy becsüli, hogy jelenleg az európai acéltermelés mindössze 17 százaléka van állami tulajdonban, szemben az 1994-es 40 százalékkal. A privatizációval a kormányok jórészt felhagytak a nagyösszegű állami támogatások folyósításával, s ezzel betartják azt az 1994-es EU-megállapodást, amely szerint támogatás csak kutatásra, környezetvédelemre és a kapacitáscsökkentés finanszírozására adható.
A magánvállalatok – a holland Hoogevens, a luxemburgi Arbed, a német Krupp Hoesch, Thyssen és mások – több ezer munkást bocsátottak el, hogy hatékonyság tekintetében fel tudják venni a versenyt a British Steellel.
Németországban, ahol Európa legnagyobb, a kontinens össztermelésének 25 százalékát adó acélipara működik, fontos fúziók történtek. A Krupp 1991-ben vette meg a Hoesch-t. A Krupp Hoesch és a Thyssen egyesítette rozsdamentes acél- és lemeztermelését, és folyamatosan tárgyalt a nagy összeolvadásról.
Az elmúlt tíz év ugyan átalakította az ágazatot, az európai acélipar pénzügyi teljesítménye azonban még ma is gyenge. A Salomon Brothers amerikai befektetési bank számításai szerint csak a British Steel és az Usinor Sacilor ér el a tőkeköltséggel egyenlő átlagos megtérülést, bár a Krupp Hoesch sem sokkal marad el ettől.
Az acélgyártás roppant érzékenyen reagál az üzleti ciklusokra, mivel a piac igen szeszélyes. Akár 50 százalékos árváltozások is előfordulhatnak már a kereslet viszonylag szerény mértékű – a csúcs és a mélypont közötti 15 százalékos – ingadozása esetén is. A vállalatok azon igyekeznek, hogy a jó években – mint amilyen az 1995-ös volt – elég nyereséget termeljenek ahhoz, hogy a rosszabb évek – a ’90-es évek eleje, majd pedig 1996 – alacsony profitját, illetve veszteségét elviseljék.
A kapacitástöbblet azonban az egész üzleti ciklusban nyomott nyereséget okoz. Az elmúlt 15 év elbocsátásai ellenére még ma is körülbelül évi 190 millió tonnányi az európai nyersacél-termelési kapacitás, mivel a gyárak a termelést a leghatékonyabb üzemekre összpontosították. Az európai kapacitástöbblet a becslések szerint eléri az évi 20 millió tonnát. Tavaly Nyugat-Európában a nyersacéltermelés 162 millió tonna volt, valamivel kevesebb, mint az 1995-ös 170 millió tonna.
