Olyan világban élünk, ahol sok mindent nem ismerünk, vagy sok minden rejtve marad a szemünk elől, s ahol kénytelenek vagyunk megbarátkozni a gondolattal, hogy a tudásunk korántsem terjed ki mindenre. Mindezek alapján nem meglepő, hogy az elmúlt évek legjobb közgazdasági tanulmányainak többsége olyan kérdésekre összpontosított, ahol a folyamatok egyik meghatározó eleme éppen a bizonytalanság.
Az a kutatási terület pedig, amelyért a legfrissebb közgazdasági Nobel-díjat az október 10-i bejelentés szerint odaítélték, még erőteljesebben rávilágít arra, milyen fontos szerepet játszik az információ birtoklása a gazdasági gondolkodásban. George A. Akerlof, a berkeleyi University of California, A. Michael Spence, a Stanford University és Joseph E. Stiglitz, a Columbia University professzora azért a munkáért kapták a díjat, amit a “piacok működése az információ asszimetrikus megoszlása esetén” témakörben egymástól függetlenül folytattak.
Magyarán, a három közgazdász azzal nyert, hogy azokat a piacokat vizsgálta, ahol egyes emberek rendelkeznek bizonyos információval, mások viszont nem. Ez különböző helyzetek egész sorára vonatkozhat.
Egy ember például, amikor megpályáz egy állást, sokkal többet tud a saját képességeiről és a gyengéiről, mint a potenciális munkaadója. Egy vállalat pedig, amikor bankkölcsönért folyamodik, jobban tisztában van tényleges pénzügyi kilátásaival, mint a megkörnyékezett pénzintézet.
Az aszimmetrikus információ közgazdaságtana igen egyszerű üzenetet fogalmaz meg: a piacok fölöttébb furcsán és meglepően viselkednek, amikor nem mindenki fér hozzá egyenlő mértékben az információhoz. Ilyen helyzetben tehát a kormányok beavatkozására vagy valamilyen más adminisztratív szabályozásra lehet szükség annak érdekében, hogy tökéletesítsék a piacok működését.
Akerlof, Spence és Stiglitz kitüntetése azon közgazdászok jelentős győzelmeként fogható fel, akik azt hangoztatják, hogy széles szakadék tátong az ideális szabadpiaci gazdaságról szőtt elképzelések és a tökéletlen világ valósága között. Akerlof és Stiglitz az elmúlt években különösen erőteljesen tiltakoztak az ellen, hogy a gazdaság folyamatait a hagyományos tankönyvi bölcsességek alapján kezeljék. Legutóbbi dolgozatában Akerlof például kimutatja, hogy némi infláció akár még segítheti is a munkanélküliség csökkentését. Stiglitz pedig a közelmúltban azt igyekezett nagy erőfeszítésekkel megértetni, hogy hibás politika a bérek lefaragását és a kamatlábak emelését megkövetelni azoktól az országoktól, amelyek hitelért folyamodnak – noha éppen ehhez ragaszkodott éveken át megfellebbezhetetlen axiómaként a Nemzetközi Valutaalap (IMF).
Mint látható, e nézet nem általánosan elfogadott, ennek dacára mindhárom férfiú oszlopos tagja a közgazdasági elitnek. Stiglitz korábban a Világbank vezető közgazdásza, valamint Bill Clinton elnök gazdasági tanácsadói testületének feje volt. Spence ma egy kockázatitőke-társaság társtulajdonosa, előzőleg viszont kilenc éven át a Stanford Business School dékáni székében ült.
Azokat a vizsgálatokat, amelyekért a díjat nekik ítélték, a hetvenes-nyolcvanas években végezték. Akerlof kutatásai rávilágítottak, hogy a privát egészségbiztosítás egy “fordított kiválasztási rendszer” mentén épül föl, amely meggátolja a normális piaci folyamatok működését. Éppen azok az emberek akarnak ugyanis egészségbiztosítást vásárolni, akiknek az esetében nagyobb az egészségügyi kockázat. Ez azonban megdrágítja a díjakat, csökkentve annak a valószínűségét, hogy egészséges emberek is az egészségbiztosítók ügyfeleivé váljanak, ami pedig még tovább növeli a biztosításért fizetendő összeget.
Hasonlóan logikátlan folyamatok mehetnek végbe a hitelpiacokon is. A nyolcvanas évek elején Stiglitz rámutatott, hogy amikor a gazdaság leszálló ágba kerül, a bankok előszeretettel “racionalizálják” hitelkihelyezéseiket, ahelyett, hogy egyszerűen addig emelnék a kamatokat, amíg azok nem fedezik a hitelek veszteségét. Az ok: jobbára azok a vállalkozások folyamodnak ilyen helyzetben kölcsönért, amelyek nagy valószínűséggel kerülnek a csőd szélére, s a pénz a túléléshez kell nekik. Azaz a bankok recesszió idején korlátozzák a hitelkiáramlást, amivel csak tovább fokozzák a bajt. Következésképpen aktivista monetáris politikára van szükség, amely képes ellensúlyozni a hitelracionalizálási lépéseket.
A példákat még hosszan lehetne sorolni. Akárhogy is, az idei Nobel-díj annak a jele, hogy a közgazdaság-tudomány valóban belépett az információs korba.