Az angol nyelv helye európában – Közös nevező helyett vízválasztó?

Mintha megütötte volna a lottófőnyereményt, akkora szerencséje volt Antonio Sanznak. Ezt a kistermetű, göndör hajú spanyol férfiút 1965-ben – 10 éves korában – elkérte szüleitől egy amerikai professzor, hogy a tengerentúlon járassa iskolába. A család örömmel fogadta a lehetőséget, elvégre Amerika fényesebb jövőt ígért a gyermek számára, mint az a Madridtól északra lévő tejgazdaság, ahol az apja dolgozott. A fiatal Sanz tehát elutazott az óceán túlpartjára, de minden nyáron hazalátogatott, megpakolva philadelphiai történetekkel és az Újvilág érdekes tárgyaival: varázslabdával, baseball játékosokat ábrázoló kártyával, Bob Dylan-lemezekkel.

Az amerikai beiskolázás igazi haszna persze az angol nyelv elsajátítása volt. Sanz gyorsan tanult, s a felsőbb évfolyamokon már jobb eredményt ért el az évenkénti képességfelmérő tesztek szóbeli részén, mint angol anyanyelvű osztálytársainak többsége. Amikor pedig a New York állambeli Clinton városka Hamilton College-ének elvégzését követően visszaköltözött Spanyolországba, szinte kapkodtak utána az ott működő amerikai cégek. Első munkáltatója a Procter and Gamble lett.

Napjainkban az immár 46 éves Sanz – három gyermek apja – a Vodafone egyik madridi menedzsereként kamatoztatja Philadelphiában szerzett nyelvtudását. Ám második “anyanyelvének” globális helyzetében időközben lényeges átalakulás ment végbe. Az angol mostanság sem nem különleges, sem nem különös, sőt már-már nem is számít idegen nyelvnek.

ALAPVETŐ ESZKÖZ. A válasz mostanra egyértelművé vált. Az angol az életnek szinte minden szegmensében – a politika, a kereskedelem, a pénzügyek, a műszaki tudományok területén – elhódította a közös nyelv státusát. S a használata Európában már egyáltalán nem korlátozódik csupán a társadalom felső rétegeire. Igen, az angol nyelv immár az öreg kontinens kötőanyagaként szolgál, egymáshoz kapcsolva a regionális politikai és gazdasági unióra törekvő nemzeteket, például finneket, franciákat, portugálokat. “A közös nyelv nélkülözhetetlen ahhoz, hogy érvényesüljenek az egyesített európai munkaerőpiac előnyei” – szögezi le Tito Boeri, az egyik milánói egyetem közgazdász professzora.

Megállapítható tehát: Európa nyelve immár az angol. S jóllehet, a felnőttek egy része még nem jutott el ennek felismeréséig, a dolog a napnál is világosabb a fiatalok számára. “Ha egy franciával akarok beszélni, akkor az angolt kell használnom” – mondja Ivo Röwekamp, egy 11 éves heidelbergi fiú.

Mindennek óriásiak az üzleti életre gyakorolt hatásai. Eljutottunk oda, hogy már nemcsak a cégek felsővezetőinek van szüksége az angol nyelv ismeretére. A vállalatok globalizálódásával és szervezetük demokratizálódásával az alkalmazottak – álljanak a hierarchia bármely fokán – naponta szembesülnek azzal az elvárással, hogy birtokában kell lenniük a közös nyelvnek. Az olyan, korábban a leghatározottabban franciának, illetve németnek tekintett vállalatoknál, mint a Renault vagy a BMW, a menedzserek, a műszakiak, de még a magasabb beosztású kékgalléros munkások is napi telefon- és e-mail-kapcsolatban állnak európai, amerikai és japán munkatársaikkal, illetve ügyfeleikkel. A kommunikáció nyelve az esetek túlnyomó részében az angol, amely ezzel olyan alapvető eszköz lett az üzleti életben, mint a csavarhúzó az iparban.

KISEBBSÉGBEN. Ez eddig nagyon szép, de maradt egy kis probléma. Villámgyorsan eljutottunk odáig, hogy az angol nyelv ismerete Európában előfeltételévé vált a jobb állások elnyerésének, azonban – mint azt az Európai Bizottság jelentése megállapítja – a kontinens lakosságának csak 41 százaléka beszéli ezt a nyelvet, s még kisebb az a kör, 29 százalék, amelynek tudása elegendő egy tartalmasabb párbeszéd lefolytatásához.

Milyen haszon származik az angol nyelv ismeretéből? A munkaerő-közvetítő cégek állítása értelmében az angolul tudók keresete 25-35 százalékkal magasabb, s ez nem csupán az irodai alkalmazottakra érvényes, hanem a termelésben dolgozó munkásokra is. Talán még fontosabb: az angolul beszélők eséllyel indulnak az irigyelt “felső kategóriás” pozíciók elnyeréséért, míg az “egynyelvűek” számára elérhetetlenek maradnak az ilyen lehetőségek.

Egy generációval korábban még nem egészen így álltak a dolgok. Az európai cégek működése túlnyomó részben belföldi tevékenységre koncentrálódott. Így azután elegendő volt alkalmazniuk egy kis csapatnyi angolul beszélő “nemzetközi szakértőt”, hogy azok tartsák a kapcsolatot a londoni bankárokkal és a chicagói berendezés-szállítókkal. Az ennél többre vágyó “anglofonok” – az Antonio Sanz félék – általában amerikai székhelyű multinacionális társaságoknál találták meg a helyüket. “Egy rakat arisztokratával dolgoztam együtt a Procternél – idézi fel Sanz -, annak idején Spanyolországban szinte csak ők tudtak angolul.”

Akkortájt Európa alig néhány multinacionális céggel büszkélkedhetett csak. Ma már százszámra működnek ilyenek. Az európai kormányok többnyire a nyolcvanas és a kilencvenes évek folyamán liberalizálták a gazdaságot, ennek nyomán tömegével jelentek meg a színen a frissen magántulajdonba került vállalatok. Ezeknél is érvényesült a növekedési kényszer, s közülük a nagyobbak – mint például a Deutsche Telekom vagy a francia Alcatel – gyorsan áttörték az országhatárokat a világszerte érvényesülő egyesülési és felvásárlási láz közepette. Beszállítóik is követték őket külföldre. Az ilyen cégeknél azok a menedzserek, akik nem tudtak angolul, előbb-utóbb valamelyik unalmas belföldi beosztásban találták magukat, míg a “közös nyelven” jól elboldoguló kollégáik körberöpködték a Földet, s szépen haladtak fölfelé a ranglétrán. A globalizáció motorjaként szolgáló technológiai vállalkozások számára is elengedhetetlenné vált a közös nyelv, a lingua franca (eredetileg a Közel-Keleten az olasz, a spanyol, a francia, a görög és az arab elemiből kialakult nyelvkeverék elnevezése). “Meg kell értetnünk magunkat egymással – mondja Serge Tchuruk, az Alcatel első embere -, s ehhez sok választásunk nem volt.” Így történt, hogy a kilencvenes évek elején az Alcatelnél és a Nokiánál egyaránt az angolt tették meg a társaság “hivatalos” nyelvévé. A hagyományos német-francia hatalmi versengésben élő Európa számára az angol nyelv választása politikai értelemben is logikus volt: ez biztosította a nyelvileg semleges területet. Egy példa: a francia Rhone Poulenc és a német Hoechst két éve egyesült, s vette föl az Aventis nevet. Az új cégközpontot a határ menti Strasbourg/Strassburg városában állították fel, s a két cégkultúra közötti feszültséget enyhítendő, ugyancsak az angolt választották a társaságnál használt első számú nyelvnek.

Mindez persze távolról sem jelenti azt, hogy a többi európai nyelv kihalófélben lenne, s a kontinentális Európában dolgozó brit és amerikai menedzserek számára továbbra is nagyon hasznos, ha beszélik a befogadó ország nyelvét. Számos új tényező – köztük is elsősorban az internet – azonban a közös nyelv használata felé taszigálja Európát. Ahogyan a vállalatok egyre újabb európai országokban vetik meg a lábukat, a főtevékenységük mellett a második helyet jó néhányuknál a nyelvoktatás foglalja el. A nagy német gázszolgáltató és közművállalatnál, az RWE-nél egyidejűleg az alkalmazottak nem kevesebb mint 30 százaléka tanul angolul; persze ez elengedhetetlen az érvényesüléshez egy olyan csoportnál, amelynek működése immár több mint száz országra terjed ki. Amennyiben egy európai ma nem tud angolul, az olyan, mintha házi papucsban vágna neki a maratoni futásnak” – figyelmeztet Lorenzo Targetti, az olasz Targetti Sankey világítástechnikai cég vezérigazgatója.

KOCKÁZAT. S ez egyre inkább igaz az alacsonyabb beosztású alkalmazottakra is, ők is azt kockáztatják, hogy nem tarthatják meg féltett állásukat, illetve nem szerezhetik meg a hőn áhított új pozíciót. Nézzünk erre is egy példát: a hollandiai székhelyű United Pan-European Communications (UPC) kábeltévé-szolgáltató társaság másfél éve egy 20 millió dolláros tévéstúdió-beruházásba fogott bele Amszterdamban. Az ilyen építkezéshez egy csomó villanyszerelőre van szükség, többre, mint amennyi szabad szakember Hollandiában fellelhető volt. Bőséggel talált volna azonban ilyeneket – ám többnyire csak franciául tudókat – az Amszterdamtól mindössze kétórányi vonatútra lévő dél-belgiumi, észak-franciaországi iparvidéken, az úgynevezett “rozsdaövezetben”. A UPC holland és amerikai vezetése azonban fontosnak tartotta, hogy az építkezésen mindenki közös nyelvet használjon, ezért inkább a drágább megoldást választotta: Nagy-Britanniából szerződtettek villanyszerelőket, akik hét közben szállodában laktak, s minden hétvégén hazautaztak – persze a munkáltató költségén.

Legyen szó szinte bármelyik ágazatról, illetve a beosztási hierarchia akármelyik fokáról, az angolul nem beszélőknek egyre kevesebb állásért egyre keményebben kell megküzdeniük egymással. Európa vezető munkáltatóinál – például a Vivendi Universalnál vagy a CAP Gemininél – ma már szinte elképzelhetetlen egy angolul nem tudó személy alkalmazása. A külsős munkaerő kiközvetítésére szakosodott Manpower Inc. ügynökség tapasztalatai szerint az angolul nem beszélő titkárnők egyre nehezebben helyezhetők el, de amennyiben sikerül is, mintegy 30 százalékkal kevesebbet fizetnek nekik, mint “fejlettebb” társaiknak.

Való igaz, a gyártósorok mellett dolgozó betanított munkások ma még elboldogulnak az anyanyelvükön is. Akik azonban közülük feljebb akarnak lépni, egy-kettőre az iskolapadban találják magukat, s mi egyebet tanulnának, mint az angolt. A DaimlerChryslernél a brigádvezetői beosztásba jelentkező munkásokra is ez vár, mégpedig a teljes munkaidő ledolgozása mellett.

Európa angol nyelvi vízválasztója gyakorlatilag visszatükrözi a kontinens különböző régióinak gazdasági fejlettségét. A gazdagabb tájakon – Svédországban, Hollandiában, Nyugat-Németországban, valamint a “kozmopolita” városokban, így Párizsban, Milánóban – meglehetősen elterjedt az angol, s térhódításának folytatódása a jövőben sem lanyhul. Az “angolban szegény” Földközi-tenger környéki, illetve kelet-európai területek viszont a beruházások és a foglalkoztatás tekintetében is a vesztesek közé kerülnek. Az olasz banki alkalmazottaknak mindössze 5-10 százaléka tud angolul – ad becslést Michele Appendino, a Net Partners elnevezésű európai kockázatitőke-alap egyik létrehozója. Amennyiben helyesnek bizonyulnak azok a prognózisok, amelyek szerint fúziós hullámra kerül sor az olasz, illetve a német és francia pénzintézetek között, úgy a létrejövő közös bankok nyelve minden bizonnyal szintén az angol lesz. Akik pedig nem beszélik, azok “külföldivé” válhatnak a saját munkahelyükön – már persze akkor, ha olyan szerencsések, hogy egyáltalán megtarthatják az állásukat.

Ellenpéldaként nézzük Írországot. A kilencvenes évek közepe óta átlagosan évi 5 százalékkal bővül a foglalkoztatás, jórészt az amerikai beruházásoknak köszönhetően. Mi Írország legnagyobb előnye? Mi más lenne, mint a fiatal, dinamikus, angolul tudó munkaerő megléte. Megerősíti ezt Aidan Brady, a Citigroup dublini részlegének vezetője is, szerinte cége ezért döntött az írországi letelepedés mellett.

“HULLAJELÖLTEK”. Az anglofonná válási kényszer égből pottyant ajándék az angolra szakosodott nyelviskoláknak. A barcelonai központú Wall Street Institute (WSI) például az utóbbi másfél év során 35 további oktatási intézményt nyitott Európában, s ezzel immár mintegy 300-at működtet szerte a kontinensen. Ezekben a diákok átlagosan 1400 dollárt perkálnak le egy 120 órás kurzusért. “Megteszik, mert felismerték, hogy angoltudás nélkül nekik végük” – mondja minden finomkodás nélkül Natanael Wright, a WSI párizsi részlegének elnöke. Az európai kormányok is napirenden tartják a témát. Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban a politikusok azt próbálják elérni, hogy a gyerekek a mostaninál hamarabb kezdjék meg az ismerkedést az angol nyelvvel. Spanyolországban az idén közel 300 ezren iratkoztak be az állami nyelviskolákba.

Egész Európát megtanítani angolul azonban nem tartozik az egyszerűen megoldható feladatok közé. Hiány van például tanárokból. Aki ugyanis a tanításhoz megfelelő szinten tudja a nyelvet, az rendszerint válogathat a tanári álláshoz képest messze jobb feltételeket kínáló lehetőségek között. “Az összes angoltanárunkat elszipkázta a DaimlerChrysler” – panaszkodik az autógyártó stuttgarti központjának körzetében lévő egyik iskola illetékese. Ahol pedig még kevesebb esély van az angolnak az iskolában történő elsajátítására – a kontinens déli és keleti felén -, onnét a fiatalok a középiskola elvégzése után kirajzanak, s megkeresik a nyelvtanulás olcsóbb változatait, egyebek mellett Nagy-Britanniában vagy Írországban pincérkednek.

UTÓVÉDHARCOK. Közben azért folynak az utóvédharcok az angol nyelv nyomulása ellen. Midőn Alain Richard, a párizsi kormány védelmi minisztere beleegyezett, hogy az angol legyen a közös nyelv a francia-német gyorshadtestben, a Le Figaro a francia nyelv sírásójának nevezte a minisztert. Az Európai Bizottság pedig nem győz a kedvében járni az anglofóboknak, a testület mindenáron el akarja kerülni azt a látszatot, hogy előnyben részesíti az angol, holott a valóságban mégis csak ez a testület “leghivatalosabb” nyelve.

Értelemszerűen az európai politikai vezetők is folyamatosan szembesülnek az angol nyelv kiemelt helyzetével, hiszen – akárcsak a csúcsmenedzsereknek és a szoftverfejlesztőknek – nekik is meg kell értetniük magukat a külföldi partnerekkel. José Maria Aznar, illetve Silvio Berlusconi, Spanyolország, illetve Olaszország kormányfője egyaránt tolmács igénybevételére szorul, így azután az eurorendezvények étkezésein kimaradnak a szokásosan angol nyelven folyó kötetlen csevegésből, s nem élhetnek a folyosókon ad hoc módon létrejövő négyszemközti megbeszélések sokszor hatékony eszközével sem. Nem lehet véletlen, hogy éppen egy olasz nyelviskola hirdette meg az elfoglalt politikusoknak szóló telefonos angol nyelvórákat.

Az angol nyelvi választóvonal nemcsak földrajzi alapon követhető, hanem életkor szerint is. Egy uniós tanulmányban olvasható, hogy a 15 és 24 év közötti európaiak 67 százaléka mondja magát angolul tudónak, míg az 55 év fölöttiek körében már csupán 18 százalék a megfelelő arány. E téren így azután felértékelődnek a fiatalok, s nyelvtudásuk nem egy esetben megbontja a családi, illetve a munkahelyi hierarchiát. Mi látható gyakran a Párizsba látogató spanyol vagy olasz családoknál? Az angolul tudó csemete rendel az étteremben, ő intézi el, hogy hajnalban időben érkezzen a repülőtéri taxi.

Így állnak tehát a dolgok mostanság Európában. Az angolul tudók egyre növekvő tömege számára immár gyerekjáték az alapvető kommunikáció. A “régi típusú”, bábeli állapotok pedig egyáltalán nem állnak a fejlődés útjában, sőt gazdagabbá, értékesebbé teszik a kontinens társadalmi és kulturális szövetét. Azok számára azonban, akik a nagy nyelvi vízválasztó túloldalán rekedtek, az európai államok integrációja – legyen szó akár annak előnyeiről, akár a hátrányairól – rejtélyes homályba burkolódzik. Vitathatatlan: Európa működtetéséhez immár angol nyelven íródik a használati utasítás.