Martin Bouygues azt gondolta, ő maradt az egyetlen épeszű ember Európában. Bő két éve volt ez, amikor a Bouygues Télécom – a francia építőipari konszern által létrehozott mobiltelefon-társaság – főnökére hatalmas nyomás nehezedett, hogy milliárdokat kínáljon harmadik generációs szolgáltatási koncessziókért. A 3G tagadhatatlanul kecsegtetőnek tűnt: azt az ígéretet hordozta, hogy a maroktelefon végül hordozható számítógéppé válik, a mobil internet kulcsává. De milliárdokat áldozni egy kipróbálatlan technológiára? A harmadik legnagyobb francia mobilcég elnöke egyszerűen őrültségnek tartotta ezt, olyasvalaminek, ami tönkreteszi a teljes európai távközlési ágazatot.
Ezért 2000. május 6-án nekiült megfogalmazni egy nyílt levelet, amelyet figyelmeztetésnek szánt egész Európa számára, s amely három nappal később jelent meg a Le Monde címoldalán. Sok szolgáltató – írta – kegyetlen alternatíva előtt áll: vagy nem pályázik 3G-engedélyre, ami egyet jelent a mobil üzletből való kiszállással, vagy belefullad az adósságba. “Mit mondjak az alkalmazottaknak – tette föl a kérdést -, mondjam azt, hogy a hirtelen és a lassú halál között választhatunk?”
Figyelmeztetésére kevesen hallgattak. Eltelt azóta két év, és a könnyű pénz már rég nem folyik többé. Mi-után félezer milliárd dollárt költöttek engedélyekre, akvizíciókra és hálózatokra, az európai távközlési óriások ma kétségbeesetten küszködnek, hogy a felszínen maradjanak az adósságtengerben. A Deutsche Telekomnak 60 milliárd dollár kötelezettsége van, Ron Sommer elnök lázasan keresi, milyen érdekeltségektől lehetne megválni. Jean-Marie Messier-nek megrendült a pozíciója a Vivendi Universal, Michel Bonnak a France Télécom élén. Az Alcatel, a Philips Electronics, sőt az Ericsson is úgy döntött, felhagy a mobilkészülék-gyártással (utóbbi a Sonyval együtt még próbálkozik), Jorma Ollila, a Nokia elnöke pedig azt kénytelen konstatálni, hogy az ágazat vezető vállalatának árfolyama 75 százalékkal marad el az egykori rekordszinttől. Nagy pofont kapott Chris Gent is, a Vodafone Group elnöke, a 3G legharsányabb híve. Ő 2000 elején különösebb erőfeszítés nélkül össze tudott szedni 163 milliárd dollárt a német Mannesmann részvénycserés-készpénzes felvásárlásához, most a Vodafone igazgatói azon vitáznak, hogy leírjanak-e 25-50 milliárd dollár goodwillt azok után az akvizíciók után, amelyeket – részben épp Gent közreműködése folytán – az óriásira fújt buborék tetőpontja idején hajtottak végre.
CsillaghullásNokia
EGYKOR. Amikor még egymás után jöttek létre az új hálózatok, a Nokia pedig szinte ontotta magából a remekbe szabott mobilkészülékeket, a finn cégnek minden esélye megvolt arra, hogy az új internet királya legyen.
MOST. Lassul a növekedés, mély álomba szenderült a 3G piac, a Nokia pedig egy ádáz szoftverháború küszöbén áll a Microsofttal az internetes alkalmazások és a mobilkészülékek terén.
Vodafone
EGYKOR. Mint egyetlen globális mobilszolgáltató számára, a Vodafone számára akár 100 millió olyan ügyfél elérése is reális célnak tűnt, akiknek gyakorlatilag mindent el lehet adni.
MOST. Több tucat, különböző országban működő telefontársaság egységbe kovácsolása maga a kínszenvedés. A csoport jövője ma attól függ, képes-e profitot csinálni a hangtovábbításból. A mobil internetről egyelőre szó sincs.
Deutsche Telekom
EGYKOR. Európában a DT rendelkezett a legkiterjedtebb hálózattal, sőt már az Atlanti-óceánon túl is megvetette a lábát, amikor 50 milliárd dollárért megvásárolta a VoiceStreamet.
MOST. A DT adóssága már 60 milliárd dollárra nőtt, így örömmel túladna a VoiceStreamen – csak akadna rá vevő.
Ron Sommer elnök pozíciói megrendültek.
France Télécom
EGYKOR. Michel Bon elnök 36 milliárd dollárért felvásárolta a brit Orange-et, és ezzel egy sikeresebb vállalkozást csatolt a France Télécomhoz, mint amilyen az maga volt.
MOST. Az Orange-et leszámítva a cég többi szerzeménye – egy német mobilcégtől egy brit kábeltársaságig – csupa kudarc. Az új francia kormány hivatalba lépése után Bon pozícióját legföljebb Chirac elnökkel ápolt jó viszonya mentheti meg.
Ami magát a mobil internetet illeti, erre nehéz megtalálni a szalonképes jelzőket. A 3G-projekt persze beindult, habár a tervezettnél kisebb léptékben, és a megvalósítás időben is csúszik egy-két évet. A szolgáltatók Európa-szerte elkezdték felállítani az átviteli tornyokat, s tesztelik már a készülékeket is, amelyekkel a jövő évtől lehetővé válik a szélessávú kapcsolat sebességének megfelelő – vagy még annál is gyorsabb – adattovábbítás. De ezúttal nem lesznek zajos ünnepségek. Az ágazat rájött, hogy a 3G kifejezés hallatán a befektetők menekülőre fogják a dolgot.
NAGY BUKÁS. Kontinentális méretű bukás történt. A nagysebességű mobil internettel Európa a világ élére akart kerülni a XXI. század egyik meghatározó technológiájának terén. Méretét, ambiciózusságát és költségeit tekintve a megaprojekt a hatvanas évek amerikai Apollo űrprogramjához fogható. De sajnos már az indulás pillanatában kisiklott, aminek nem csupán a pocsék piaci időzítés volt az oka, hanem egy sor egyéb probléma is, a politikusok szűklátókörűségétől és kapzsiságától kezdve addig az elhatározásig, hogy az országoknak egységesen ugyanazt a drága technológiát kell alkalmazniuk. Tetézendő a bajokat, a hangtovábbításon felnőtt szektor teljességgel elmulasztotta kifejleszteni az adatszolgáltatásokat a fogyasztók számára. “Köldöknézés folyt, az ágazat nem a felhasználókra figyelt” – fogalmaz Niklas Savander, a Nokia mobil szoftverekért felelős alelnöke.
Az európai eset persze nem teljesen egyedülálló. Az Egyesült Államokban kidurrant a dotcom-buborék, és az ottani távközlés szintén válságot él át. De Európának nincs számítógépipara, amely támaszul szolgálhatna, és szoftvergyártói – a német SAP kivételével – a “futottak még” kategóriába tartoznak. Technológiai szektorának a távközlés képezi a lelkét, a Nokiával és az Ericssonnal, a Vodafone-nal és a Deutsche Telekommal. E társaságok mind azt tűzték ki célul, hogy a 3G által váljanak globális csillagokká.
Jelenleg igen halványan fénylenek. A technológia késik, a vállalatok részvényárfolyama lezuhant, kötvényeiket a hitelminősítők alacsonyabb osztályba sorolták. Európa, amely jövőjét nagyrészt egyetlen technológiára tette föl, most azt látja, hogy bajnokai roskadoznak a 3G-adósság terhe alatt. Ennek folyományaként gyors ütemben veszíti el előnyét a mobilszolgáltatás terén. “A transzatlanti erőviszonyok megváltoznak a Microsoft és más olyan cégek javára, amelyek értenek az alkalmazásokhoz” – mutat rá Keith Woolcock, a Nomura Securities londoni elemzője.
A történet egy monumentális játszmáról szól, szemellenzős szereplőkkel. Távközlési vezetők, technológiai szakemberek, bankárok, befektetők és bizony újságírók is együtt lelkesedtek egy technológiáért, amelyről azt híresztelték, hogy az információk azonnal és bárhol hozzáférhetők lesznek. Noha néhány tántoríthatatlan még hisz ebben a vízióban, az elmúlt két év fájdalmas fejleményei megmutatják, mi történik, amikor a könnyű pénzek forrásai elapadnak, s egy ragyogó álomnak így kellene megvalósulnia az őrjítően bonyolult európai viszonyok közepette.
Anssi Vanjoki, a Nokia végrehajtói jogkörű alelnöke már 1993-ban foglalkozott a mobil internet gondolatával, amikor a digitális maroktelefonokra felesküdött vállalat éppen csak kezdte megalapozni pozícióját az ágazatban. S ami akkoriban még fantazmagóriának tűnt, az az évtized közepére már a szakmai köztudat szerves részévé vált. Abban az időben talán volt annyi lelkesedés a piacokon az internet iránt, amiből finanszírozni lehetett volna a 3G-üzlet kiépítését Európában.
A menetrendről és a technológiáról a brüsszeli bizottság határozott, s Európa így készült az egy-séges 3G-szabványon alapuló hálózat megteremtésére. Egy évtizeddel azelőtt a hasonló központi tervezés nagyban hozzájárult ahhoz, hogy létrejöjjön a világ leggazdagabb mobiltelefon-piaca, s hogy szereplői – mint a Nokia vagy a Vodafone – globális nagyágyúkká nőjék ki magukat.
KEMÉNY DIÓ. A mobil internet azonban sokkal keményebb feladatnak bizonyult. Amíg csak a telefonálásról volt szó, a szolgáltatóknak viszonylag könnyű dolguk volt: kiépítették a hálózatokat, eladták a készülékeket, és az üzlet már ment is. A tartalmat maguk az előfizetők hozták, egyszerűen azzal, hogy beszéltek. A mobil internetre váltva a szolgáltatók ismét arra koncentráltak, amihez a legjobban értettek: a költséges és bonyolult hálózatok létesítésére. Csakhogy ezúttal a készülékek már gondot jelentenek. Egy 3G-telefon 800 dollárba is kerülhet, ráadásul falja az akkumulátort. Ami ennél is rosszabb, meggyőző tartalom és szolgáltatások nélkül – azaz, ha nincs mit eladni – a nagysebességű hálózatokra fordított milliárdok kidobott összegnek tekinthetők.
Az európai szolgáltatók persze tudatában voltak a szoftver fontosságának. Skandináv tervezők már a kilencvenes évek végén két elemből álló stratégiát dolgoztak ki annak érdekében, hogy Európa legyen a mobil internet fejlesztésének Mekkája. Először 1998-ban Londonban hoztak létre egy vegyes vállalatot a készülékgyártókkal Symbian néven, amelynek az operációs rendszereket kellett szállítania a 3G-telefonokhoz. A cél egyértelműen annak megakadályozása volt, hogy az internet új korszakában a Microsoft arasson le minden nyereséget. “Mi értünk a mobilitáshoz, a Microsoft nem” – jelentette ki Juha Christensen, a Symbian egyik fő proponense és első marketingigazgatója.
Ezzel párhuzamosan az európai társaságok arra is számítottak, hogy a kockázati tőke majd felneveli a szoftverfejlesztő start-up vállalkozásokat, amelyek gondoskodnak a mobil internet életre keltéséhez szükséges játékokról, hírszolgáltatásokról és e-kereskedelmi programokról. A kockázati alapok nem is maradtak távol, sőt esetenként hihetetlen hatást gyakoroltak megjelenésükkel. Az események 1999. október 19-étől kezdve gyorsultak fel, amikor is Canning Fok, a hongkongi Hutchison Whampoa ügyvezető igazgatója és a Goldman Sachs bankárai egyheti tárgyalás után nem kevesebb mint 30 milliárd dollárért eladták a Hutchison európai távközlési leányvállalatát, a brit Orange mobilszolgáltatót a német Mannesmann-nak. Ez viszont láncreakciót váltott ki. Az Orange tulajdonosaként a Mannesmann közvetlen riválisává vált a Vodafone-nak, amely a történelem legnagyobb ellenséges felvásárlási támadását indította ellene. Klaus Esser, az eredetileg a gépiparban tevékenykedő német társaság elnöke nem csupán értékes távközlési hadállásra tett szert, hanem akaratán kívül lenyelt egy 30 milliárd dolláros méregpirulát is. Október 20-a hajnalán Fok és a Goldman bankárai még pezsgővel ünnepelték a megállapodást a londoni Sheraton Park Tower Hotelban, amikor Chris Gent Vodafone-elnök már összehívta saját bankárait az ellencsapás megszervezésére.
Az elkeseredett felvásárlási harc két hónapon át tartott. Gent és Esser küzdelmében szinte kizárólag a társaságok részvényárfolyama számított. Elvégre Gent számára a Vodafone-papírok jelentették a fizetőeszközt, Esser pedig a Mannesmann részvényeivel védekezett. A csatában – mely épp akkor folyt, amikor a dotcom-buborék a legnagyobbra fújódott – mindketten oly módon nyomták föl az árfolyamot, hogy saját vállalatukat a következő nagy üzlet, a mobil internet majdani uraiként pozícionálták. Gent végül azzal nyert, hogy sikerült szövetséget kötnie Jean-Marie Messier-vel. Ígéretük úgy szólt, hogy a Vodafone és a Vivendi közös internetes portálja, a Vizzavi a teljes digitális világot fogja kínálni – tévéműsorokat, zenét, e-kereskedelmi és telefonos szolgáltatásokat – körülbelül 70 millió előfizetőnek. “A Vizzavi szolgáltatásai – nyilatkozta Gent – hozzáférhetők lesznek bármilyen eszközzel, amely képes az internet-csatlakozásra, és bárki részére, aki használni akarja azokat, bárhol tartózkodjon is.” Azóta a Vizzavi szinte észrevétlen maradt a piacon, ám meghirdetése segített fölhajtani a Vodafone árfolyamát és ezáltal bekebelezni a Mannesmannt.
A Vizzavinál mindazonáltal fontosabbak voltak az ügylet hatásai. A perspektíva úgy festett, hogy az elkövetkező években a mobilcégek a legkülönfélébb internetes szolgáltatások piacán fognak versenyezni egymással. Ehhez pedig nagy szeleteket kell kihasítaniuk maguknak a digitális gazdaságból, szükségük van telefontársaságokra, internetes vállalatokra, sőt még kábeltévé-hálózatokra is. Így aztán a bőség időszakában majd’ mindenki lázasan vásárolni kezdett.
A France Télécom csak Nagy-Britanniában 40 milliárd dollárt költött el, megvásárolta az Orange-et a Vodafone-tól, megkaparintotta a legnagyobb internetszolgáltatót, a Freeserve-öt, és 18 százalékos tulajdonrészt szerzett az NTL kábeltévében. Nem maradt rest a Deutsche Telekom sem, amely internetes cégeket vett Franciaországban, az Egyesült Államokban pedig 50 milliárd dollárt adott a VoiceStream szolgáltatóért. “Mindannyian dúskáltunk a könnyű pénzben” – mondja Michel Bon, a France Télécom elnöke.
GYŐZELEM VAGY HALÁL. Aztán jött a legnagyobb meglepetés. 2000 márciusában kezdődött, amikor néhány brit kormánytisztviselő összegyűlt egy londoni teremben. Volt náluk 13 telefon, mindegyiken egy-egy pályázó tehetett ajánlatokat a 3G-frekvenciákra. A Blair-kormány az amerikai árverési szisztémát vette át, úgy gondolván, hogy a versenynek ez a módja a legsportszerűbb és a legátláthatóbb.
Másfél hónap és 150 kimerítő ajánlattételi forduló kellett ahhoz, hogy a 13 indulóból megmaradjon az 5 győztes. A kormány 33 milliárd dollár extra bevételt könyvelhetett el, az ágazat ellenben katasztrófát zúdított magára. Ahogyan Martin Bouygues kifejtette, az árverésben veszteni annyit jelentett, mint halálra ítéltetni. Így a pályázóknak nem volt sok választásuk. Ráadásul a befektetők túlságos hajlandóságot tanúsítottak arra, hogy felnyomják a licitáló vállalatok árfolyamát, illetve hogy büntessék őket, ha kudarcot vallanak. “Ha kiszállnánk, piaci értékünk többel csökkenne, mint amennyi a koncesszió ára” – nyilatkozta akkoriban a spanyol Telefónica egyik vezetője.
Volt azonban egy lényeges különbség. A szolgáltatók nem túlárazott részvényeikkel fizettek az engedélyekért, hanem készpénzzel. Ahogyan a licitek értéke meghaladta előbb az 1, aztán a 2, aztán a 3, majd a 4 milliárd dollárt, a befektetési bankárok félredobták a nyereségre és a készpénzáramlásra vonatkozó, gondosan kidolgozott kalkulációikat. A túlélésért folytatott harcban – merthogy a londoni aukció ilyennek tűnt – a számok puszta részletkérdéssé váltak. “A licitálás nem racionális döntéseken alapul” – mondta egy, akkor a Vodafone tanácsadójaként dolgozó amerikai bankár.
Eközben a Nokia és az Ericsson vezetői növekvő riadalommal szemlélték a fejleményeket. Korábban ugyanis szépen meghatározták már, milyen ütemterv szerint fogják telepíteni a hálózatokat és szállítani a telefonkészülékeket a mobil internet kiépülésének egyes szakaszaiban. Bár az érintett kormányok azt hangoztatták, hogy az árverések célja a 3G-projekt gyorsítása, ténylegesen sokkal inkább az a veszély kezdett fenyegetni, hogy a kisebb szereplők kiszorulnak a piacról, és a nagyobbak is kénytelenek lesznek visszafogni tőkeráfordításaikat. “Elmentem Chris Genthez – meséli a Nokia egyik vezetője -, és megmondtam neki, hogy ez az egész egy őrültség. Mire ő: mit lehet tenni?”
A londoni árverésen a befektetők nemcsak a számokat hagyták figyelmen kívül, hanem azokat a korai a jeleket is, amelyekből pedig tudni lehetett volna, hogy a mobil internet megteremtése nagyon nehéz menet lesz. Az első készülékek akkor már megjelentek Európában. Gyártóik abban reménykedtek, hogy megismétlődik a japán NTT DoCoMo által nyújtott mobil internetes szolgáltatás, az i-mode sikere. De az i-mode-dal összehasonlítva az európai szolgáltatások lassúak és kezdetlegesek voltak. A 2000 márciusában Hannoverben megrendezett CeBIT technológiai kiállításon az Alcatel standján bemutattak egy Párizs-térképet, amely a mintakészülék apró fekete-fehér képernyőjén leginkább egy pulzáló amőbához hasonlított.
Túl azon, hogy az alkalmazásokból kevés volt, a szolgáltatásokat sokszor elmulasztották hozzáigazítani ahhoz az egyébként nehezen megkerülhető tényhez, hogy Európában több ország és több nyelv van. Spanyolországban tartózkodó német turisták pontosan tájékozódhattak a frankfurti időjárásról és moziműsorról, Madridról viszont semmit nem tudhattak meg. A telefon mobil volt, a szolgáltatás csak ritkán.
Az európai mobilszektor számára a fordulópontot a németországi koncessziókért rendezett árverés hozta meg, amelyen 7 csoport összesen 45 milliárd dollárt költött el. Az Egyesült Államokban akkor már négy hónapja kidurrant a dotcom-lufi, és az Atlanti-óceán nem tudta feltartóztatni az új keletű szkepticizmust, amely a vállalatok nyereségkilátásaira összpontosított. Fok, a Hutchison Whampoa ügyvezetője megérezte a hangulatváltozást. A Hutchison az NTT DoCoMóval és a holland KPN-nel indult egy konzorciumban, de az aukció felénél Fok közölte, hogy kiszáll. “Ennyi pénz egyszerűen túl sok” – mondta.
A játszma véget ért. A részvényárfolyamok Európa-szerte zuhanásnak indultak, s a befektetési bankárok elkeseredve nézték, miben segédkeztek. Eljött viszont a hitelminősítők ideje, akik gyors ütemben alacsonyabb osztályba sorolták a France Télécom, a Deutsche Telekom és a KPN felduzzadt adósságát.
A legszomorúbb az egészben az, hogy a készülékek több mint két évvel ezelőtti megjelenése óta a mobil internetes kínálat nagyon keveset javult. Igaz, a társaságok lassan felfejlesztették rendszereiket a gyorsabb adatáramlást lehetővé tevő, 2,5G néven ismert technológiai szintre. De – mint akik szégyellik magukat az egykori túlkapásokért – a szolgáltatásokat alig-alig reklámozzák. Ehelyett inkább a megbízható bevételforrásokra támaszkodnak, így a hangtovábbításra vagy a fiatalok körében oly népszerű sms-re. Forgalmuk egytizede ma az utóbbiból származik. Az ágazatban néhány vezető attól tart, hogy ha elkezdik hirdetni a fejlet-tebb internetes alkalmazásokat, azzal a hagyományos szöveges üzenetek áradatának elapadását kockáztatják.
Martin Bouygues ellenben úgy érezheti, ő nevet a végén. Hogy egyáltalán a francia kormány rá tudja venni cégét a koncesszióvásárlásra, 4,4 milliárdról 557 millió dollárra kellett leszállítania az árat. Bouygues most azt tervezi, hogy kiépítik saját hálózatukat – de csak lassan.
A vállalatok közül egy Európán kívüli szolgáltatónak van igazán oka felhajtást csapni 3G-kínálata körül: a Hutchisonnak, amely az Orange eladása után is jelen maradt Nagy-Britanniában, s arra készül, hogy még az idén beindítja nagysebességű szolgáltatását, jóval megelőzve ottani riválisait. Juha Christensen viszont kiábrándult. Miután két évet töltött a nagy ambíciókkal induló Symbian szoftvercégnél, átpártolt az ősellenséghez, a Microsofthoz. “Ezek a fiúk tisztában vannak az alkalmazások fontosságával” – mondja seattle-i házában.
REMÉNYEK. Az egyetlen tartósan nyereséges európai készülékgyártó, a Nokia, a jelek szerint túlteszi magát az alkalmazásokkal kapcsolatos gondokon. Az sms sikerére építve arra igyekszik ösztönözni a használókat, hogy saját maguknak hozzanak létre tartalmat. Egyik új telefoncsaládja például digitális fényképezőgéppel van ellátva, így tulajdonosa körülbelül 75 centért azonnal továbbíthatja a fotót egy barátja telefonjára vagy e-mailjére. Savander, a Nokia alelnöke szerint gyakran előfordul, hogy az embereknek van öt-tíz perc ráérő idejük, amit szeretnének elütni valahogyan, s ha egy cégnek van mit kínálnia erre, akkor a fényképküldés “nagy piaccá nőhet”.
Talán igaza lesz. Pillanatnyilag mindazonáltal úgy tűnik, hogy az európai távközlési óriások kénytelenek mindent alárendelni az adósságszolgálatnak, és várni az adatpiac kifejlődésére. Elemzők szerint a 3G az évtized közepe előtt aligha fog hódítani, aminek természetesen megvan az a kockázata, hogy Európa ezen a téren is lemarad az internetes világ élvonala mögött.
A kedélyek az egész ágazatban nyomottak. Elég csak megkérdezni erről Assi Vanjokit. A Nokia végrehajtó alelnökét Helsinkiben lekapcsolták a rendőrök, mert Harley-Davidsonján száguldozott. Finnországban a gyorshajtókat annak alapján büntetik, hogy mennyit képesek fizetni, ezért aztán Vanjokira 103 ezer dollár bírságot róttak ki, ami egyenlő volt 1999-es, részvényopciókkal feldúsított keresetének 14 napra eső részével. Az alelnök fellebbezett, arra hivatkozva, hogy a szektor megroggyanásával együtt fizetése is a mélybe zuhant azóta. A bíró helyt adott a fellebbezésnek, s nemrég 5500 dollárra szállította le a büntetést. Ide jutottak a mobilhősök. Már a közlekedési kihágások bírái is sajnálják őket…