Egy karikatúra jelent meg Bernard Madoff, a történelem egyik legnagyobb pénzügyi csalása kiötlőjének tárgyalása idején 2009-ben, melyen Madoffot vallatják az FBI szakemberei és arról kérdezik, honnan jött az ötlet a pilótajáték működtetésére, mire a rémült Madoff csak annyit tud kinyögni, hogy az állami társadalombiztosítástól. Madoff az évtizedeken keresztül cégén keresztül működtetett rendszer keretein belül az újabb befektetőinek a pénzéből fizette ki korábbi ügyfeleit, illetve írta jóvá a nem túl magas, de a kockázatmentesnél jóval jobb hozamokat azok számláin, ezáltal végül több tízmilliárd dolláros kárt okozva a világ legvagyonosabb családjainak és intézményeinek.
A mechanizmus nagyon hasonló az államilag működtetett nyugdíjbiztosításhoz, amely felosztó-kirovó rendszerként a jelenlegi befizetésekből teljesíti korábbi ígéreteit és a fejlett világ szinte teljes egészét sújtó öregedés miatt nyilvánvalóan nem fogja tudni kifizetni a vállalt ígéreteket. Ezáltal megkárosítja a jelenkor befizetőit, hiszen azok aránytalanul egyre nagyobb közterhet kénytelenek vállalni, mire viszont nyugdíjba kerülnek, a reálértéken kevesebb nyugdíjat, a folyamatos korhatáremelés miatt kevesebb ideig fogják élvezni. Szélsőséges esetben az átlagos férfi várható életkora és nyugdíjjogosultságának kezdőpontja között nem lesz lényegi különbség, vagyis egész életén át teljesített befizetéseit az állam egyszerűen lenyúlja. Szóval, bár a karikatúra kevésbé komoly műfaj, a pénzügyi elemzések precizitásával hívta fel a figyelmet arra, hogy a (demokratikusan) fejlett államok (politikusai) is plasztikusan kezelik a jog és moralitás maximáit.
Azt gondolhatnánk, hogy a nyugdíjrendszerrel az állami svindlik sora véget is ért, ha nem jut eszünkbe legutóbbi írásunk (Világ inflátorai egyesüljetek) témája, mely többek között arra hívta fel a figyelmet, hogy a világ legnagyobb központi bankjai hogyan kényszerülnek a gazdaságban felgyülemlett, egyre inkább állami adósság elinflálására alapvetően a monetáris mennyiségi műveletek (quantitaive easing – QE) eszközeivel. Ennek során egyrészt vagyont csoportosítanak át a szegényektől a gazdagokhoz, az idősektől a fiatalabbakhoz, a megtakarítóktól az adósok felé, illetve a fejlődő országoktól, a fejlettekhez, hiszen miközben a fejlett országokban a QE1, QE2 és várható QE3 ellenére egyelőre nincs lényegi inflációs nyomás, a fejlett országokban ez már egyre erősebben nyilvánul meg gazdasági és társadalmi feszültségekhez vezetve.
Nem kívánván megismételni az ott leírtakat, ezúttal egy újabb állami leleményre, a strukturált alapra hívjuk fel a figyelmet. Nevezetesen, a 2008-ban kirobbant pénzügyi válság egyik legfőbb gócpontja az ingatlanhitelezéshez kapcsolódó származékos termékek (CDO, CMO, MBS és társai) rendszere volt, melynek keretében egy hitelező a jelzáloghiteleit eladta közvetítőn keresztül a befektetőknek értékpapírok formájában, mely értékpapírok mögött a hitelek különböző hitelbesorolású portfóliói álltak fedezetként. A világ legnagyobb hitelminősítői pedig hitelminősítést adtak a portfóliókra és ezáltal lehetett kockázatosabb és kevésbé kockázatos jelzáloghitellel fedezett értékpapírokat vásárolni. Valójában az így képzett hitelportfóliók egyes részeinek, illetve egészének kockázata a „csomagolás” során kisebbnek lett feltüntetve, mint a valóság, ami nem meglepő módon, a válság során kialakuló reálisabb árfolyam miatt óriási veszteségeket okozott a befektetőknek, és a programokban részt vevő nagy nemzetközi bankok többsége állami segítség nélkül csődbe jutott volna.
Azt gondolnánk, hogy ilyen furfang csak a ravasz és kapzsi Wall street-i befektetési bankárok fejéből pattan ki, ám ha az európai adósságválság által életre hívott csődmentő rendszerre gondolunk, az az érzésünk támad, hogy a befektetési bankárok gyenge kezdők az állami bürokratákhoz képest. Mindenekelőtt nézzük röviden át a helyzetet. Görögország de facto csődben van, egy éve lényegében a multilaterális intézmények köldökzsinórján lóg, de a szomszéd szobában az intenzív osztályon ott fekszik Portugália és Írország is, és orvosi megfigyelés alatt van már Spanyolország, Belgium és Olaszország is. Vagyis az eurózóna GDP közel 40 százalékát adó országok fizetésképtelenek vagy jó úton haladnak ebbe az irányba.
Két lehetőség van, illetve ezek kombinációja. Az egyik, hogy az érintett államok nem (teljesen) teljesítik kötelezettségeiket a hitelezők felé, a másik, hogy a multilaterális intézmények kiterjesztik és tovább növelik a már meglévő vagy tervezett segélyprogramokat a fizetésképtelenség, illetve adósságátstrukturálás elkerülése érdekében. Jelen írásnak nem célja sem az érintett országok csődkockázatának felmérése, sem a kínálkozó megoldások részletes elemzése, mi alapvetően a multilaterális intézmények részvételéből fakadó kockázatokra és lehetőségekre hívnánk fel a figyelmet.
Nos, az EU által életre hívott mentési mechanizmus lényege, hogy az eurózóna tagállamai összedobják amijük van, és ebből megmentik (részben vagy egészben) a bajbajutottakat. Ismerve az európai gazdaság kihívásait, ez a módszer nagyjából ahhoz hasonlatos, mint amikor Münchausen báró a saját hajánál fogva rántja ki magát a bajból. Az EU és az IMF közös mentőövén túl, további két program fut, az EFSM (European Financia Stability Mechanism, 60 milliárd euró finanszírozási képességgel) , illetve az EFSF (European Financial Stability Facility). Ennek finanszírozására a tagállamok befizetésein túl megpróbálnak piaci alapon is forrásokhoz jutni, így például az EFSF a napokban jelentett be egy 10 milliárd eurós kötvénykibocsátást, melynek hitelminősítése AAA lenne. Az EFSF 750 milliárd eurós virtuális alap (valójában egy Luxemburgban bejegyzett korlátolt felelősségű társaság), melynek tulajdonosai az eurózóna tagállamai, és felhatalmazása van 440 milliárd eurónyi kötvény kibocsátására.
A vicces ezen kötvények AAA minősítésében, hogy az alap tulajdonosainak, vagyis a kötvények mögött álló eurózónatagoknak egy része már ma is fizetésképtelen, másik részük bóvli kategóriában kellene legyen, és csak néhányuk mondhatja el magáról, hogy egyáltalán névleg AAA minősítésű. De ezt ugyanazok a hitelminősítők állítják, akik a jelzáloghitellel fedezett portfóliókat is minősítették a 2000-es években. Ismerősnek tűnik? Nem véletlen, hiszen a „pénzügyi innováció” ugyanaz, amit évszázadokon át az alkimistáknak nem sikerült, de a modern pénzügyi rendszer erre korlátlan lehetőséget biztosít, hogy hogy lehet értéktelen dolgokból aranyat létrehozni, vagyis átlagban rossz minősítésű kibocsátók (az eurózóna tagállamai) garanciavállalása mellett AAA minősítésű kötvényeket értékesíteni. Mi következik mindebből?
Jaksity György írásának folytatása a Concorde Csoport Facebook-oldalán.
