Döbbenetes a februári találkozás a Földközi-tengerrel. Észak felől, a havas Alpok felett érkezik a repülőgép a partokhoz. A síparadicsomok, a hegymászók, a vastag fehér hótakaró világától néhány tíz kilométerre, szinte a semmiből bukkan elő a Riviéra a hosszan elnyúló strandok sárga homokjával, a vitorlásokkal. A tenger prospektusszerűen kék színű, s bár a magasból azokat még nem látni, mindenki lelki szemei elé képzeli a pálmafákat is. Negyed óra múlva már nem kell az emlékezetre hagyatkozni a fákat illetően, hiszen a repülő előbb a nyílt tenger fölé száll, majd a Nizzai-öbölbe benyúló, pálmafákkal szegélyezett kifutópályára száll le.
Az itteni hőmérséklet, mint az a gép kapitányának szavaiból franciás akcentusa ellenére tisztán kivehető: “twenty degrees”. És valóban, aki nem hisz a fülének, kiszállás után maga is meggyőződhet a nap erejéről, miközben nagy igyekezettel próbálja kézipoggyászába gyömöszölni a nagykabátot. A szürke télből érkezve, februárban varázslatos érzés a hotel zöld kertjében a vízzel teli úszómedence partján, napszemüvegben, nyárias öltözékben üldögélni. Az egyelőre hűvös vizű medencéknél is sűrűbben akad meg a sétálgató idegen szeme a kertekben “telelő” narancs- és citromfákon. A nizzaiak élete az idegen szemével a színek, a növények és a napsütés miatt felhőtlennek tűnik, s ezt a felületes megfigyelést a sétányon narancsból és citromból felépített mesefigurák is erősítik. –
