Lengyelországban hirdetnek a posztszocialista országok közül elsőként pályázatot a harmadikgenerációs mobil szolgáltatás (UMTS) engedélyek kiosztására. A tendert, mint azt szeptember elején a lengyel kommunikációs miniszter bejelentette, még ez év őszén kiírják. A kiosztandó öt engedély mindegyikének minimális ára 750 millió euró, s amennyiben mindegyikre lesz pályázó, a lengyel költségvetés 3,75 milliárd euró bevételre számíthat. Igaz, a megajánlott díjnak csak felét kell 2001 márciusáig befizetni, a másik felét 2006 és 2010 között kellene törleszteni egyenlő részletekben. A pályázaton egyébként csak legalább 51 százalékban lengyel tulajdonú cégek indulhatnak; és előny, ha a cég befutott mobil szolgáltató a fejlett piacokon, és több országban is jelen van.
ELTÉRŐ GYAKORLAT. Lengyelország az UMTS pályázat kiírásával persze csak a volt szocialista országok között lesz az első, hiszen a nyugat-európai országok némelyikében már odaítélték ezeket az engedélyeket, másutt pedig folyamatban van az eljárás. Az egyes országok gyakorlata azonban eléggé eltérő. Az Egyesült Királyságban, Németországban és Hollandiában például a kormányzat úgy döntött, hogy a hatékony elosztás és/vagy a rendkívüli költségvetési bevétel megszerzése érdekében aukció útján a legtöbbet ígérőknek értékesíti az engedélyeket. Más országok kormányai nem törekedtek a pályázók “megkopasztására”. Finnországban és Spanyolországban például egy, az üzleti terveket, a referenciákat, valamint a résztvevők egyéb ígéreteit és erényeit értékelő “szépségverseny” segítségével választották az arra érdemeseket, Svédországban pedig a közeljövőben hoznak döntést ugyanilyen alapon. És mint mindig, vannak olyan államok, ahol a középutat követve, tekintélyes összeget kell ugyan fizetni, de azért mégiscsak a pályázók “fizimiskája” és pályázataik erényei alapján döntenek; ilyen Franciaország vagy Portugália. Míg Ausztria az aukciós táborhoz, addig Lengyelország a “szép is legyen, de fizessen is” középutas táborhoz csatlakozott.
De mi is az UMTS? Röviden úgy mondhatnánk, hogy multimédia nyújtására képes mobil kommunikációs szolgáltatás, az “elavult” másodikgenerációshoz képest. Ennél sokkal többet azonban még azok sem tudnak róla, akik olyan sokat fizettek érte azokban az országokban, ahol aukcióval döntöttek az engedélyek odaítéléséről. (Az Egyesült Királyságban az öt nyertes összesen 22,5 milliárd fontot, Németországban a hat győztes konzorcium összesen 98,8 milliárd márkát fizetett.)
Az egyszerű “szépségverseny” hívei azzal érvelnek, hogy a magas beugró később visszaüt, mert a pályázók vissza akarják nyerni, amit kifizettek, így a fogyasztók drágán jutnak hozzá a szolgáltatáshoz, lassúbb lesz a piac fejlődése. Ez az érv azonban csak látszólag igaz, mivel a szolgáltatók versenyeznek a piacon, és üzleti döntéseiket a már “elsüllyedt költség”, azaz a kifizetett díj nem befolyásolja, mivel addig kell törekedniük az újabb és újabb előfizetők megszerzésére, amíg az utolsó előfizető megszerzésének költsége egyenlő nem lesz a tőle származó bevétellel. A “szépségverseny-pártiak” másik, bár kevésbé hangoztatott érve, hogy az árverés csak azoknak ad lehetőséget, akiknek tele az erszénye. Ez az érv teljesen helytálló, de csak a technológia és a szolgáltatások várható üzleti sikerének mértékével kapcsolatos nagy bizonytalanság miatt. A piacon már bizonyított cégek köréből kikerülő nyertesek számára is gondot jelent a projekt valóra váltásához szükséges finanszírozás megszerzése, s ezért kicsi az esélye az újonnan jövőknek. Így is, úgy is a nagy játékosok közül kerülnek ki a nyertesek, csakhogy egy “szépségversenyen” legfeljebb véletlenül lesz hatékony, az ítélet pedig sohasem lesz szubjektivitástól mentes. A két elvileg tartható megoldás mellett a harmadik, az opportunista út jelenti azt a kompromisszumot, ami mögé nem lehet felvonultatni semmilyen érvet, kivéve “a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon” vagy az “arany középút” bölcsességét.
A lengyel UMTS pályázat bizonyos erényei mellett (például a roaming kötelezettség előírása a pályázó másodikgenerációs szolgáltatók részére) a “dizájn” szempontjából több sebből is vérzik: túl sok az engedély a piac méretéhez viszonyítva; túl magas a lengyel tulajdoni arányra tett kikötés; túl szigorúak a lefedettségi követelmények; túl magas az induló ár, és a tetejébe úgyis “szépségverseny” dönt. Ráadásul szemlesütve is aligha nevezhető “eurokonformnak” a dominánst vezetékes szolgáltató, a TPSA mobil cégének pozitív diszkriminációja, vagyis az, hogy ez a pályázó mindenképpen kap engedélyt. A lengyel kormány mintha arra sem akarna várni, hogy a piac beérjen. A sietség oka valószínűleg az, hogy a nyáron elfogadott távközlési törvény a jövő évtől már nem teszi lehetővé, hogy a kormány engedélyért pénzt kérjen, és persze a választási ciklus vége is közeledik.
KAPKODÁS NÉLKÜL. Magyarországon a hírek szerint a jövő év vége felé kerülhet sor az UMTS engedélyek kiadására. A piac szempontjából ez mindenképpen kedvezőbb, mintha elkapkodnák, bár a további részletekre vonatkozó elképzelések egyelőre ismeretlenek. Nálunk persze nincs olyan törvényi korlátozás, ami a bevételszerzés tekintetében lengyel barátainkéhoz hasonló sietségre ösztönözne. Igaz, nekünk még új hírközlési törvényünk sincs. –
