Tony Blairnek rossz estéje volt. Indulatait nem tudta magába fojtani, ezért telefoinon felhívta Joachim Milberget, s egy 15 perces beszélgetésben ráöntötte valamennyi haragját és csalódását. Joachim Milberg nem a brit kormányfő pszichoanalitikusa, hanem a BMW elnöke, s ebbéli minőségében közvetlen szerepe volt Blair rossz lelkiállapotának létrejöttében. A német autógyár megelégelte a tulajdonában lévő Rover veszteségeit, ezért odaígérte a patinás márkát egy kockázatitőke-befektető csoportnak. Az ügyletben egyedül nem érintett Land Rover sem kerülheti el a sorsát, a kedvelt terepjárómárkára feltehetően az amerikai Ford autógyár teszi rá a kezét. A politikusok még csak nem is sejtették a háttérben zajló tárgyalásokat, az üzletemberek nyilván azt gondolták, hogy nincs okuk az előzetes tájékoztatásra, vagy az egyeztetésre. Ha csak a történet végeredményét nézzük, akkor igazuk van, hiszen amit tettek, ahhoz joguk is, erejük is volt.
Schröder német kancellár ennél látszólag jobb helyzetben volt, hiszen a brit Vodafone nyilvánosan tett ajánlatot a német Mannesmann részvényeire. A kancellár mindent megtett annak érdekében, hogy az ügylet meghiúsuljon, de hiába. A tőke – vagy sokkal inkább a felvásárló cég vezetésének és tanácsadóinak – érdeke erősebb volt a politikai befolyásnál.
A politikusok mindkét fenti esetben a nemzeti érdekek védelmére hivatkozva léptek fel, de – függetlenül a hivatkozás megalapozottságától – ez nem volt elég. Két nagyhatalmú ország, két elismert, vitathatatlan nemzetközi befolyású, országuk vállalataival és azok vezetőivel kitüntetően jó viszonyt ápoló kormányfő fiaskója ez. Meghátrálni kényszerültek. Csodálkozhatunk-e akkor azon, hogy az emberek többsége úgy érzi, kiszolgáltatottja a globális tőke befolyásszerzésének? Aligha.
Azt hihetnénk, hogy csak a kevéssé fejlett, vagy a kis országok érzik magukat bizonytalanságban. Ez nem így van. A bizonytalanság annyira általános, hogy az angolszász világ már fogalmat is talált a jelenség leírására: globaphobe, azaz globafóbia.
Nincs általánosan elfogadott definíciója a globalizáció fogalmának. Szívesen ajánlom figyelmébe mindenkinek Riccardo Patrella meghatározását (Globalization and Internationalization, in: States against Markets; Routledge, 1996.), amely a globalizáció hét aspektusát és az ehhez tartozó fő alkotókat és folyamatokat gyűjti össze. Eszerint a globalizáció kiterjed a pénzügyekre és a tőketulajdonra; a piacokra, a stratégiákra és a versenyre; a technológiákra, a kutatás-fejlesztésre és a tudásra; az életmód- és fogyasztási szokásokra, valamint a kultúrára; a jogi szabályozásra és a kormányzásra; ezen túlmenően magában foglalja a világ politikai egységesülését, továbbá a várakozások és tudatos polgári magatartásformák hasonulását. Az utolsó biztos pont az életünkben a bizonytalanság. Erről szól a globafóbia.
Van aki azt mondja, hogy nincs mitől tartani, hiszen a gazdasági kapcsolatok az ősidőktől fogva “külkapcsolatok” is, és mai félelmünk az ismeretlentől nem más, mint az újtól való ösztönös emberi idegenkedés. Igaz ez az állítás? Aligha.
KÜLÖNÁLLÓK. A globalizmus nemzetközi cége nem azonos elődjével. Míg a századközép transznacionális vállalata – tipikus esetben – a befogadó ország társadalmi-gazdasági környezetébe asszimilálódó, a fejlesztéstől a gyártáson át az értékesítésig valamennyi funkciót magában foglaló önálló vállalatok láncolata, addig a globális vállalat megőrzi különállását, a csoportot nagyfokú munkamegosztás, a termelés kihelyezése és a stratégiai funkciók központosítása, az anyaország üzleti kultúrájának tartós fennmaradása jellemzi. A globális vállalat számára a nemzetközi tér szinte semmiben nem különbözik a lokális vállalatok belső, nemzeti világától. Megteheti, hiszen a fejlett világ kultúrája homogenizálódott, azonos egyetemekre jártunk, azonos nyelvet beszélünk, a szállítás és a kommunikáció hatékonyan köt össze egymástól több ezer kilométerre lévő üzemeket, a folyamatok szabványosítottak, a pénzügyek és a kereskedelem liberalizálásával az országhatárok jelentőségüket vesztették. Ez egy új kor, amely alig emlékeztet a kínai selyemmel foglalkozó velencei kalmár világára.
A globalizáció hátterét – az olajválságokról, a szállítási és kommunikációs forradalomról, s még egyebekről itt nem beszélve – a Bretton Woods-i pénzrendszer 1973-as felbomlását követő liberalizációs hullám teremtette meg. A nemzeti kormányok egymás után bontották le a tőke, a tudás, a munkaerő útjában álló akadályokat, a piacokat védő korlátokat. A neokonzervatív piacszabályozás élénkítette a versenyt, hozzájárult a modern technológiai megoldások elterjedéséhez, kedvező viszonyokat teremtett nagy nemzetközi korporációk létrejöttéhez. A korábban részben zárt, demokratikus politikai kontroll mellett működő nemzetgazdaságok kinyíltak, s az állam nem volt többé képes hatékonyan szabályozni, befolyásolni a piacot és a versenyt. Az 1929-1933-as válságot, majd különösen a II. világháborút követő időszak gazdasági, társadalmi intézményrendszerét a különböző szereplők (állam, vállalkozások, lakosság, szakszervezetek, kamarák, egyházak, civil szervezetek) közötti stratégiai kompromisszum jellemezte. A nemzetállamok politikai, társadalmi, gazdasági intézményrendszere alapvetően illeszkedett egymáshoz, s kölcsönös ellensúlyokkal egyensúlyt képeztek. A globális korban ez az egyensúly felbomlott. Az üzleti vállalkozások kiteljesedő szabadsága együtt járt a kormányok és intézményeik mozgásterének csökkenésével, a lakosság, az alkalmazottak növekvő kiszolgáltatottságával.
NÖVEKVŐ EGYENLŐTLENSÉGEK. Kik hát a vesztesek? Elsősorban azok, akiknek semmijük sincs, amit eladhatnának a piacon. Nem kell senkinek például az aluliskolázott többszázezres cigányság vagy a török vendégmunkások, illetve a gazdasági potenciállal már nem rendelkező nyugdíjasok milliós tábora, a különböző fogyatékosságban szenvedők – szóval mindazok, akiknek nincs valamilyen tőkéjük. Pénz, tudás, kapcsolati/kulturális tőke vagy bármi. Ha piacelvűvé válik a társadalom, akkor a piaci hasznosság jelöli ki az emberek helyét a társadalomban. Sokak félelme és tiltakozása ellenére ez a folyamat játszódik le az utóbbi évtizedekben. Érdemes böngészni a statisztikákat. A GDP-ben mért gazdasági növekedés a fejlett országok többségében nem járt együtt a reáljövedelmek hasonló arányú bővülésével, sőt az átlagos életszínvonal enyhe emelkedése mögött a társadalmi egyenlőtlenségek jelentős növekedése húzódik meg. A gazdagok gazdagabbak, a szegények szegényebbek lettek.
De ne higgyük, hogy amikor növekvő egyenlőtlenségekről beszélünk, akkor csak a lakosságra kell gondolni. A differenciálódás hasonlóképpen zajlik a vállalatok világában. A vállalati felvásárlások soha nem látott ütemben zajlanak, a működőtőke-befektetések csúcsokat döntenek. Az évtized elején mért csaknem 200 milliárd dollár nagyságú működőtőke-export 1997-re megduplázódott. Az előző évtizedhez képest új elem, hogy ennek az összegnek nagyjából fele, mintegy 160 milliárd dollár a fejődő országokat, és köztük az úgynevezett tranzíciós gazdaságokat célozta meg. A nemzetközi tőkekoncentráció végletesen átalakította a piac kínálati oldalának szerkezetét. A tartós fogyasztási cikkektől az elektronikán át az acéliparig a világ öt legnagyobb vállalatának részesedése a világpiac teljes értékesítéséből meghaladja az 50 százalékot. De tudunk hozni közelebbi példát is. A Heves megyei vállalkozások termelési értékének 60 százalékát hat vállalat adja, és ezek többsége külföldi tulajdonban van. A csak nemzeti keretekben gondolkodó kis- és középvállalatok egyre nehezebben állják a versenyt.
Megkérdezhetnénk, lett volna-e más út a világgazdaság számára. A főáramlatot követő közgazdák, társadalomtudósok bizonyára azt mondják, hogy nem. Az önmagát egyszerűen csak alternatívnak nevező sokszínű tudományos kisebbség ezzel nyilván nem ért egyet. Kétségtelen ugyanakkor, hogy megkezdődött a neoliberális, neokonzervatív gazdaságpolitikai, társadalmi doktrína lassú, óvatos felülvizsgálata. Gondoljunk csak az IMF elmúlt tíz évben játszott szerepének egyre hangosabb kritikájára, a “washingtoni konszenzus” lassú átértékelésére, a “poszt-washingtoni konszenzus” megjelenésére. Valami változik, de vajon Magyarország is megteszi-e magáét?
IDEJÉTMÚLT SZEREPEK. Visszatekintve az elmúlt tíz évre, azt látom, hogy a magyar politikai elit idejétmúlt szerepek foglya. Úgy viselkedik, mintha kizárólagos feladata volna az ország képviselete, mintha elhinné, hogy politikusok egymás közt megállapodhatnak a világ sorsáról. A politikának elvitathatatlan szerepe a szabályok megfogalmazása, a mozgástér meghatározása, az ellenőrzés és a felügyelet. Mivel manapság kedveltek a politikában a futballhasonlatok, hadd használjak hát egyet én is. Ötven évvel ezelőtt a kormányok egyidejűleg alakíthatták a szabályokat meghatározó sportszövetség, az infrastruktúrát biztosító klubok, a játékot vezető bíró szerepét, és ezzel egy időben a pályára lépő csapat túlnyomó részét is ők adták. Mára megváltozott a helyzet. A kormányok szabályalkotó és játékvezető szerepét kontrollálják az érdekeik védelmében fellépő legkülönfélébb csoportok, a pénzükért játékot látni akaró szurkolók, a nemzetközi intézmények. De ami a legfontosabb: a csapatot nem a kormányok állítják össze, és ha adnak is játékosokat, azok nem a csatársorba, hanem a védelembe kerülnek. A globalizáció őrült tempójú mérkőzés, ahol gólokat kell rúgni. A csak védőkkel felálló csapat akkor is vesztes lesz, ha egyébként a világválogatottnak képzeli magát. Azok tudnak csak nyeri, ahol a kormány, az üzleti szereplők és a különböző társadalmi szerveződések egy csapatban játszanak. Magyarországon ez nincs így.
Anekdotaként kering a történet, miszerint a rendszerváltást követő egyik miniszterelnökünk – neve a történet szempontjából nem fontos – “nem vagyok én szatócs” megjegyzéssel hárította el gazdasági miniszterének kérését, hogy soron következő németországi látogatása során lépjen fel Kohl kancellárnál egy bizonyos magyar vállalat érdekében. Nem áll-e ez a gondolkodás éles ellentétben azzal a gyakorlattal, amelyet a nyugati diplomácia folytat? Nagykövetek, első beosztottak és kereskedelmi titkárok naponta interveniálnak a legkülönbözőbb minisztériumokban nemzeti vállalataik képviseletében. A magyar külképviseletek csak szórványosan tekintik ugyanezt saját feladatuknak.
A magyar üzleti élet és a politikai hivatalosság között kevés intézményes kapcsolat van. A politikusok és az üzletemberek – kiismerhetetlenül összegabalyodva, nem egyszer a tisztességtelenség látszatát (?) keltve – sokkal inkább használni kívánják egymást, semmint együttműködni konkrét, és átfogó programok közös megvalósítása érdekében.
A jelenlegi gazdasági miniszter – egyébként nagyon helyesen – a verseny erősítéséről beszél. A verseny egyik feltétele az információs monopóliumok megtörése. Ebben pedig nem csak egyszerűen szabályzó szerepe van a kormánynak, hanem mint az információ legnagyobb előállítójának és tulajdonosának közvetlen felelőssége is van abban, hogy ezt megteszi-e. Az új vállalkozások piacra jutásának legfőbb akadálya ma nem a tőke, hanem a piacról, a piaci szereplőkről szóló elégséges információk hiánya. A vállalatok nem kötelezettek részletes pénzügyi, gazdasági adatok nyilvánosságra hozatalára, a cégbíróságra beadott mérlegek érdemi elemzésre alkalmatlanok. Teljesen hiányzik a naturális adatok nyilvánossága, csak alapos kutatással tárhatók fel a tulajdonosi és a vezetésen keresztül megvalósuló cégkapcsolatok. A nemzeti jövedelem több mint 40 százalékát központosító és újraelosztó államháztartás pontos kiadási tételei csak lehangolóan időigényes utánjárással ismerhetők meg, s ha még vállalkozik is erre valaki, komoly politikai és/vagy szakmai ajánlólevél kell, hogy bebocsátást nyerhessen a minisztériumokba vagy az államkincstárba. Nagy szükség lenne egy átfogó, a társadalmi szereplők információadási kötelezettségeit kiterjesztő és információs jogait szabályzó információs törvényre és egy nemzeti információs központra, hogy ne csak jogunk, hanem egyszerű és olcsó (ingyenes?) lehetőségünk is legyen hozzáférni ezekhez az információkhoz.
CSALÁDI PROGRAM. Matolcsy miniszter fontosnak tartja, hogy “előbb-utóbb minden család otthonába bekerüljön a számítógép”. Ez jó. De neki azért ennél több dolga van. Meg kell mondania, hogy mi ennek a módja, és mit tesz ennek érdekében a kormány. Az Atlanti-óceán túlpartján a Georgia államban található LaGrange város önkormányzata ingyenes internet-hozzáférést biztosít a teljes lakosságnak. Ez év decemberében a helyiek 80 százalékának már elegendő lesz bekapcsolni a televíziót (!), hogy rákapcsolódjon a világhálóra. De ha valaki nem akar ilyen messzire tekinteni, akkor tanulmányozhatja a hamburgi példát, vagy a brit kormány gyakorlatát. Ez utóbbi szerint a kisjövedelmű családok között százezer felújított számítógépet osztanak szét, a tanárok vissza nem térítendő támogatást kapnak a gépvásárláshoz, a költségvetés 80 százalékban vállalja az alapfokú informatikai tanfolyamok tandíjait. Nálunk leállították a Sulinet programot. Ahhoz pedig, hogy rászoruló 10 éves gyerekek kedvezményesen számítógépet kapjanak, évente 10 milliárd forint kellene. Sok ez a pénz vagy kevés? A remélt 5 százalékos gazdasági növekedésből az államháztartás – változatlan redisztribúciós hányad mellett – több mint 200 milliárd forint pótlólagos forráshoz jut. El kellene dönteni, mi a fontos, mire költünk!
Az elmúlt hetekben jelent meg a kormány Széchenyi-terve. Tanulságos a programot összehasonlítani az Európai Unió tagországai miniszterelnökeinek részvételével tartott lisszaboni csúcsértekezlet záródokumentumával. Az előbbi az alapvető fizikai infrastruktúra kiépítését, a Régi gazdaság működési feltételeinek megteremtését hangsúlyozza. Az Európai Unió dokumentuma a sokat hangoztatott Új gazdaság körülményei között keresi a kormányok helyét és feladatát; tudásról, információról, tanulásról ír, és világossá teszi, hogy a gazdasági modernizációt össze kell kötni a társadalmi kirekesztés elleni konkrét programmal. Félő, hogy a magyar gazdaság felzárkózását segíteni kívánó Széchenyi-program – jelenlegi tartalmával – a történelmi leszakadás konzerválódását idézi elő.
A globalizáció nemcsak gazdasági kérdés. Erről nem beszél Matolcsy György. Jó oka van rá, hiszen például a magyar kormány család- és lakástámogatás csomagja – függetlenül a politikai propagandától – a magasabb jövedelmű társadalmi csoportoknak kedvez. A munkanélküli-segély és a családi pótlék feltételeinek átalakítása még nehezebb helyzetbe hozta a társadalom peremén élőket. Kár lenne azt hinni, hogy ez csak szociális kérdés. Almási Miklós egy pár évvel ezelőtt megjelent könyvében (Napóra a Time Square-en; T-TWINS Kiadó, 1995.) idézi az Institute for Inequality nevű intézet nemzetközi felmérésén alapuló tanulmányát. Eszerint ahol nagyok a társadalmi különbségek, ahol szélsőségesek a jövedelemkülönbségek, ott lassabban fejlődik a termelékenység, és általában rosszabbak a gazdasági mutatók. Az utóbbi évek robusztus amerikai növekedése árnyalhatja e megfigyelés érvényességét, de egyelőre nem kérdőjelezi azt meg. Végzetes tévedés lenne, ha azt hinnénk, hogy milliós nagyságú leszakadó társadalmi csoportok hátán gyalogolva gyorsabb az út a globális világ felé. Márpedig a jelenlegi kormány politikája mintha ezt a véleményt tükrözné. Ha így van, akkor ez nagy hiba.
az Altus Befektetési Rt. vezérigazgatója
Ha az amerikaiak félnek, akkor a magyarok rettegnek a globalizációtól – állítottuk “Hát velünk mi lesz?” című összeállításunkban (Figyelő, 2000/11. szám). Cikkünk végén arra kértük olvasóinkat, írják meg, szerintük mit kellene tennie a magyar gazdaságpolitikának és üzleti szektornak ahhoz, hogy az ország sikerrel kapcsolódjon a globalizációs folyamatokhoz. Az alábbiakban az első vitacikket közöljük. Kérjük, írja meg Ön is a véleményét!
A szerk.
Internetcím: figyelo@vnubp.hu
Postacím: 1037 Budapest, Bokor utca 15-19.
