Néhány napja megszületett végre a „rég várt” eredmény: a kormány többségi döntéssel állást foglalt amellett, hogy épüljön meg a dunai alsó duzzasztómű. Mindez egy nagyobb csomag részeként került a nyilvánosság elé. E szerint február végéig a kabinet elé kell vinni azt a határozattervezetet, amelyben kijelölik a szlovákokkal legkésőbb március 25-ig megkötendő keretmegállapodás fő pilléreit. Ezek közül az egyik legfontosabb a dunakiliti víztározó üzembe helyezése. Az objektumot úgy kell feltölteni, hogy valamennyi, az 1977-es szerződésben foglalt funkciójának megfeleljen. (Erre egyébiránt a szlovák fél eddig azt mondta, hogy a dunacsúni létesítmény megépítésével a dunakiliti műtárgy funkciói részben elvesztek, ráadásul üzembe helyezése zavarná a csúni víziparadicsom működését.)
A szerződést előkészítő előterjesztésben ugyancsak rendezni kell az Öreg-Duna és mellékágainak ökológiai helyzetét, s a térségnek általában is több vizet kell kapnia. A hivatalos elképzelések szerint valamennyi dunai létesítmény 50-50 százalékos közös tulajdonba kerülne, s az üzemeltetés is együttes feladat lenne. Közös monitoringrendszert is létesítenének, s a felek vállalnák, hogy nem támasztanak egymással szemben kártérítési igényt – vagyis a nullszaldós megoldás valósulna meg.
A kabinet elképzelései között a már említett alsó duzzasztó is megbúvik. Ennek helyszíne továbbra sem ismert – igaz, az illetékesek nyilatkozatai egyre kevesebb kétségét hagynak efelől. Nem árt e helyütt emlékeztetni arra, hogy a honi tárgyalóküldöttség korábban egy hármas megoldáscsomagot terjesztett elő, amelyben ott volt az akkor óriási vihart kavart kétgátas elképzelés is. Miután a szlovákok mindhárom javaslatot visszautasították, a magyar küldöttségvezető azonnal előállt újabb – azóta hivatalos kormányállásponttá jegecesedett – elképzeléssel: ha máshogy nem megy, akkor „csak” egy gátat építenek. Vagy Pilismarótnál, vagy az eredeti helyszínen, Nagymaroson. A múlt heti kormányülés után immár számokat is közölt a szóvivő: Nagymaros felépítése 125 milliárd forintba kerülne, míg a pilismaróti mű kereken 200 milliárdot kóstálna. A korábban napvilágra került becslések még 800 millió és 2,5 milliárd dollár közötti összegről szóltak; így a most forintban megadott kiadások a fenti érték alsó végpontjának felelnek meg. A felső határ körüli érték – amely lassan közelít a parlamentben is gyakorta elhangzó 600 milliárd forintos összeghez – Nemcsók János államtitkár szerint már magában foglalja a kapcsolódó infrastruktúra-fejlesztés és a tájrehabilitáció költségeit, illetve az elmaradt áramszállítások miatti osztrák kárigény átvállalását is.
A kormány látványosan elvetette a hagyományos, úgynevezett sarkantyús mederszabályozás lehetőségét, amely a Glatz Ferenc akadémiai elnök vezette tudóscsoport számításai szerint mintegy 50 milliárd forintba kerülne. Emellett évente újabb 2 milliárdot kellene költeni a művek karbantartására, nem is szólva arról, hogy 20-25 év múltán úgyis fel kellene építeni egy duzzasztót. (A vízlépcsőpárti szakértők rendre elfelejtik „bemondani”, meny-nyibe is kerül egy, a Dunakanyarba tervezetthez hasonló monumentális létesítmény évi fenntartási, üzemeltetési költsége; volt aki ezt az összeget 5 milliárd forintra taksálta.)
Az alsó duzzasztó megépítése melletti kormányzati-vízügyi érv, hogy ha már az ország egyszer 350 milliárdot beleölt az eddigi munkálatokba, akkor legalább a termelendő áram révén térüljön meg ebből valamennyi. A vízügyesek optimizmusát nem osztó szakemberek azonban azt állítják: az erőmű soha nem fogja visszahozni a ráköltött pénzt, s az eddigi összeg csak tovább növekedne az alsó duzzasztó megépítésének jelenleg még bizonytalan végső költségeivel.
Az első tesztek után nyilvánvalóvá vált: a vízlépcsőügy iránt eleddig zömmel érdektelen lakosságot sokkolná, ha kiderülne, hogy több száz milliárd forintnyi összeggel kell hozzájárulnia egy bizonytalan hasznú beruházáshoz. Éppen ezért a kormányfő az új parlamenti ülésszakot megnyitó beszédében már koncessziós építkezés lehetőségéről, s esetleges külföldi befektetőkről beszélt.
Ha nem építünk semmit, s a két fél kölcsönösen beterjeszti a maga kárigényeit, úgy a szlovákok jogos követelése pontosan négyszerese a magyarénak – fejtette ki Mayer István, a magyar tárgyalóküldöttség egyik vezetője. Az már más kérdés – s ezt a nyilatkozó is beismerte -, hogy még nem tudjuk, mekkora is ez a két összeg. De általában is hiányoznak a leendő alsó duzzasztó építésével és majdani működésével kapcsolatos számítások, illetve a részletes környezeti hatástanulmányok. (Ezek hiányában a szabaddemokraták kormányképviselői sem támogatták a keretszerződés megkötését.) A szlovákok követeléseivel kapcsolatban is teljes a bizonytalanság, hiszen számszerű adatokkal eddig zömmel a magyar küldöttség, illetve a kormány bizonyos tagjai álltak elő – jóllehet, ez nem az ő dolguk lenne.
Néhány éve a Budapesti Műszaki Egyetemen egyébként már végeztek számításokat a Duna egyoldalú elterelése okozta károkról. Ezek eszerint a Szigetközben 10 év alatt 5 milliárd dollár tőkeérték-csökkenést okoz az úgynevezett C-variáns megvalósulása. Nem szokás emlegetni az a tényt sem, hogy a szlovák fél Bősnél az általa jogtalanul elterelt Duna vizével termeli az áramot, s ez eddig is jelentős kárt okozott hazánknak. Emellett nem készült el a bősi erőmű környezeti hatástanulmánya, pedig a hágai ítéletben ezt is a megegyezés feltételéül szabták. Vitatott az is, hogy egy parlamenti választások előtti keretmegállapodás mennyire kötné meg a leendő, s esetleg új összetételű kormány kezét (az ellenzék ezért is követel halasztást).
Kétségek merültek fel azzal kapcsolatban is, hogy a legújabb kormányelképzelés mennyire vág egybe a hágai ítélettel, amely – a csúcsrajáratás feladása után – értelmetlennek nyilvánította egy alsó duzzasztó megépítését és működtetését.
