Sem a Fidesznek, sem az MSZP-nek nem érdeke a teljes transzparencia, a nemzetbiztonsági iratok széles körű hozzáférhetősége. Mindkét nagy politikai erő a másikra mutogat, amiért nem jön össze a kétharmados alkotmánymódosítás, bár ők maguk hőn szeretnék. Maradnak a történészi, vagy éppen amatőr kutatói partizánakciók.
Ezeknek az eseteknek legalább annyi értelmük van, hogy emlékeztetnek a fel nem dolgozott, el nem rendezett múltra. Ebben a kérdésben nehéz egyetérteni az államfővel, aki szerint a leleplezett ügynökök „nem a kommunista rendszert mint olyat teszik ki közszemlére, hanem egyes személyeket”. Az ügynökakták nyilvánosságra hozatala ugyanis épphogy a rendszert idézi meg. Szerencsésebb körülmények között mindennek belső számvetésre kellene késztetnie a kívülállót is, ki hogyan viselkedett (volna) hasonló körülmények között.
A baj inkább az, hogy a csepegtetett feltárásokkal valahogy ez a katarzis hagy alább. A nyilvánosság ingerküszöbét egyre nehezebben érik el az újabb és újabb esetek, gyorsan kihuny, pontosabban értelmiségi belüggyé válik az érdeklődés. A megértőre forduló közhangulatban a tisztázódás helyett éppenséggel relativizálódik a múlt. A napvilágra került ügynök újabban már gerinces tartással, emelt fővel, a közbevetett akadékoskodásokra ingerülten villámló szemekkel színezi ki azt a múltat, amelyet lelepleződése előtt jobbnak látott titokban tartani.
Idáig azért nem kellett volna eljutni. Ha idejében sikerült volna átfogóan rendezni a kérdést, már rég túl lennénk az időnként kínos vagy feszengő magyarázkodásokon. Ez a hajó azonban elment, s minél kevésbé rázza meg egy-egy újabb feltárás a közvélemény egészét, annál kevésbé várható, hogy a két nagy politikai erő éppen ebben a témában tudjon felülemelkedni a napi csatározáson. Jöhetnek tehát az újabb cseppek, amelyek azután egyre rövidebb idő alatt, szinte nyomtalanul száradnak majd fel.
