Ha egyszer elhatározták, hogy merre menjen a nyomvonal, akkor onnantól az állami érdek fölérendelődött az önkormányzati vagy az egyéni szempontoknak. Ahelyett, hogy a sódert nyomták volna, öntötték az aszfaltot.
A hosszas érdekegyeztetéshez, kiskapukhoz, mutyikhoz és kész helyzetek utólagos legalizáláshoz szokott magyar közgondolkodás számára idegen ez a tempó. Nálunk, miközben hónapokat csúszik, vagy éppen új irányokat vesz egy-egy sztrádaépítés, addig szép lassan feltöltődik a Balaton parti nádasa, tájvédelmi körzetek népesülnek be utólag lakóépületté minősülő bodegákkal, műemlékek tűnnek el egy-egy építkezésben. Mindenre van magyarázat, és persze megoldás is – legfeljebb többe kerül.
Most megütötték a bokájukat azok a magyar ingatlanvásárlók, akik a hazai gyakorlatot vetítették ki a horvát tengerpartra. Nagyon rosszul jártak, és az sem segít rajtuk, hogy ledózerolt házaikból hazamenekített ingóságaik után nem kell vámot fizetniük. Ám valószínűleg azok sem nyugodhatnak meg, akik most megúszták a bontást. A Vir-szigeti eljárás ugyanis aligha egyedi precedens a helyi törvények szigorú betartására.
Azt eddig is lehetett tudni, hogy Horvátországban a tengerparti építkezéseknek sem a finanszírozása, sem a hatósági engedélyeztetése nem könnyíti meg a külföldiek tulajdonszerzését. A fokozott óvatosság helyett azonban a magyar finesz nehezen tudta elképzelni azt, hogy ha valahol gomba módra nőnek ki illegálisan a házak a földből, az ne a helyi önkormányzat tudomásával történjék. Ha pedig a helyi hatóság mégis szemet hunyt a több hónapig tartó építkezések felett, akkor, ugye, csak el lehet valahogy majd rendezni a dolgokat.
Egy régi uniós tagállamban ilyen építkezés valószínűleg nem jut el a kulcsrakész állapotig. Magyarországon, ha már eljutott odáig, a törvények uralma helyébe az érdekérvényesítés lép, és jó eséllyel meg is marad az épület. A horvát tengerparton viszont bármikor jöhet a buldózer.
