Most mégis egyre többen kérdezik: hogyan lehetett ennyire elrontani mindent? Miért nem tudtuk megőrizni és kihasználni a lépéselőnyünket és pozitív megítélésünket?
A romlás nem hirtelen történt, legfeljebb csak a szembenézést halogattuk, ameddig lehetett. Noha voltak és vannak, akik már évek óta figyelmeztetnek, az ő hangjuk – a civil társadalom hangja – nem volt elég erős, nem állt össze koherens kritikává, és nem fejlődött megoldást kereső társadalmi párbeszéddé. Ez elsősorban a civil társadalom gyengeségét és a hazai média közszolgálatra való alkalmatlanságát mutatja.
HERCEG, KALMÁR ÉS POLGÁR. A magyar társadalom és az ország élén immár demokratikus legitimitással álló politikai és gazdasági elit nem készült fel az európai integrációra, ehelyett amit lehetett, ott folytatott, ahol a pártállam abbahagyta. És sajnos sok mindent lehetett. A globalizáció kérdéseire szintén kevés érvényes választ talált. A magyar társadalom darabokra hullott szegmensei ma a parttalan átalakulások, az európai integráció és a dezintegráló globalizáció összegabalyodott jelenségegyüttesével állnak szemben – tehetetlenül, értetlenül és egyre inkább frusztráltan, hol szégyenkezve, hol gyűlölködve. Kivételt egy szűk gazdasági és pénzügyi elit képez, amely viszont eddig nem sok érdeklődést mutatott az össztársadalmi kérdések megoldása iránt, és láthatóan fel sem fogta annak a növekvő mértékű felelősségvállalásnak a jelentőségét és kikerülhetetlenségét, amely a magukra valamit adó multik mindennapi tevékenységébe valóságosan is egyre inkább beépül. A Herceg, a Kalmár és a Polgár közötti partnerség gondolata nem érintette meg mélyen a hazai politikai és gazdasági osztályt.
Ahol a demokrácia külső, intézményesített formái és belső tartalmai közötti meghasonlás tartós vagy növekszik, ott a demokrácia válságban van. Ma Magyarországon ilyen helyzet állt elő. A legnyilvánvalóbb tünetek: az emberek növekvő hányada gondolja úgy, hogy a demokrácia intézményei nem az ő érdekében működnek. Ennek következtében nem bízik ezekben az intézményekben, sem az azokat közvetlenül irányító és ellenőrző politikusokban. Emiatt nem kíván részt venni közéleti vitákban, megmozdulásokban. Azt gondolja, a politikai osztály tagjait – nagyon kevés kivételtől eltekintve – saját hatalmi és anyagi érdekeik motiválják, és neki ezek befolyásolására nincs ereje és lehetősége. A Magyar Köztársaság polgárainak növekvő hányada vagy fél a demokrácia jelenlegi formájától, vagy nem képes vele azonosulni; elhagyatottságérzete van. Ez a félelem a szabadságtól és egyben a szegénységtől, amit a szabadság-szegénység szindrómájának is nevezhetnénk. A magyar társadalmat frusztrálja önpusztító tehetetlenségérzete, és agresszivitása vagy apátiája csak fokozódik azáltal, hogy még hosszú távon sem látja a kiutat jelenlegi helyzetéből.
A társadalom összetartó ereje végletesen meggyengült. A középosztály erőtlensége, alig-léte mellett ennek a gyengeségnek számos összetevője van, ezek közül azonban kettő kiemelkedik. A szabadságfok növekedésével, a globalizáció és az európai integráció kihívásainak fényében szembetűnő és szinte sokkoló a tudás és a felkészültség hiánya, valamint a közösséghez tartozásból fakadó felelősségérzet hiánya. Azaz a demokráciadeficit mellett intellektuális és morális deficittel is számolnunk kell.
Ha egy társadalom nem képes elképzelni, hogy ki tud törni egy számára hátrányos helyzetből, ez a kitörés nem is fog soha megvalósulni. Ahhoz, hogy egy ilyen „elképzelés” egyáltalán lehetségessé váljon, képesnek kell lennie elképzelni önmagát mint politikai közösséget. A köz dolgát, a res publicát e nélkül nem viheti sikerre. A beteg társadalom terápiájának egyik legfontosabb eleme a tudás és az oktatás becsületének, infrastruktúrájának és széles körű elérhetőségének megteremtése, hiszen ha egy ország nem becsüli az emberkincsét, a kincs el fog tűnni. A terápia másik kulcseleme pedig a múlttal való szembesülés. Ennek elmaradása esetén kicsi az esély a megosztottság lélektani beidegződéseinek feloldására, a társadalmi bizalom helyreállítására. Bizalmi tőke nélkül nincs együttműködő civil demokrácia.
A legmélyebb szervi baja a magyar társadalomnak abban mutatkozik, hogy bár az elmúlt húsz évben külső kényszerítő erők már nem gátolták, mégsem volt képes hatékonyan adaptálódni sem a globális, sem az európai mintákhoz: nem tudta alapelvévé tenni a nyitottságot, a sokoldalú partnerséget és együttműködést, a hálózati szerveződés és decentralizáció elvét. Ez a hiányosság már feltűnő volt az uniós csatlakozási folyamat hosszú évtizede alatt, de különösen groteszkké a csatlakozást követően vált. Mintegy azt érzékelteti, hogy egy olyan szervezethez kívánnánk hosszú távon kötni a sorsunkat, amelynek működése, céljai és legjobb lehetőségei nem igazán érdekelnek vagy érintenek minket. Magyarország ahelyett, hogy megértette és kihasználta volna a globalizáció és az európai integráció kínálta fejlesztési és fejlődési lehetőségeket (ahogyan tette és teszi azt Ausztria, Finnország, Írország, Svédország, Spanyolország és Portugália, azaz az európai centrum korábbi északi, déli és keleti perifériái), inkább hajlik arra, hogy e két robosztus folyamat kárvallottjának tekintse magát.
POTYAUTAS MENTALITÁS. A XXI. század társadalomszervezési és kormányzási alapelvei a hálózatosság és mellérendelődés, illetve az állandó, szakadatlan áramlás, azaz egyre nagyobb számú szereplő bekapcsolódása a helyi, regionális és nemzetek feletti döntéshozatali folyamatokba. Egyelőre nem sikerült egyszerre szakítani a kádárizmus és egyéb, korai feudalizmusok paternalista és szolgalelkűségre épülő hagyományával, a mindenek fölé helyezett rövid távú egyéni érdekek körömszakadtáig tartó védelmével, a hosszú távú és szélesebb perspektívákban gondolkodás elutasításával („minek az, úgysem mi döntjük el”), a megbízhatatlanság, félrebeszélés, látszatkeltés és teljesítmény-visszatartás kultúrájával. Márpedig az „ezt is megússzuk majd valahogy” potyautas mentalitással nem juthatunk messzire, és bizonyosan nem kerülhetünk közelebb az európai élvonalhoz – és ami még fontosabb, saját legjobb várakozásainkhoz sem. Azt viszont elérhetjük, hogy tartóssá válik egy EU-n belüli új centrum-periféria, függőség-alárendeltség viszony, és ezzel helyünket saját magunk jelöljük ki hosszú távon.
Közel húsz évvel a rendszerváltás után új társadalmi szerződésre van szükség, meg kell teremteni a XXI. századi civil demokrácia etikai, politikai, intézményi és szellemi alapjait. A demokráciának csak alulról építkezve vannak esélyei. Ehhez pedig társadalmi tudat- és magatartásváltásra volna szükség. Mindenekelőtt vitára, önértékelésre, közös ügyeink megfontolására, a demokrácia megújuló részvételen, sokoldalú párbeszéden, nyílt konszenzuskeresésen alapuló formáira, kereteire és eszközeire. Ez a folyamat időigényes, hiszen bajainkat sokáig halmoztuk, betegségeinket nem kezeltük. Tudatosításukat követően azonban haladéktalanul meg kell kezdenünk az önterápiát.
A szerző szociológus professzor, a Társadalomtudományok és Európa-tanulmányok Intézete (ISES) igazgatója.
