“Vagy azt teszik, amit az emberek akarnak, vagy elkergethető lesz. Onnantól fogva nem hivatkozhat sem demokráciára, sem alkotmányra, nem marad más választása, mint futni, de gyorsan.” Ezt Orbán Viktor üzente a Kossuth térről még 2007 márciusában a hatalomnak, mi pedig őt idézzük. Egyrészt ki mást, ha csak tiszta forrásból, másrészt mégis snassz lenne BKV-közleményből elmagyarázni, miért nem állt meg tegnap az Operánál a földalatti.
A Fidesz-szóvivővel ellentétben úgy látjuk, nem (csak) gyurcsányisták tüntettek. Mások is voltak. Olyanok, akik Selmeczi Gabriellával együtt azt vallják: „Az nem demokrata, aki szerint csak akkor van demokrácia, ha ő van hatalmon.” A történet szempontjából árulkodóbb az alagútügy.
Lehetne sok mindent írni arról, miért kell menekülő-útvonalat biztosítani egy kétharmados többséggel megválasztott kormányfőnek, de valódi magyarázatot csak kettőt találtunk. Az egyik, hogy a kormányfőt immár túlféltik emberei az emberektől. A másik, hogy Orbán Viktor nem kíván az emberek szemébe nézni. Tökmindegy. Az is, hogy a miniszterelnök a főkapun távozott-e végül az alaptörvény gálaünnepéről, hiszen lehetősége lett volna arra is, hogy nyúlként megfutamodjon.
Annak idején Gyurcsány pótdíjat fizetett saját maga és felesége után, amikor a Meleg Méltóság Menetéről jegy nélkül szállt fel a földalattira. Végül mégsem kapott átszállót, megbukott. Ott rontott, hogy Őszöd után is maradni akart. Elemzők szerint kimondatlanul ugyan, de jóval túl vagyunk a Fidesz beismerő vallomásán, a mostani kormányfő mégsem tanul ellenfele hibájából.
Még sok ilyen alagút, és Orbán is eljátssza az utolsó esélyét. Mert maradása éppen abban a Fidesz-táborban bukás, ahol nem lehet csak úgy gyávának lenni, meg belengetni a távozást, meg zsarolni (szebben: személyes súllyal kiegyenlíteni a könnyűnek találtatott gazdaságpolitikát). Ez az a csapda, ahonnan nem látszik az alagútnak se eleje, se vége.