Neked 25 évvel korábban kellett volna születned
– mondta Richard Linklater, sokdíjas amerikai filmrendező Glen Powell szemébe, miután együtt dolgoztak a nyár egyik netflixes sikerfilmjén, ami A bérgyilkos, aki nem is volt címet kapta. Nem a sokat látott Linklater az egyedüli, aki így vélekedett a mostanában hollywoodi sztársággal járó csúcsokat döntögető Powellről: Harrison Ford, Antonio Banderas és Arnold Schwarzenegger is éreztek valamit a színész fizimiskáját látva, mikor együtt szerepeltek vele A feláldozhatók harmadik, 2014-ben készült részében. Tudták, nem ott, nem abban a pillanatban van köztük a helye.
„Ember, rosszkor csinálod ezt, még nem jött el a te időd” – utaltak a bölénystátuszú színészek az akciófilmes jutalomjátékra, amit már tényleg csak a pénzért és néhány jó helyen elsütött egysorosért vállaltak be hollywoodi karrierjük alkonyához közeledve.
Csakhogy Powellnek szüksége volt a kreditre, hiszen be akart futni, ahhoz pedig nem rossz ajánlólevél egy Sylvester Stallone rendezte akciófilm.
Glen Powell története a texasi Austinban kezdődött 1988 októberében. Apja edző, anyja háztartásbeli. Powell már a gimiben amerikaifocizott és lacrosse-ozott, a gimis évkönyvébe szánt üzenetek a többi diáktól viszont nagyon egyértelműek voltak:
Filmsztár lesz belőle!
Jól tapintottak rá Powell azon képességére, hogy a showbizniszben a helye. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy kölyökkora óta Tom Cruise volt a példaképe. Ám ahhoz, hogy közös filmben szerepeljen idoljával, rögös – közepes filmekkel kikövezett – út vezetett.
Elsőként 13 évesen szerepelt hollywoodi filmben, mindjárt a Robert Rodriguez rendezte Kémkölykök-franchise harmadik részében. Powellt nem ez rántotta be igazán a hollywoodi körforgásba, hanem egy találkozás Denzel Washingtonnal. 2007-ben Washington Érvek és életek című történelmi drámájában kapott szerepet még főiskolásként, és az élete gyökerestől felfordult. Powell ennek a filmnek a castingjára öltönyben ment, minden más szereplő szövegével tisztában volt, ez pedig elnyerte Washington tetszését. Bemutatta a fiút saját ügynökének, az olasz származású Ed Limatónak, aki akkoriban olyan színészeket képviselt, mint Nicolas Cage, Mel Gibson, Steve Martin vagy Diana Ross – azaz, innen is érezzük, az igazi krém tagjait.
Limato William Hurt és a fiatal Richard Gere hasonmásaként jellemezte Powellt, és arra ösztönözte, költözzön Texasból Los Angelesbe, ahol a rendes filmes karriereket építik föl.
Limatónál tényleg legendás színészek voltak. Igazi filmcsillagok. És a lista 68 ezredik helyén vagy még alacsonyabban ott voltam én.
A Hollywood Reporternek adott interjújában Powell azt mesélte, miután Los Angelesbe költözött, nem alakultak jól a dolgai. Az az időszak az Alkonyat-filmekről szólt az amerikai filmgyártásban, és a „merengő, vagány, sapkás, bőrdzsekis srácokat” keresték minden mainstream alkotásban, ő pedig ebbe az archetípusba nem passzolt bele. Félt, hogy ügynökét cserbenhagyja majd. Sokáig egy ismerős családnál lakott ingyen a város egyik előkelő negyedében. Furikázta a család fiúgyerekét és edzősködött a gimiben, ahová a gyerek járt, ám a filmes castingokon valahogy mégsem aratott sikert. A neki lakhatást kínáló család közben kettészakadt, Powellnek pedig költöznie kellett: egy külvárosi garázsban élte tovább az életét, ami „klasszikusan az a hely volt, ahol két háztömbnyire hullákat találtak” – mesélte.
Álltam a garázsban, belenéztem a tükörbe, és azt mondtam magamnak: tudom, hogy szereted a filmeket, és jók is az ösztöneid, de simán lehet, hogy színésznek alkalmatlan vagy.
Nem sokkal később ennél is mélyebbre került:
