Idősebbektől még hallhatjuk rá az ólmos eső elnevezést is. Annak használatában több ráció volna, gondolhatnánk, hiszen a földre (és autóra, villanyoszlopra, háztetőre stb.) érkezve megfagyó eső kétségkívül nehéz, így logikus, ha az “ólmos” jelzőt kapja. Akkor miért “ónos”?
Nem olyan nagy a titok.
Az ólom és az ón szavaink egy időben ugyanazt jelentették. Az eredeti alakjuk is közös: valószínűleg a finnugor “oln” két változatáról beszélhetünk, amelyek egyrészt a szóközi -l kiesésével (> ón), másrészt az oln > olon > ólon > ólom változással jöttek létre. (Bár van, aki szerint a két szó szláv eredetű, és az ón az ólom rövidített formája.)
A 18. század végéig ha a magyar nyelv meg akart jelölni egy ezüst színű, többé vagy kevésbé nehéz fémet (közülük a mai ólom azért jóval sűrűbb), felváltva használták a két szót. A hétköznapi nyelvhasználat számára addig nem volt annyira fontos a két fém, a ’stannum’ (latin nevén a mai ón), és a ’plumbum’ (a mai ólom) megkülönböztetése, ez igazán a kémia tudományának rohamos fejlődésével vált szükségszerűvé.
Amikor már a hétköznapi nyelv is érzékeltetni kívánta a két fém különbözőségét, a levegővel való érintkezés hatására besötétedő ’plumbum’-ot hívták fekete ónnak, párját, az inkább színtelen vagy világosabb, ezüstszínű ’stannum’-ot pedig fehér ónnak (és ezzel párhuzamosan, csak hogy ne legyen olyan egyszerű, használták a fekete ólom, fehér ólom kifejezéseket is).
A tudomány azonban nehezen tűri az efféle pontatlanságot, káoszt, így alakult ki az addigi szinonimák közötti szóhasadás, vagyis hogy az addig azonos jelentésű két alak két önálló szóvá fejlődött és onnantól más-más jelentést hordozva élt tovább.
Az “ónos eső” (vagy “ólmos eső”) kifejezésünk ezt a felvilágosodás kori nyelvi zavart élte túl. Magának a kellemetlen csapadéknak tehát – bár valóban nehéz jégkérget alakít ki a tárgyakon, illetve olykor ezüstösen csillog – nincs köze a fémekhez.
Úgy sejtem, sok autós és gyalogos reméli, hogy a kifejezést idén többször már nem is kell majd említeni…
