Múlt héten a kormánypárti képviselõk megszavazták, hogy a közoktatási intézmények fenntartását állami kézbe kell adni, ez alól csak az óvodák képeznek kivételt, amelyek továbbra is az önkormányzatoknál maradnak. Ezzel már biztosra vehetõ, hogy gyökeresen átalakul az oktatási rendszer: mondhatni, lényegében visszaalakul a központosított kádári modell.
Van ugyan egy kiskapu (errõl legutóbb Gloviczki Zoltán helyettes államtitkár beszélt az fn.hu-nak): bizonyos feltételek mellett az önkormányzatok határozott idejû szerzõdéssel átvehetnék, visszavehetnék az iskoláikat. Ennek a paraméterei egyelõre nem tiszták.
Az alapképlet szerint ma egy iskola fenntartásának nagyjából a 80 százaléka a pedagógusbérekre megy el, a maradék 20 százalékból jön ki az intézmény infrastruktúrájának fenntartása, rezsije, az esetleges fejlesztés. Ezeket a tételeket ma nagyjából fele-fele arányban állja a központi büdzsé és a helyi önkormányzat. Az már biztos, hogy a pedagógus bértömeg ezen túl a központi költségvetést terheli majd (a tanárok fizetési papírjait az Államkincstár fejléce fogja díszíteni, de hogy pontosan ki lesz a munkáltatójuk, mi lesz a jogviszonyuk, az nem világos), ami érdekes, az a fennmaradó összeg.
Az egyik – nem túl valószínû – forgatókönyv szerint amennyiben visszaveszi egy önkormányzat az iskoláját (középiskoláját, kollégiumát, szakiskoláját), akkor ezentúl a fenntartási költségek maradék 20 százalékát kell majd állnia az eddigi 50 százalék helyett. Felszabadul számára az eddig az iskolára fordított forrásainak 30 százaléka. Melyik önkormányzat ne örülne egy ilyen nagyságrendû büdzsénövekedésnek?
Önmagában ez – ha minden önkormányzat visszavenné az iskolát – 30 százalékos közoktatási többletráfordítást igényelne a központi büdzsétõl. (És akkor a fenntartást tekintve ugyanott lennénk, mint most.) Még így is sok település örömmel szabadulna az oktatási intézményétõl, de akkor is nagy tételrõl van szó, amin valószínûleg Matolcsy miniszter szeme elõbb-utóbb megakad. Nagymértékû forrásbõvülésre nemigen számíthat a közoktatás.
Már a várva várt pedagógus-életpályamodell többletköltsége is bizonytalan. A kezdeti 2012 szeptembere után egy hónapja már 2013 szeptemberét tûzték ki bevezetési céldátumnak, a jelenlegi koncepció viszont a „majd ha a gazdasági helyzet megengedi” kitétellel számol. Azaz vagy lesz, vagy nem lesz belátható idõn belül életpályamodell, béremelés. És ugyanez igaz az egész napos iskola, a mindennapos testnevelés, az ingyen tankönyvrendszer bevezetésére, az óvodaépítési programra egyaránt.
Az oktatás visszaállamosításának terve a miniszterelnök „évtizedes álma” volt, így a jelen szituációban nem is lehetett komoly ellenvetése a fegyelmezett frakció- és kormánytagoknak Hajdúszoboszlón. (Ahol Orbán baljóslatúan azt is kijelentette, hogy õ a poroszos nevelés híve.) Pedig jó néhány polgármester ült a széksorokban, akik pontosan tudják, hogy az állami fenntartás az iskoláiknak színvonalcsökkenést hozhat. Korábban Pokorni Zoltán fejtegette az fn.hu-nak, hogy a nagy centralizált iskolarendszerek lassabbak, nem elég rugalmasak, kevésbé tudják kiszolgálni a különbözõ társadalmi igényeket, nagy a rezsijük, drága az adminisztrációjuk. Ami a központosítás mellett szól szerinte, az a hatékonyabb ellenõrzés lehetõsége. De a volt oktatási miniszter is úgy vélte, nem az ellenõrzés hatékonyságát kellene struktúraszervezõ erõként elõtérbe helyezni.
Az államosítás melletti feltûnõen kevés érv közül a rendszer méltánytalanságának, igazságtalanságának felszámolása a leginkább megfontolandó. A kistelepüléseken, fõleg a leghátrányosabb térségekben a helyi önkormányzat képtelen ellátni az ott élõ, amúgy is hátrányos helyzetû gyerekeket. A magyar iskolák minden nemzetközi felmérés szerint növelik a családi különbségeket. A mai rendszerben a szegényebb települések, ahol épp többet kellene, kevesebbet tudnak költeni az iskolára.
Tévút az oktatás államosítása
“Ahol közigazgatási decentralizációba illeszkedve alakították át az oktatásfinanszírozást, ott az oktatásra fordított összegek volumene nõtt. Egy olyan országban, ahol erõsen korlátosak a központi költségvetési kiadások, ott nem centralizálni, hanem decentralizálni szoktak, hogy másodlagos forrásokat is becsatornázzanak az oktatásfinanszírozásba. A központosítás, ha azonnal nem is, de középtávon garantáltan csökkenti az oktatási ráfordítások összmennyiségét. Gondoljunk bele! Egy önkormányzat nem szívesen invesztál olyan intézménybe, ami nem az övé. Egy polgármester nem vesz számítógépet, nem újít fel épületet, ha semmi befolyása nincs arra, hogy mit csinál, milyen célokat szolgál az iskola.”
Az interjú Radó Péterrel itt olvasható>>
Kérdés, hogy egy központosított rendszer hogyan tudná kiegyenlíteni ezt a különbséget. Ha a közoktatási forrásokat ugyanannyinak vesszük (ez a mai gazdasági helyzetben egy optimista hozzáállás), akkor nyilván úgy, hogy a nagyobb, gazdagabb iskoláktól forrásokat irányít az állam a szegényebb iskolák felé. Ez az erõsen baloldali elképzelés a Fidesz társadalmi víziójának középpontjában álló nemzeti középosztály számára nyilván elfogadhatatlan lenne, s ezt a kockázatot nemigen vállalja fel a kormány. Nincs mese: jobb, méltányosabb, eredményesebb oktatási rendszerre több pénz kell.
Az államosítástól pedig nem lesz több pénz a rendszerben. Sõt, mint Radó Péter oktatási szakértõ meggyõzõen kifejtette az fn.hu-nak (illetve megírta az Oktpolcafé szakmai blogjában) az oktatási centralizáció már középtávon is kifejezetten drága és ráadásul minõségellenes, az európai trendekkel ellentétes irányba mutató lépés.
Megfordítva: az államosítás után borítékolhatóan romlik majd az iskolai teljesítmények színvonala, s mindezt egy drágább rendszerrel érjük el. Persze lehet spórolni a gimnáziumi és a felsõoktatási férõhelyek drasztikus megvágásával, a tankötelezettség korhatárának lecsökkentésével, a pedagóguslétszám csökkenését elõidézõ tanári óraszámemeléssel és a többi, már a kormányzat oldaláról felsejlõ tervvel.
Tényleg ezt akarta az a bizonyos kétharmad tavaly áprilisban?
