Vásárhelyi Mária: Az „ellenzéki szavazó” árulása
Magyarországon a baloldali és liberális politika romokban hever. Nemcsak az ellenzéki pártok, hanem szavazótáboruk is összeomlott. A pártok a szavazókat, a szavazók pedig a pártokat teszik felelőssé az összeomlásért, jóllehet nyilvánvaló, hogy egy ilyen megsemmisítő válság kialakulásáért, ha nem is azonos súlyú, de mindenképpen közös felelősség terheli a pártokat és korábbi támogatóikat.
A mára kialakult helyzetet mi sem jellemzi jobban, mint hogy miközben a társadalmon belül mind az önmagukat baloldaliként, mind pedig liberálisként meghatározó szavazók aránya évtizedek óta 30-35 százalék körül mozog, a bal-, illetve liberális pártok támogatottsága alig éri el az 5 százalékot. Így előfordulhat, hogy a társadalom egyharmada – a baloldaliak és a liberálisok – képviselet nélkül maradnak a következő parlamentben, ami pedig nagyjából egyet jelent azzal, hogy a következő országgyűlésből kiszorulnak a demokrácia képviselői. Nem mintha politikaelméletileg a jobboldali, konzervatív gondolkodás nem férne össze a demokratikus attitűdökkel, Magyarországon azonban a demokratikus jobboldal mindig jelentős kisebbségben volt saját ideológiai táborán belül.
Arról, hogy milyen súlyos felelősség terheli az ellenzéki pártokat a mára kialakult helyzetben, gyakran esik szó. A demokratikus térfél politikai napirendjének meghatározó témája a baloldali és liberális pártok a valódi társadalmi problémák iránti érzéketlensége, politikai tévelygése, kommunikációs bénultsága, szolidaritáshiánya, terméketlen és szánalmas rivalizálása.
Arról azonban, hogy az ellenzéki szavazóknak van-e felelősségük e válság kialakulásában és időről időre történő eszkalálódásában, gyakorlatilag nem esik szó. Holott nehéz lenne elvitatni, hogy a választások végeredményét mégiscsak az ellenzéki pártokra leadott szavazatok száma és aránya dönti el, még akkor is, ha tisztában vagyunk a választási rendszer összes torz és csaló útvesztőjével.
Bokros Lajos: 1514-1541., 1914-1941 – Magyar tragédiák nemzetközi és hazai tényezői
A kegyelmi időszakot az ország nemesei folyamatos belharcokra fecsérelték. Az államot ők szakították ketté, nem a török. Mindkét király külső támogatással tudott csak fennmaradni. Szapolyait a szultán, Ferdinándot a császár segítette. Zsoldosaik egymás ellen harcoltak, egymás várait foglalták el, egymás területeit fosztogatták. 1529-ben János király immár szövetségesként fogadta Szulejmánt megalázó módon éppen a mohácsi csatatéren, hogy megbeszéljék a Bécs elleni hadjárat részleteit. A szultán török szertartás szerint beiktatta Szapolyait Magyarország királyaként és saját vazallusaként.
Rettenetes szégyen, jóval nagyobb bűn, mint a három évvel korábbi tétlenség.
1540-ben néhány elvetélt kiegyezési kísérlet után meghalt János király. Szulejmán attól félt, hogy hívei folytatják az elhunyt magyar király tojástáncát (pávatáncát?). Elhatározta, hogy végleg megszállja Magyarországot, tartósan elfoglalja Budát, és egy új, török tartomány (vilajet) székhelyévé teszi.
1541-ben a Szapolyai-párti Fráter György és Török Bálint két és fél hónapig védte Budát Roggendorff Habsburg-párti osztrák tábornok ostromló csapatai ellen. Ferdinánd serege már éppen győzött volna, amikor megneszelték, hogy a török óriási haderővel közeledik. Fráter György és Török Bálint összeesküdött a törökökkel, és közösen vágták le az ostromló osztrák–cseh–morva királyi haderőt. 1541. augusztus 29-én, mialatt a szultán vendégül látta Fráter Györgyöt, Török Bálintot, Werbőczy Istvánt és más méltóságokat, a „városnézésre” induló török katonák a magyarok nagy szégyenére kardcsapás nélkül elfoglalták Buda várát. Az áruló magyarok nem gondolták, hogy ők majd ugyanazt kapják jutalmul, mint amit a közös ellenség büntetésül.
Fráter török helytartó lett, Törököt rabláncon elhurcolták Konstantinápolyba, Werbőczyt megmérgezték. A sors különös fintora, hogy ismét augusztus 29. lett a gyásznap, de most nem valamiféle hősi tragédia, hanem kisszerű és aljas árulás emlékére. Ennél csúfosabb véget sem az érintett személyek, sem a középkori magyar állam számára nem lehetett volna elképzelni.
Mint látni fogjuk, nem utoljára.
Sz. Bíró Zoltán: Békére várva
Közhelynek számít, de ettől még igaz, hogy sokkal könnyebb egy háborút elkezdeni, mint befejezni. Ez hatványozottan érvényes Oroszország Ukrajna ellen indított háborújára. Moszkva agressziója súlyos bizalmi deficithez vezetett annak következtében, hogy öt olyan nemzetközi megállapodáson gázolt át, amiben Oroszország – a Szovjetunió felbomlása után – ígéretet tett arra, hogy tiszteletben tartja Ukrajna területi épségét, határai sérthetetlenségét és szuverenitását. 2022 tavaszán – sokak állításával szemben – nem azért nem született meg Isztambulban a háborút lezáró megállapodás, mert az akkori brit miniszterelnök, Boris Johnson lebeszélte erről az ukránokat. Az utóbbiaknak volt épp elég okuk arra, hogy elutasítsák azt. Először is, mert április első napjaiban – azok után, hogy az orosz erők visszavonultak Kijiv mellől – kiderült a bucsai vérengzés. De túl azon az érzelmi sokkon, amit az ukránok átéltek, merthogy sorra kerültek nyilvánosságra a Bucsához hasonló esetek Irpinytől Izjumig, volt még egy fontos körülmény, ami visszatartotta őket az orosz ultimátum elfogadásától – az erős biztosítékok hiánya. Ukrajna akkor, a háború korai szakaszában kész lett volna tudomásul venni a legfontosabb orosz követeléseket. Hajlandó lett volna lemondani a NATO-csatlakozásáról, elfogadta, hogy nukleáris fegyver nélküli hatalom maradjon, és azt is, hogy tárgyaljon fegyveres ereje létszámának és fegyverzetének korlátozásáról. Ám szembesülnie kellett azzal a problémával, hogy miközben Moszkva újabb és újabb követelésekkel állt elő, az aláírásra váró megállapodás mögül hiányzott az az érdemi garancia, ami kellő biztosíték lett volna arra, hogy Oroszország nem gondolja meg magát, és néhány hónap, avagy év elteltével nem indít újabb támadást Ukrajna ellen.
Ez a probléma ma is fennáll. Sőt, még inkább, mint két és fél évvel ezelőtt. Az orosz vezetéssel szembeni bizalmatlanság – érthető módon – ma erősebb, mint a háború elején volt. Ebben a háborúban az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának adatai szerint eddig legkevesebb 12 ezer ukrán civil halt meg, köztük 650 gyerek. A független moszkvai portál, a Vazsnije isztorii összegzése szerint az orosz tüzérségi és rakétatámadások, valamint az ismétlődő légicsapások következtében 250 ezer lakóépület, csaknem 4000 tanintézet, 1800 kulturális intézmény, 1200 kórház és rendelőintézet és kevés híján 900 egyházi épület, sport- és turisztikai létesítmény semmisült meg. Az orosz hadsereg szisztematikus támadásainak következtében az ukrán energiarendszer kapacitásának 70 százaléka pusztult el. És akkor még nem beszéltünk az elesett és megsebesült ukrán katonákról.
Lipovecz Iván: Vaku
Egy ilyen hosszú politikai élet után, mint amilyen Helmuth Kohlé, talán túl nagy követelés, hogy máról holnapra minden tisztségéről mondjon le, távozzon a politikából, és engedje át a terepet az utódoknak, a fiatalabbaknak.” Idén karácsonykor lesz pontosan 25 éve, hogy ezek a sorok a Frankfurter Allgemeine Zeitungban megjelentek. Egy bizonyos Angela Merkel tollából, aki akkor a német Kereszténydemokrata Unió (CDU) főtitkári pozícióját töltötte be, de már nem sokáig: három és fél hónappal később a CDU kongresszusán őt választották meg a párt elnökévé. És maradt is két évtizeden át.
Most, hogy a ‒ Kohlhoz hasonlóan ‒ tizenhat évig kormányon volt német kancellárnő politikai emlékirata (az eredeti kiadással egy időben magyarul is) megjelent, nyilván e rendkívüli politikai pálya minden fontos mozzanata újra nagyító alá kerül az értekezésekben a sajtóban. Engedtessék meg, hogy ezúttal ne a merkeli kormányzás, hanem a merkeli „pártfoglalás” részleteiben merüljek el ‒ nem minden alap nélkül a mai hazai viszonyokra „sandítva”.
A Helmuth Kohl teljes erkölcsi megsemmisülését okozó adósságbotrány ‒ amikor a volt kancellár az utolsó pillanatig próbálta leplezni a CDU évtizedeken át tartó titkos finanszírozását ‒ feltárásának idején Angela Merkel 45 éves volt ‒ negyedszázaddal fiatalabb mentoránál. És még csak tizedik éve volt az újraegyesített német állam polgára, illetve a CDU tagja. Az NDK-ban szocializálódott tudósnő olyan gyorsan nyerte el az egység kancellárjának szimpátiáját, hogy villámkarriert futott be a pártban, és ‒ 1998-ig ‒ a kormányban is. Keletről jött egyetlen nőként egykorú volt azokkal a Kohl elnöksége alatt egyre feljebb jutó nyugati férfiakkal, akiket a német politikai zsargonban az „Andesi Paktum” tagjainak szoktak nevezni. Azért, mert még 1979-ben egy közös dél-amerikai utazás során a repülőgép fedélzetén aláírták a Pacto Andino Segundót, politikai összetartozásuk viccesnek szánt dokumentumát.
Azzal az 1999. karácsonyi vezércikkel Merkel nemcsak az akkor még a párt tiszteletbeli elnökeként fungáló Kohlt küldte a süllyesztőbe, de az „andesieket” is hátrébb szorította, egyszerűen azzal, hogy ‒ ahogyan szépen mondani szokták ‒ ő ragadta meg a történelmi pillanatot. Az addig kikezdhetetlen kolosszust, a CDU egyszemélyes megtestesítőjét az első megingása pillanatában a földre rántotta, míg a többiek tétlenül nézték, hogy mi történik a pártban, amely 1998-ban 16 évi kormányzás után elvesztette ugyan a Bundestag-választást, de a következő évben már megnyerte az európai parlamenti, valamint az összes tartományi választást, és a népszerűségi listákon 45 százalékon állt. Aztán kirobbant az eltitkolt pénzügyi botrány, és e tündöklésnek egy csapásra vége lett.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
