Légy szép és tartsd a szád (1958)
Szögezzük le: ez a bájos bűnügyi vígjáték nincs ott a színész legmagasabb művészi értéket képviselő filmjei között, mégis a filmtörténet fontos alkotásáról van szó, hiszen ez a film megelőlegezi a francia film küszöbön lévő nagy évtizedét. A 23 éves Alain Delon első komolyabb filmszerepe ez, míg egy másik színész, Jean-Paul Belmondo is játszik ebben a szórakoztatóan butácska filmben. Mindketten fiatalok, elbűvölőek, akárcsak a szőke hősnő, Mylène Demongeot – három év leforgása alatt halt meg mindhárom. Az első éveiben főleg komédiákban feltűnő Delon ráadásul a forgatás alatt elszenvedett autóbalesetben szerezte nevezetes sebhelyét is az állán.
Ragyogó napfény (1960)
Az első nehézsúlyú filmszerep: René Clement filmjét ma leginkább azért emlegetik, mert ugyanazt a Patricia Highsmith-regényt dolgozta fel, melyből később A tehetséges Mr. Ripley és az idén bemutatott Ripley sorozat is készültek. Érdekes, hogy Delon itt egész máshogy jeleníti meg Ripley-t, mint a későbbi filmek, és a jelentéktelen pszichopata helyett egy ijesztően szép, sátáni manipulátort játszik (a partnere Marie Laforêt), a film pedig egy csapásra ismertté tette a nevét.
Rocco és fivérei (1960)
Alain Delon ugyanabban az évben első komoly nemzetközi szerepét is megkapja: Luchino Visconti rendezésében olasz neorealista drámában játszik, melyben egy Milánóba délről bevándorolt fiút játszik, aki a testvéreivel megpróbál kitörni a szegénységből. A valós helyszíneken forgatott, igazi társadalmi problémákat bemutató filmben Delon ismét nagyot alakít, és játékát ugyanúgy dicsérték, mint nagynevű partneréét, Annie Girardot-ét. Delon később még dolgozott együtt Viscontival A párducban is.
Napfogyatkozás (1962)
Egy másik nagynevű olasz rendező, Michelangelo Antonioni is dolgozott Delonnal, a film a rendező híres „elidegenedési trilógiájának” harmadik része, a Kaland és az Éjszaka után. Delon egy feltörekvő brókert alakít, partnere pedig Monica Vitti, akivel ránézésre hiába passzolnak egymáshoz, kapcsolatuk sajnos halálra van ítélve a felszínes és anyagias világunkban. Ez a szerep tovább növelte Delon nevét a művészfilmes közegben, de a nagy közönségsiker csak ezután jött.
A Fekete Tulipán (1964)
Egy könnyűsúlyú kalandfilm, amelyeknek nagy divatja volt akkoriban, és ebben Delon nagyszerűen alakít egyszerre két szerepet is (ikertestvéreket játszik). Ez a film már egyértelműen Delon (és hasonlóan szép partnere, Virna Lisi) vonzerejére épített, és végképp népszerűvé tette őt az egész európai közönség körében, de megmutatta színészi sokoldalúságát is.
A szamuráj (1967)
Miután Delon egy ideig hiába próbálkozott a hollywoodi áttöréssel (ehhez nem volt elég jó angol nyelvtudása, volt viszont akcentusa, plusz szerencséje sem volt a filmválasztásaival), újra a hazai filmekre koncentrált, és milyen jól tette! Ekkor készült ugyanis három klasszikus filmje Jean-Pierre Melville-lel, a film noir és a francia bűnügyi film megújítójával. A kalapok, ballonkabátok, bőrkesztyűk és revolverek bűvöletében élő rendező mindhárom filmjét Delon rezzenéstelen arcára építi. A szamuráj lett mind közül a legsikeresebb, a rideg és precíz bérgyilkos szerepében Delon tényleg megtalálta a hozzá leginkább illő karaktert.
A medence (1969)
Romy Schneider és Alain Delon 1959-ben ismerkedtek meg egy forgatáson, ahol egymásba is szerettek, és 1963-ig voltak együtt. A hatvanas évek szép emberekben bővelkedő filmiparában őket kiáltották ki álompárnak, de ez több okból sem tarthatott örökké, viszont utána is jó viszonyban maradtak. Ennek köszönhetően játszanak mindketten ebben a feszült, gyönyörűen fényképezett pszichológiai thrillerben, melyből nyolc éve Luca Guadagnino forgatott ugyan egy remake-et, de nem lehet kérdés, hogy a két film közül melyiket néznénk meg többször.
A szicíliaiak klánja (1969)
A francia filmtörténet egyik legnagyobb alakja, Jean Gabin először az Alvilági melódiában játszott együtt Delonnal. Azt is Henri Verneuil rendezte, akárcsak hat évvel később A szicíliaiak klánját, mely – ahogy azokban az években annyiszor – olasz-francia koprodukcióban készült, az olaszokat egy harmadik sztárszínész, Lino Ventura képviselte többek között, no meg a zeneszerző Ennio Morricone. Bár a New Yorkban forgatott filmmel az angolszász mozikat is megcélozták, a film megint csak Európában lett igazán sikeres, ahol a kritika szerint új szintre emelte a gengszterfilmet.
Borsalino (1970)
Belmondo és Delon újra együtt, ezúttal a marseille-i alvilágba merülnek alá, és két, valóban élt, harmincas évekbeli gengsztert alakítanak, noha a film erősen kiszínezet verziója a valóságnak. Az viszont kevésbé, hogy a két szupersztár vérre menő küzdelmet folytatott azért, nehogy a másikat többet mutassa a kamera. A Borsalino az év negyedik legnézettebb filmje lett, és a népszerűségét segítette az akkor zajló Markovic-ügy, melyben többen arról suttogtak, maga Delon is érintett lehet a testőre meggyilkolásában, ám ez sosem bizonyosodott be.
A vörös kör (1970)
A második Melville-filmjében Delon egy végtelenül alaposan megtervezett, rendkívül látványos ékszerrablásban vesz részt, a lassú tempójú, utánozhatatlan atmoszférájú filmben szokás szerint kevés a szöveg, annál többet szólnak a fegyverek. Melville-nek és Delonnak elhisszük, hogy régen még a gengszterek is jobbak voltak, már csak azért is, mert ujjatlan pólós, strandpapucsos, kopasz verőlegények helyett végtelenül elegáns, szótlan férfi mindegyik, akik tartották is magukat valamiféle becsületkódexhez. A filmben ráadásul olyan sztárok játszottak Delon mellett, mint a halálos betegen utolsó filmjét forgató, komikus létére komoly szerepet alakító Bourvil, valamint Yves Montand.
Egy zsaru (1972)
Jean-Pierre Melville utolsó filmjében Delon ugyan az előzőkben is láthatott szenvtelen, rejtélyes figurát hozza, ezúttal viszont a másik oldalon áll, hiszen ő a címbeli zsaru. Delon partnere, Catherine Deneuve illusztrálja, hogy a francia filmipar azokban az években kifogyhatatlan volt a Delonhoz külsőleg és színészi képességekben is méltó színésznőkből. Ám ahogy általában, ez a film is elsősorban a hallgatag férfiak filmje, és hallgatag férfiként Delonnál nem lehetett jobbat találni ezekre a szerepekre.
Klein úr (1976)
Delonnak több szempontból is ez a legfontosabb filmje: Joseph Losey érzékeny témát, Franciaország német megszállását dolgozza fel, melyben Delon egy párizsi műkereskedőt alakít, akit névazonosság miatt zsidónak hisz a Gestapo. A számos díjjal jutalmazott film nagy sikert aratott, Delon játékáról is felsőfokon beszéltek a kritikák, nem mellesleg pedig évtizedekkel később, amikor az idősödő színész egyre többet dicsérte a szélsőjobboldali Nemzeti Frontot, az antiszemitizmust megbélyegző Klein úr volt az a filmszerep, mely utólag is részlegesen kihúzta Delont a csávából. Természetesen ezt követően is számos filmje készült a színésznek, de legfontosabb remekművek sora itt zárult le.
