Tudomány

Eb ura fakó! Négyszer űztük el az idegen királyt

A rebellis magyarok valahogy nem voltak képesek elfogadni, hogy osztrák uralkodó, osztrák érdekek mentén kormányozza az országot. Tettek is ellene, amilyen sűrűn csak tudtak.

Amikor a török hódítás három részre szakította Magyarországot a XVI. század közepén, még senki nem gondolta, hogy az országnak soha többé nem lesz “nemzeti” királya. Erdélyt a független magyar államiság letéteményesének tekintette a közvélemény, ahonnan kiindulva visszaállíthatják az egységet, és a Szent Korona is egy itthon székelő uralkodó fejére kerülhet.

A régi mód szerint

A töröktől kapott koronát visszautasító Bocskai István erdélyi Fejedelem gyönyörűen megfogalmazta ezt végakaratában. Az erdélyieket intette, hogy Magyarországtól el ne szakadjanak, a “magyarországiakat” pedig, hogy Erdélyt el ne taszítsák.

“… Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik javokra, oltalmokra lészen. Ha pedig Isten adná, hogy a magyar korona Magyarországban magyar kézhez kelne egy koronás királyság alá, úgy az erdélyieket is intjük: hogy attól nemhogy elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, de sőt segéljék tehetségek szerént és egyenlő értelemből azon korona alá, a régi mód szerént, adják magokat.”


Bocskai István a hajdúk élén (wikipedia)

Szent István koronája a Habsburgoknál maradt évszázadokig, ám csaknem minden nemzedék gondoskodott róla, hogy ne viselhessék zavartalanul: XVII. századtól négy alkalommal mondták ki az osztrák uralkodó trónfosztását Magyarországon. Nem csoda, hogy a Habsburgok sem szívlelték túlzottan a rebellis, nyughatatlan nemzetet.

A török nem engedte

Bethlen Gábor fejedelem a harmincéves háborút kihasználva indított harcot a Habsburgok ellen az ország egyesítésére. Elnyerve a magyar rendek támogatását, sikerrel vette vissza az osztrák uralom alatt álló területeket, 1619 novemberében serege már Bécs alatt állt, ám a város ostromára nem vállalkozott. A sikeren felbuzdulva az 1620-ban egybehívott besztercebányai országos gyűlés augusztus 25-i határozata kimondta a Habsburgok trónfosztását, valamint Bethlen királlyá választását – idézi fel a Múlt-kor.hu.

Maga mögött tudhatta egy ország támogatását, birtokában volt a Szent Korona is, ám a fejedelem nem volt hajlandó megkoronáztatni magát. A török ugyanis nem járult hozzá a Magyar Királyság és Erdély egyesüléséhez, így a fejedelem királlyá koronázása Magyarország török megszállásának veszélyét is magában hordozta volna. Ráadásul a magyar rendeket sem ejtették a fejükre, az új király jogköre kimerült volna az országgyűlés összehívásában és a törvények megerősítésében. Végül 1621-ben Bethlen jókora területi nyereséggel járó békét kötött II. Ferdinánddal, visszaadta a koronát és lemondott a királyi címről.

József nem királyunk!

Alig száz év múlva, a Rákóczi szabadságharc idején, az 1707-es ónodi országgyűlésen hangzott el “újra” a mondat: „Eb ura fakó, maji napságtul fogvást Joseph nem királyunk, …, az ország pedig mondassák interregnumnak mind addig, meglen más országgyűlés alatt királyt nem választunk” – mondta Bercsényi Miklós főgenerális Az ország szabadnak és a Habsburg-háztól függetlennek nyilvánította magát, ezzel együtt a határozat nyomán a magyar trón megürült.

És üres is maradt az 1711-es szatmári béke megkötéséig, ahol a kurucok engedményekért cserébe lemondtak a szabad királyválasztás jogáról és elfogadták a Habsburg-családból származó magyar királyok trónhoz való jogát.


Az ónodi országgyűlésen levágták Turóc vármegye követeit, mert a labanccal való békekötést támogatták (Than Mór festménye)

Trónvesztettnek nyilváníttatik

A következő alkalmat a forradalom és szabadságharc hozta el: 1849. április 14-én, a debreceni Nagytemplomban tartott nyílt ülésen, a képviselők közfelkiáltással fogadták el Kossuth javaslatát a függetlenség kimondásáról és az uralkodóház trónfosztásáról. “A Habsburg-Lothringeni ház, a magyar nemzet elleni árulása, hitszegése és fegyverfogása által, nemkülönben azon merény által, miszerint az ország területi épségének eldarabolását, Erdélynek, Horvátországnak, Szlavóniának, Fiaménak és kerületének Magyarországtóli elszakítását s az ország önálló státuséletének eltörlését fegyveres erőszakkal megkísérteni, evégett idegen hatalom fegyveres erejét is a nemzet legyilkolására használni nem iszonyodott …” – fogalmaz a magyar Függetlenségi Nyilatkozat.

Ezért “… ezen hitszegő Habsburgi s utóbb Habsburg-Lothringeni ház Magyarország, a vele egyesült Erdély és hozzá tartozó minden részek és tartományok feletti uralkodásból ezennel a nemzet nevében örökre kizáratik, kirekesztetik, a magyar koronához tartozó minden címek használatától megfosztatik s az ország területéről s minden polgári jogok élvezetéből számkivettetik. … “trónvesztettnek, kirekesztettnek és száműzöttnek a nemzet nevében nyilváníttatik”. A történet szomorú végét ismerjük jól.

Őrizetben a király

Az első világháború után a Habsburg IV. Károly Magyarországon is felfüggesztette királyi jogainak gyakorlását, ám 1921 tavaszán úgy döntött, visszafoglalja trónját. Március 26-án, váratlanul tűnt fel az országban, majd felszólította Horthy Miklós kormányzót, hogy adja át neki a hatalmat. Mivel azonban a szomszédos országok, és a nagyhatalmak is világossá tették, nem hajlandók elfogadni a Habsburg-restaurációt, Horthyéknak sikerült lebeszélniük a visszatérésről.

Októberben aztán a király ismét próbálkozott, ezúttal fegyverrel tért vissza. 1921. október 23-án a fővárosnál sikerült megállítani, a királyi párt őrizetbe vették, majd az ország végleges elhagyására kényszerítették és Madeira szigetére száműzték. Két héttel később pedig – a nagyhatalmak nyomására – a nemzetgyűlés törvénybe foglalta a Habsburg-ház újabb, egyben utolsó trónfosztását.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik