„Biztosan eljön majd az ideje, hogy képes leszek hátrébb lépve az egész tornát szemlélni” – nyilatkozta közvetlenül a spanyolok elleni, 22 pontos előnyről végül 73-72-re elveszített, a párizsi olimpiai repülőjegyről döntő mérkőzés után. Hol tart a megnyugvásban, leülepedett már a sokk?
Az, hogy nem sikerült kijutnunk, személy szerint akkora csalódást jelent, amelynek a gyászperiódusa sokkal hosszabb, mint egy-két hét.
Visszanézte már a torna utolsó meccsének kulcsmomentumait?
Nem.
Miért nem?
Egyszerűen még nem tudtam rászánni magam.
Ilyen lehetőség kapujába kerülni hatványozott jelentőséggel bír úgy a csapat, mint a stáb meg a kapitány életében is. Amikor itt kikapsz, ráadásul ilyen fordulattal vesztesz az olimpiai részvételről döntő utolsó meccsen, gyakorlatilag egy pillanat alatt törik össze benned minden. És másban is.
Az eltelt idő arra volt elég, hogy egy kicsit már hátrébb tudtam lépni attól az eseménysorozattól, ami az utolsó meccs utolsó 15 percében lezajlott, és azon is el tudtam gondolkodni, mi történt az azt megelőző pár napban. Amikor egy újabbat léptem hátra, lajstromba vettem, hogy mi történt az elmúlt egy évben, majd újabb lépést követően a kinevezésem óta tartó hét évet átölelve tekintettem vissza. Ez a távlat megint más aspektusba helyezi a spanyolok elleni meccset. Azt is látom, honnan indultunk 2017 augusztusában, és milyen rögös úton jutottunk el oda, hogy legyőzzük az olimpiai ezüstérmes Japánt, összességében sanszot teremtsünk önmagunknak a párizsi repülőjegyért játszani.
Kezdjük a közelmúlttal, a torna eseményeivel. Hogyan, milyen taktikával sikerült megszorongatni a vb negyedik Kanadát, főképp legyőzni az olimpiai ezüstérmes Japánt, a csoport underdogjaként esélyt teremteni arra, hogy a világbajnoki ezüst- és bronzérmes, többszörös Európa-bajnok spanyolokkal ki-ki meccset játszhasson a válogatott?
A stáb minden téren megpróbálta beszerezni és testre szabni azt a rengeteg információt, amely az előző években az ellenfeleinkről keletkezett. Példának okáért 2022 óta valamennyi japán válogatott mérkőzés – beleértve az ázsiaiak soproni első, spanyolok elleni nyitómeccsét is – elemezve a rendelkezésünkre állt, óriási köszönet ezért Turóczy Gábornak, aki stábon kívüliként segített minket informatika és adatbázisépítés terén. A válogatott ezen adat- és tudásbázis segítségével tudott az elmúlt évben Európában eredményes lenni. Védekezésben ezzel találtunk ellenszert a japánok rettentő gyors, pár másodperc alatt ziccerre vagy hárompontosra törekvő agresszív játékával szemben.
Színtiszta matematikai alapon szűrtük le, hogy százalékos értékben óriási mértékben esik vissza a ponthatékonyságuk, ha az ellenfél képes a gyors visszarendeződésre, és az első nyolc másodpercben levédekezi a dobási lehetőségeiket. Támadásban pedig a csapat magasságának optimális kihasználása érdekében még a torna előtt kitaláltuk, hogyan szeretnénk a centereinket megjátszani.
Feltételezem a másik két csoportellenféllel szemben is hasonlóképpen felkészültek a támadó és a védekező játékra. Ez az akár személyre lebontott taktika miért nem borította a papírformát Kanada ellen, és hozott csak félsikert Spanyolországgal szemben?
Három merőben különböző stílusú csapattal mérkőztünk meg. Kanada ellen remekül sikerült a felkészülés, ugyanúgy mindent tudtunk róluk, mint Japán esetében. Nem a taktikán vagy annak kivitelezésén, hanem az erőn múlt, hogy azt a mérkőzést elveszítettük. Nem tudtuk azt a sebességet ráerőltetni a kanadaiakra, amivel döntő csapást tudtunk volna rájuk mérni, mert egészen egyszerűen a velük született fizikális fölény ezt megakadályozta, és a végén feléjük billentette a mérleg nyelvét. A spanyol válogatott pedig rendszeres top 4-es csapat a vébéken. Képesek gyorsan is játszani – és itt ne a futógyorsaságra tessék gondolni, hanem a passzolás sebességére –, de egyéni technikai képességekben is világszintűek. Sokkal komplexebb, több lábon álló válogatott, mint a csoport másik három tagja. Ezért velük szemben összetettebb módon próbáltuk kezelni a taktikát. Szintén kidolgoztuk azokat a sarokpontokat, amiket megpróbáltunk alkalmazni. Működött is. Kicsit tovább, mint 25 percig.
Pontosan mi történt a 25. perc után?
Nem csak a meccs, de az utolsó nap eseménysorának pszichés oldala is egészen elképesztően alakult. A korábbi tapasztalat szerint egy győzelemmel többnyire továbbjutott az adott csapat. Ehhez képest Japán legyőzése után úgy feküdtünk le, hogy az utolsó körben még bárki elbukhatta az olimpiát. A spanyolok elleni mérkőzés előtt még a hotelben tartózkodtunk, amikor már zajlott a Japán-Kanada meccs. A folyosón összefutottam a spanyol kollégával. Nálam idősebb, korából fakadóan is sokkal tapasztaltabb, óriási kvalitású, Euroliga-győztes edző.
Kezet fogtunk és annyit mondott: »Még életemben nem éreztem ilyen nyomást, mint itt.« Látszott rajta, és természetesen rajtam is az a feszültség, hogy éppen rettentő komoly hatással van a közösségeink jövőjére egy olyan esemény, amibe mi már nem tudunk beleszólni.
Ha Kanada nyer továbbjutunk, ha Japán, csak a spanyolok nyugodhatnak meg. Amikor megérkeztünk a csarnokba, még akkor sem dőlt el semmi. A hangolódást is úgy kezdtük, hogy fogalmunk sem volt, mire készüljünk, élet-halál meccsre vagy örömjátékra. Aztán a japánok nyertek. Spanyolország bejutott az olimpiára. A dudaszó után nagyjából 25 perccel kezdtünk velük. Képzelje el mindenki, amint feszülten készülünk, az utolsó simításokat végezzük az öltözőben, és közben áthallatszik, ahogy a szomszédban a spanyolok teli torokból üvöltve örülnek, éljeneznek. Ez az öltözői 25 perc alapvetően meghatározta a spanyol csapat koncentrációs képességét a mérkőzés első félidejében.
Sportpszichológiai alaptézis: függetlenül attól, hogy pozitív vagy negatív sokk éri az agyat, azt leeresztés, kiürülés követi koncentráció terén.
Így van, és ezt mi nagyon jól meglovagoltuk. De a két válogatott között nincsen 22 pont. Az is siker, hogy minimalizáltuk a különbséget a világ egyik legjobbjával szemben, de azért tuti, hogy tízből többször nyernek a spanyolok, mint mi. A második félidőre azonban egy másik spanyol csapat érkezett a pályára. Hogy mi történt a spanyolokkal a szünetben, arról csak sejtéseim vannak.
Mi?
Erről egyelőre nem szeretnék beszélni. Ami tény, a nagyon erős első félidőnk után nekünk továbbra is koncentráltan és az előny birtokában felszabadultan kellett volna játszani, végső soron nyerni, de abban a pillanatban, ahogy a spanyol csapat elkezdett közeledni, béklyó került a lábakra, a kezekre, a tét összenyomott minket.
Szintén matematika, ha egy csapat kilenc perccel a vége előtt 14 ponttal vezet, a másiknak a hátralévő kilencben 1,4 pontot kell percenként dobnia az egalizáláshoz. Mivel egy támadás a statisztikai átlag szerint egy pontot ér, ha minden támadóidőt 18–20 másodpercig lejátszik az előnyben lévő, és csak minden harmadik támadásából ér el kosarat, akkor is nyert meccse van. Férfi és női vonalon is akadnak olyan rutinos csapatok, amelyek – sportnyelven szólva – fél kezüket a nadrágban tartva is lehoznak egy ilyen meccset.
Ez így van. A mi csapatunk a fejlődési folyamatában ezek szerint még nem tart ott, hogy egy korábban nem tapasztalt nyomás, stresszhelyzet alatt ne roppanjon össze.
2019-ben a litvánok elleni Eb-selejtezőn 60-44-re vezettünk, majd egy 1-18-as etapot produkálva 61-62-re fordított az ellenfél. Mi több, négy perccel a vége előtt Litvánia már öttel ment. Innen mégis sikerült talpra állni, 78-76-ra fordítani, és kijutni az Eb-re. A tavalyi Eb-n a csehek ellen ugyanígy leolvadt a 17 pontos előnyünk, sőt, ők is előnybe kerültek, de ott sem roppant össze a csapat, a dudaszóra sikerült fordítani. Ezek nem azt bizonyítják, hogy a lányok is, a stáb is átélt már hasonló helyzeteket, sőt, meg is oldotta azokat?
Ezeknek a mérkőzéseknek a stresszhelyzetét nem lehet összehasonlítani a spanyolok ellenivel. 44 éve nem jártunk olimpián. 40 éve, 1984 óta sem edző, sem játékos a közelébe sem jutott az olimpiai repülőjegynek. Magyar kosárlabdában dolgozó ember nem játszott ilyen téttel bíró meccset. A litvánok, csehek elleni nyomás egy dolog. A spanyolok elleni egy másik. Ilyet még mi nem éltünk át. Ebből adódóan nem is tudtunk előzetesen tökéletesen felkészülni a helyzetre.
Mindez nagyjából azt is jelenti, hogy erre a nyomásra én sem reagáltam jól. A játékosok sem reagáltak jól.
Próbáltam időben megállítani a folyamatot, ezért kértem időt a megszokottnál hamarabb, a másodikat még 12 pont előnynél, de nem hatottak. Marad a tény, sem taktikai, sem pszichológiai módszerekkel nem tudtuk kezelni a helyzetet.
Elek Gábor egy háttérbeszélgetésünk alkalmával azt mesélte, minden edző átél hasonló szituációt, csak nagyon nem mindegy, hogy egy szürke hétköznapi bajnokin, vagy egy BL-, világbajnoki, olimpiai döntőben omlik össze a csapata. Utólag mit csinálna másképp a spanyolok ellen?
A szisztémán nem változtatnék, hasonlóképpen gondolkodnék, és ez egyébként bizonyított, mert működött. Konkrét dolgokra, hogy kit, mikor cseréltem volna be vagy le, nem szeretnék kitérni, mert a lányok a legjobb szándékuk, tudásuk szerint, igazi csapatot alkotva mindent megtettek. Nem akarok félreérthető üzenetet közvetíteni feléjük, pláne nem egy interjúban. Azon, hogy milyen formában védekezünk, azon változtatnék. A második félidőre ezen a téren fel kellett volna gyorsítani a játékot, ott tudtunk volna igazán változtatni. Ezen keresztül valószínűleg nem kellett volna ennyire szenvednünk a támadásban a felállt védelem ellen. Bizonyos helyzetekre rendelkeztünk alapkoncepcióval. Ez az elmúlt években működött, ezért ehhez próbáltunk ragaszkodni. Azt gondoltuk, akkor vagyunk jók, hogyha nem akarunk olyan változtatásokat csinálni, ami nincs benne készség szinten a repertoárban.
Meg kellett volna próbálni?
Utólagos okoskodás, de meg kellett volna húzni a váratlant.
Annak érdekében, hogy a negatív spirálból egy újabb sokkal húzza ki a lányokat, a zsűri felé irányuló extrém teátrális vitára, mourinhói nagyjelenetre, netán „véletlenül” a pályára rúgott vizes flakonnal való játékmegszakításra gondoljunk?
Az ilyen módszerekben nem hiszek. Az, hogy technikai hibáig elmenjek, nem én vagyok. Ez a csapat pedig ilyennek szokott meg. A játékosok személyiségkészlete ismeretében sem vagyok biztos abban, hogy egy ilyen, a kapitányuktól merőben szokatlan cselekedet a meccs végkimenetelét illetően pozitívan hatott volna rájuk.
Ez pedig a kapitány személyiségkészlete?
Nem ebben szocializálódtam. Édesapám jogászprofesszor, azt tanultam tőle, a történelem azért történelem, mert már megtörténtek a dolgok. Ezért a jelenben nincs értelme a „ha”-val kezdődő mondatoknak.
Nem gondolhatok olyat, hogy mi lett volna, ha lila fejjel elkezdem csapkodni a zsűriasztalt, vagy dühösen földhöz vágok egy vizes palackot az egyik eladott labdánk után. Ezek már nem releváns felvetések.
Ha most valaki azt mondja, hogy megnyernétek a meccset, ha berohannál a pályára, és adnál egy nyaklevest valakinek, nyilván megtenném, de mégsem lehet, mert a spanyolok elleni meccs már történelem. Egyetlen apró ponttal, de elúszott. A jelen már nem arról a meccsről szól. Hanem arról, hogy mit csinálunk annak érdekében, hogy ez a jövőben ne forduljon elő még egyszer.
A beszélgetés elején azt mondta, a hátralépés megtörtént. Hogyan néz ki a magyar női kosárlabdázás nagytotálja, kapitányként honnan indult 2017-ben?
Nem szeretnék visszanyúlni a sporttörténelem kezdetére, de a tavalyi Eb-elődöntő előtt 1997-ben, a budapesti 4. hellyel jártunk éremközelben utoljára kontinensviadalon. 2015-ig többször nem jutottunk ki, mint igen. 2017-ben az 50. helyen álltunk a világranglistán, ami nem túl rózsás a magyar női kosárlabdázás teljes múltját tekintve, amikor 1997-ig folyamatos Eb-szereplők voltunk, hovatovább az ’50-es és a ’80-as években érmeket szereztünk.
Hol állunk most?
Kicsit több mint hat év alatt eljutottunk odáig, hogy
a világranglista 19. helyéről mentünk be az olimpiai selejtezőbe, és a spanyolok elleni lefagyástól függetlenül a torna hatására nemhogy visszaestünk volna, hanem három helyet javítottunk. Az olimpiai selejtező után ott tartunk, hogy a magyar válogatott a legjobb 16-ban van a világon, ami azt jelenti, hogy a korábbi évek fejlődését nem megtörte a torna, hanem tovább építette – tovább kell építse.
Miért esett vissza a női kosárválogatott a ’90-es évek végére, és mitől indult meg a szekér 2017 után?
A múltat, a két évtizednyi visszaesést és a jelen fejlődési görbéjét több tényező – gazdasági, szakmai, edzőképzési stb. – is befolyásolta, de a fő ok egyértelműen az, hogy mindez hogyan hatott az utánpótlásunk működésére. 2011-től – a taónak hála – nagyon sok pénz áramlott a sportágba, ami számos aspektust megváltoztatott. Az a pár klub, amelyik a rendszerváltást követő évtizedekben is tartotta magát és nevelt, azok stabil és bővülő forrásból tudtak gazdálkodni, több edzőtáborba, tornára jutottak el, egyre jobb játékosokat neveltek. Azok a lányok, akik az utóbbi évek eredményeiben főszerepet vállaltak, például a 2011-ben még csak 13 éves Studer Ágnes kifejezett „tao-korosztály”. Ők egyértelmű haszonélvezői e szervezeti és infrastrukturális változásoknak – hozzáteszem, 2011-ben Határ Betti is csak a 17-et töltötte.
A torna 12 fős keretéből nyolc játékost három klub nevelt – Vasas 4, Csata és Pécs 2-2 –, a maradék négy helyen osztozik a hátország többi egyesülete. A Vasasét vajdasági, a Pécs és a Csata szakmai közösségét Rátgéber László, illetve a Tursics család fogja össze hosszú évtizedek óta. Rendszerszintű a fejlődés, vagy egy-egy klubon, egy-egy edző évtizedes elkötelezettségén, szakértelmén áll vagy bukik a kosárlabdánk eredményessége?
Sajnos inkább az utóbbi. De nem szabad elkendőzni: az állam és a szövetség is azon dolgozik, hogy rendszerszintűvé váljon a fejlődés. Elindult egy változás, amelynek a szakmai irányvonalán folyamatosan lehet és kell is vitatkozni, de tagadhatatlan, a játékosok, akik az utóbbi években kijöttek, jobban képzettek, magasabb szintet képviselnek, ezáltal versenyképesebbek, mint a korábbi években. Ez már látszik az utánpótlás eredményeinken. A nők nagyjából 2015-ig ingáztak az A és a B divíziók között az utánpótlás Európa-bajnokságokon, onnan kezdve már szilárd helyünk van az előbbiben. Ez a stabilizáció mostanság már világbajnoki részvételekben, néha egy-egy éremben ölt testet az U16, U18 és U20-as korosztályokban.
Ebből az aspektusból nézve hogyan tekint vissza a 2019-es évre?
Az Eb-7. helyre inkább kifutott eredményként tekintettünk, de egyben előrevetítette, hogy tovább tudunk építkezni, és még előrébb lehet lépni.
És a 2021-esre?
Hogy miért nem léptünk előre, hanem hátra, hisz nem jutottunk ki a 2021-es Eb-re? Nem tudom értelmezni, ezért elemezni sem akarom azt az évünket. Maradjunk annyiban, a Covid nagyon nagy mértékben befolyásolta azt az esztendőt, és a lényeg, hogy a 23-as selejtezősorozat kezdetekor már újra azt éreztük, tovább fejlődött, előrébb lépett a válogatott. A ’21-es Eb hiányzó tapasztalata ellenére azt láttuk, hogyha nem is lehet célként megjelölni az Európa-bajnoki döntőt, de nyolcba kerülés már teljesen reális elvárás. A végeredmény, a 26 év utáni Eb-elődöntő ezt az elvárást is kicsit felülmúlta.
Az egyáltalán nem mindegy, hogy egy csapat életében milyen időpillanatban érkezik egy akkora pofon, mint a spanyolok elleni. Ez a sokk a válogatott 2017 óta tartó kettőt előre, egyet hátra fejlődési görbéjén az egyet hátra?
Még az egyet hátrát sem látom. Nagyon szeretném elkülöníteni azt az egy napot, pontosabban fél órát a nagytotáltól. A világranglista 50.-ről a 16. helyre ugrás, és az olyan mérkőzések, mint a Japán elleni, mint egyébként a spanyolok elleni első félidő, vagy inkább azt mondom, első huszonöt perc, az mindenképpen előre visz. De a Kanada elleni meccs is ugyanúgy előrevisz.
Ez a csapat olyan fejlődési ívet mutat, amikor már el kell gondolkodni azon, hogy a jövőben milyen célokat tűzzünk ki elé. Maradunk-e az eddigi homokozónkban az Európa-bajnokságok szintjén, és kétéves ciklusokban gondolkodunk, vagy kilépünk a nagyok játszóterére, és világbajnokságokban és négyéves periódusokban gondolkodunk, ahol már 212 tagországból jön össze a 16 legjobb, és örök álomként ott az olimpia, ahova már csak 12 csapat kvalifikál, közülük mindössze négy európai. Melyik tornát preferáljuk első helyen? Mert óhatatlan a fluktuáció, nem mindegy kiben tudunk még 4–5 évben gondolkodni, kiket, mikor és hogyan építünk be a a következő években, milyen ütemben, milyen személyes és csapatszintű célokat tűzünk ki eléjük, és ehhez milyen versenyeztetést társítunk annak érdekében, hogy a jelen fejlődése töretlen maradhasson.
Mekkora ehhez a merítési lehetősége a női kapitánynak, avagy a hátországban hány olyan magyar kosárlabdázó áll bedobásra készen, akik képesek a válogatott jelenlegi mércéjének megfelelni?
Relatív szép képet festettem arról, hogyan működik az utánpótlás, azonban egy területen komoly a problémánk. Amikor felnőttem, 15 budapesti csapat volt, és hogyha még tíz évet visszamegyek az időben, akkor inkább harminc, és ez a negatív tendencia országosan is igaz.
A régmúlthoz képest sokkal kisebb a háló. Kevesebb klubból jönnek ki kicsit jobb játékosok, szűkült a kiválasztási kör. Úgyhogy jól kell gazdálkodnunk a tehetségeinkkel, és mi jól is gazdálkodtunk – az elmúlt években jó játékosokat neveltünk fel.
És az a tapasztalat, a hozzánk hasonló országoknál sem az a jellemző, hogy 24–36 szinte egyforma képességű játékosból szelektálhat a kapitány, inkább 15–18 versenyképesből formálnak csapatokat. A jelenlegi magyar keretet komoly potenciállal rendelkező játékosok alkotják. És ki kell mondani, fontos, hogy van egy még mindig csak 29 éves, 208 centis, mozgékony centerünk, aki nagyon is meghatározza a lehetőségeinket. A magyar női kosárlabdázás számára Határ Betti olyan változást, lehetőséget hozott magával az elmúlt években, sőt, évtizedben, ami alapvetően emelt a szintünkön. Ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal is, a magyar női kosárlabdázásnak még nincs olyan világklasszisa, aki minden nyomást elbír. Aki az aktuális pillanatban hátára veszi a csapatot, faultol, büntetőt vagy éppen hárompontost dob biztos kézzel.
A nyomástűrő sztárjátékossá válást meg lehet tanulni, vagy erre születni kell?
Mindenben lehet fejlődni, de nagyon fontos tudni, hogy ki milyen pozícióból indul.
Mocsai Lajos a keretösszeállítás, karakterválasztás témakörben arról mesélt korábban, hogy női kézilabda-kapitányi időszaka alatt két válogatási lehetőséget látott az adott potentátokból: csak extra teljesítményre képes, de hullámzó produkciójú játékosokat választ, akiknek, ha kijön a lépés, képesek lehetnek nagy tornát nyerni, vagy olyan – a képesség terén eggyel alacsonyabb kvalitású – kézilabdázókkal stabilizálja a keretet, akik viszont a szintet, amit tudnak, álmukból felkeltve is hozzák. Mivel utóbbiakkal kisebbnek látta az éremszerzés esélyét, úgy döntött, hogy minden poszton az olykor ugyan elbizonytalanodó, de nyerni képesekre épít. Ebből sült ki a ma már álomszerűen hangzó 2000-es olimpiai és 2003-as vb-siker, a döntőbe jutás, majd ott a hullám mélypontja, a nyerő helyzetből összeomlás és ezüstérem.
A magyar női kosárlabdában egyelőre nincs esély arra, hogy széles skálán válogasson az edző. A stabilitás megteremtésére fókuszáltunk. A major sportokban és a futball területén is komoly referenciákkal rendelkező amerikai szervezetépítő cég, a Mentors and Partners segítségével tipizáltuk a személyiségeket, választottunk a potentátokból, és ebből a megközelítésből próbáltuk megtalálni a legtöbb olyan játékost, aki emberközpontú jegyekkel dolgozik.
Úgy válogattunk – és ez nagyon hülyén hangzik, de igaz –, hogy a Székely Norbertet el tudják viselni, és hogy én is tudjak velük dolgozni, így képesek legyünk egymásból kihozni a maximumot.
Ez abba az irányba terelt minket, hogy olyan személyiségkészlettel rendelkező csapatot raktunk össze, ami az európai és a világelit felé mutat – egy kivétellel, amit imént említettem, hogy még nem találtunk olyan játékost, aki annyira komplex személyiségjegyekkel rendelkezik, hogy ne érezné meg a nyomást az utolsó pár percben.
Mit értsünk emberközpontú jegyeken?
Csapategységre, csapatjátékra törekvést, és 38 percnyi garantált zakatolást.
Miért nem 40 percnyit?
Mert az emberközpontúság a 40. percben, ekkora nyomás alatt a döntéseiben elfogy. Mert az emberközpontú egyén tudja, hogy 38 percig mi a legjobb a csapatnak, és eszerint cselekszik, de a végén nem tud mindig jó reakciókat adni. Megy és azt csinálja, amit az edző kér, és azt akarja, hogy mindent megtegyen a csapatért, a társakért, de amikor az utolsó két percben ennyire kiélezett helyzet áll elő, egyre nő a kétely benne: ki fogja eldönteni?
Ilyenkor kellene a hiányolt ego, a világsztár, aki magára vállalja és eldönti?
Az ego nem hiányzott ebben a csapatban. Viszont nem találtunk olyat, aki az utolsó két percben is biztos kezű vezérré tud válni.
Vagy még nem érett meg rá?
Ez a delphoi jósda. Olyan kérdés, amit csak öt évvel idősebben tudnék megválaszolni. Csak remélem, hogy így lesz. Egy-két játékosban benne van a lehetőség, hogy nagyon nagy nyomás és tét alatt is a másodperc törtrésze alatt a legjobb megoldást válassza, majd azt pontosan kivitelezze – azt a nagy labdát be is tudja dobni abba a kicsi lyukba.
Bár most, hogy mélyebben boncolgatjuk ezt a témát, dobom a felételes módot. Igenis lesz ilyen játékosunk. Mert mindent meg- és átélt ezen az olimpiai selejtezőn Sopronban. A következő hasonló szituáció egészen máshogy hat majd rá, ahogy az edzőre, a stábra és a többi játékosra is.
Nagyon remélem, hogy még egyszer vagy többször lesz ilyen mérkőzése a magyar válogatottnak, ahol ez be is bizonyíthatják a lányok.
Szóba került az óhatatlan fluktuáció. A játékosok korát tekintve mekkora a potenciál, hány év van még a jelenlegi keretben?
Alacsony az átlagéletkor. És az elmúlt években is figyeltünk arra, hogy mindig megtaláljuk, a 24-es, de a 15-ös keretbe is behívjuk azokat a játékosokat, akik a jövőt is építik. 2017-ben Studer Áginak, most például Sitku Zsuzsinak hívják azt, aki előtt szép jövő áll. Sitku Ernő (a 2020-ban tragikus hirtelenséggel elhunyt 149-szeres válogatott kosaras – a szerk.) lánya még csak 20 éves, és fontos faktor lehet a jövőben. Ebben a csapatban benne van az, hogy szintet tartson vagy feljebb lépjen, mert úgy lett összerakva a keret, viszont ehhez okosan kell az erőforrásainkat mozgatni.
Szintet tartson vagy feljebb lépjen?
Ha nekem hét évvel ezelőtt azt mondja, hogy tizenhatodikak leszünk a világon hét év múlva, akkor nyilván azonnal elfogadom. Ha valaki azt mondja, hogy ebből már nem tudunk előre lépni, azt is elfogadom. Akkor. Mert ma már nem tenném. Úgy látom, picit lehet még fejlődni. Szakmailag, az emberi oldalról, stílusban, a pszichés teher kezelése tekintetében. Ha ezekben egytől egyig előre araszolunk, az eredményezhet világbajnoki, olimpiai szereplést. De mondjuk a 2028-as Los Angeles-i részvételre garanciát ez sem ad – olyan szoros a mezőny, meg annyira nem állunk ezer lábon.
Az egész beszélgetésünk arról szólt, hogy hol lehet balanszírozni, hol lehet egy kicsit többet adni-venni, tanulni, fejlődni, merthogy magyar női kosárlabdázás címen itt nem egy több évtizede jól felépített, széles alapokkal rendelkező sztoriról beszélünk, hanem egy alig tízéves munka eredményeként végre befagyott tó vékony jegéről. A női kosárlabda-válogatott ezen korcsolyázik.
A fejlődés olyan fázisában járunk, amely még nagyon is ingatag lábakon áll. Szóval van arra esély, hogy a magyar válogatott hatalmas eredményt elérve 2028-ban Los Angelesben ott legyen a világ legjobb 12 csapata között. De arra is megvan az esély, hogy 2025-ben a négy nemzet által rendezett Európa-bajnokságon csak tizedik lesz.
Úgy készül, hogy folytathatja a munkát?
Mérföldkőnek tekintettem ezt az olimpiai selejtezőt a jövő évi Európa-bajnokság tekintetében. Az elmúlt évek rávilágítottak arra, hogy az olimpia nem csak egy álom, de az út során olyan érzelmi hullámvasúton ültünk, főképp a soproni selejtezőn, hogy ebben a pillanatban nem tudok még tisztán látni. Persze pár beszélgetésen már túl vagyok, de messze nem mindenen. Már tisztábban látok, de ahhoz, hogy teljes legyen a kép, a játékosok, a stáb, a vezetők minden tagjával át kell rágnunk még egyszer a közeli és a távolabbi múltat, hogy aztán utána közösen tudjunk dönteni. Március idusára minden eldől. Akkor lesz a meghallgatásom. Az elmúlt időszakról addig kell levonnia a szakmai- és utánpótlás bizottságnak, illetve az elnökségnek a következtetéseket.
